Öt karika, négy magyar gól, három bolgár kiállítás

Az 1968-as olimpiai futballtorna hasonlóképpen különös véget ért, mint ahogyan a selejtezői kezdődtek.

Alapszabály volt, hogy az ötkarikás mérkőzéseken nem szerepelhetnek azok, akik akár egy percre is pályára léptek a világbajnokságon.

Ehhez képest a Szovjetunió, amelynek válogatottja a négy közé jutott az 1966-os vb-n, a legjobbjaival állt fel a csehszlovákok elleni olimpiai kvalifikációs párharcra, mégpedig tíz nappal azután, hogy az Európa-bajnokság negyeddöntőjében a moszkvai 3-0-val kiejtette a Budapesten 2-0-ra győztes magyar csapatot.

A NOB elnézett e furcsaság fölött, a csehszlovákok viszont a moszkvai 2-3-at 3-0-s hazai diadallal feledtették szűk három hónappal a csehszlovákiai bevonulás előtt. Az ostravai házigazdák szintén a legjobbjaikat küldték a pályára, ám az olimpiára már a B csapatukat delegálták, jóllehet Csehszlovákia nem szerepelt az 1966-os vb tizenhatos mezőnyében.

Bulgária válogatottja viszont ott volt ’66-ban – egy csoportban a magyar együttessel –, és azért sem gondolt az A csapat felléptetésére az olimpiai selejtezőben, mert az Eb-n szintén a legjobb nyolc közé került, és első sorát az olaszokkal vívott negyeddöntőre (3-2, 0-2) tartogatta. Ellenben az NDK, amelyet a magyar válogatott fosztott meg az 1966-os vb-szereplés lehetőségétől, a „nagy” csapatával futballozott az ötkarikás selejtezőben, ezért is írta a Népsport az 1968. április 10-én Sztara Zagorában rendezett bolgár–keletnémet selejtezőről (4-1): „Vaskos meglepetés, hiszen a bolgárok második csapata lépett pályára.”

A három gólt szerző Petar Zsekovot az A együtteshez is áthívták, s ő maradt az egyetlen, aki Bulgária legjobbjai közül az olimpián is játszott.

A magyarok vegyes csapattal mentek a mexikói tornára.

Az Eb-negyeddöntőben kudarcot valló társaságból Fatér Károly, Novák Dezső, Szűcs Lajos, Fazekas László és Varga Zoltán utazott az amerikai kontinensre, bár annyiban pontosítani kell, hogy Fatér és Fazekas nem vallott kudarcot, hiszen ők ketten csak a győztes pesti mérkőzésen szerepeltek, a vesztes moszkvain nem.

Varga aztán Guadalajarában lelépett, otthagyta a csapatot, majd Mexikót is. „Disszidálása”, amelyről a Népsport csak három nappal később, a Salvador elleni 4-0 után számolt be, sokkolta a küldöttséget, a dobbantás hatására komoly veszélybe került a címvédés. (Mivel 1964-ben Magyarország együttese hódította el az olimpiai aranyérmet, nem kellett selejtezőket játszania.)

Technikailag pótolható lett volna a ferencvárosi 8-as, hiszen ott volt mögötte egy másik virtuóz, a szintén 8-asban futballozó kispesti Kocsis Lajos, ám a huszonegy éves karmestert dr. Lakat Károly szakvezető nem merte a mély vízbe dobni. Inkább azt a Menczel Ivánt favorizálta, aki a Vasasban az elenyésző kisebbséghez tartozott abban a tekintetben, hogy egyszer sem volt bajnok és válogatott. (A piros-kékek 1968-as sztenderdjéből Bakos Sándor, Mészöly Kálmán, Ihász Kálmán, Mathesz Imre, Fister Ferenc, Molnár Dezső, Puskás Lajos, Farkas János, Korsós István jutott el a válogatottságig, s hamarosan követte őket Müller Sándor és Vidáts Csaba is.)

A történtek aztán Lakatot igazolták, hiszen

Menczel három gólt is jegyzett a tornán,

és két nagyon fontosat szerzett: a legelsőt, valamint azt, amellyel a döntőben 0-1-ről egyenlített a magyar csapat.

A keret egyébként így festett: Novák, Páncsics Miklós, Juhász István, Szűcs, Varga (mind FTC), Noskó Ernő, Fazekas, Dunai Antal, Nagy László (mind Újpest), Dunai Lajos, Sárközi István (mindkettő MTK), Szalay Miklós, Básti István (mindkettő Salgótarján), Fatér (Csepel), Szarka Zoltán (Szombathely), Keglovich László (Győri ETO), Menczel (Vasas), Kocsis (Honvéd).

A Salvador elleni 4-0-t szerény 2-2 követte Ghána ellen, majd az Izraellel szemben elért 2-0-val meglett a csoportelsőség. A negyeddöntőben vért kellett izzadni a csehszlovákokat felülmúló guatemalaiak legyőzéséhez, de Szűcs fejesével csak-csak sikerült nyerni 1-0-ra, majd az elődöntőben nem volt ok az izgalomra: Szűcs mesterhármasával és Novák két tizenegyesével csont nélküli ötös került a japánok hálójába.

Erre a mérkőzésre kilátogatott Dettmar Cramer nyugatnémet edző is, akit a FIFA felkért, hogy az első brazil világbajnoki cím tizedik évfordulója jegyében rendezett Brazília–Világválogatott mérkőzésre állítsa össze az All Star Team keretét. A Mexikóban látottak alapján Cramer meghívta a már beválogatott Albert Flórián és Farkas János mellé Novákot és Szűcsöt is, így a nemzetközi alakulat tagjainak negyedét honfitársaink alkották. Ez méltán sorolható a hajdanán – hosszú évtizedekig – a világ közvetlen élvonalához tartozó magyar labdarúgás történetének legemlékezetesebb epizódjai közé.

Az olimpiai döntő előtt nagy megkönnyebbülést keltett, hogy az elődöntőben a bolgár B 3-2-re legyőzte Mexikó utánpótlását, mert félő volt, hogy a vendéglátók csapatát nem csupán az Azték stadion várható telt háza segítené a csúcstalálkozón. A házigazdák távollétében nem telt meg az aréna, a 110 ezres nézőtéren – a hivatalos jelentések szerint – 75 ezren voltak 1968. október 26-án.

Az újságokat és a jegyzőkönyveket böngészve, nagy kérdés, miként állt fel a bolgár csapat.

A jelentések egy része ugyanis Cvetan Veszelinovot tünteti fel a kezdőtizenegyben, a források másik része szerint pedig Jancso Dimitrov szerepelt a csapatban. Ez azért lényeges, mert vagy Veszelinov vagy Dimitrov szerzett vezetést a bolgároknak, hogy aztán azt a középpályást, aki kettejük közül a pályán volt, leküldje a pályáról Diego de Leo mexikói játékvezető. (Ő dirigálta a Brazília–Világválogatott találkozót is a riói Maracanában.)

Előbb azonban még Menczel remek kapásgóllal egalizált, egy perccel később pedig Dunai II ugyancsak mintaszerűen a léc alá küldött labdával 2-1-re fordított.

Ettől a bolgárok elborultak. Veszelinov vagy Dimitrov Noskóba, Kiril Ivkov Dunai II-be rúgott durván, majd Atanasz Hrisztov Mihajlov a bíró fejéhez vágta a labdát, úgyhogy az első félidő végén nyolcra apadt a bolgár létszám, sorjáztak a kiállítások képei.

A megfogyatkozott ellenféllel szemben a szünet után bő negyedóra alatt 4-1-re alakította az állást Dunai II és Juhász, akit öt perccel a befejezés előtt szintén az öltözőbe vezényelt a szigorú játékvezető. Ám az már mit sem számított, az eleinte görcsös, majd minden megerőltetéstől mentesen futballozó magyar csapat megszerezte hazánk harmadik olimpiai bajnoki címét labdarúgásban.

Lakat doktor elérzékenyülten említette:

Négy éve, Tokióban azt hittem, mint edző elértem a csúcsot, mert nem reméltem, hogy ezt még duplázni is lehet. Címvédőkként nem játszottunk selejtezőket, nem volt eléggé együtt a gárda, részben ez okozta a hullámzó teljesítményeket. Emellett a labdarúgás mezőnye az olimpiákon is egyre kiegyensúlyozottabbá válik. Ma már Guatemala, Izrael vagy Japán legyőzése is jó teljesítménynek számít, holott korábban az ilyen sikereket nem nagyon értékeltük.

Aztán 1972-ben, Münchenben ezüstérem következett – noha akkor az A válogatott képviselte Magyarországot –, majd 24 esztendeig kellett várni az újabb olimpiai szereplésre, amelyet a hatvannyolcas hősök és a hetvenkettes „kertek alatt hazakullogók” egyike, Dunai Antal szakvezető irányításával sikerült véghez vinni. Nagy öröm nem volt, hiszen mindhárom mérkőzését elvesztette a csapat, ám azóta az olimpia közelébe sem jutott a magyar labdarúgás, pedig további 27 év telt el az atlantai játékok óta.

Tehát – bár az olimpia futballtorna presztízse a közelében sincs nemhogy a világ-, de még az Európa-bajnokságénak sem –, emeljünk minimum öt kalapot a labdarúgás máig utolsó ötkarikás magyar győztesei előtt.