Nagy pénz, nulla foci: a legrosszabbul elsült átigazolások Neymartól Coutinhón át Hazard-ig:

Ha a nagyon súlyos összegért – 90 millió euróért, minden idők 20. legdrágább átigazolási díjáért – és világrekord fizetésért igazolt sztár fél-egy évre kidől, az igen rossz hír. Ezzel szembesültek a szaúdi al-Hilalnál is: az ázsiai futball egyik legsikeresebb klubja óriási energiát mozgatott meg annak érdekében, hogy koronaékszert szerezzen a nyári átigazolási időszakban, meg is vette a PSG-től Neymar játékjogát, hogy aztán a brazil gólrekorder egy vb-selejtezőn elszenvedje sokadik súlyos sérülését. Ha az átigazolási díjat és a rebesgetett fizetést (idényenként 100 millió euró, bár ebből a klub „csak” 75 milliót áll) is számoljuk, akkor az al-Hilalnak eddig játékpercenként nagyjából 75 000 eurójában van Neymar…

A szaúdi gárda a sérülés miatt kap kompenzációt, de nem sokat.

A FIFA az úgynevezett Club Protection Programme (CPP) szabályai szerint kompenzálja a klubokat a válogatottbevetésen hosszabb időre megsérült játékosok után. Ennek maximális értéke balesetenként (sérülésenként) 7,5 millió euró, amelyet a világszövetség az első részletet követően napi rátára bont, és legfeljebb 365 napig utal a klub – jelen esetben az al-Hilal – számlájára. Aprópénz az átigazolási díjhoz és a fizetéshez viszonyítva, de valószínűleg nem is ez a szaúdiak legnagyobb gondja. Sokkal inkább az, hogy Neymar kidőlt az idény hátralevő részére, ez pedig erősen befolyásolja a bajnoksággal és az ázsiai Bajnokok Ligájával kapcsolatos esélyeket.

A rijádi kék-fehérek tradicionálisan erősek a hazai és kontinentális színpadon is, a szaúdi Public Investment Fund (PIF) pénzesőjének egyik kedvezményezettjeként pedig győzelmi kényszer van rajtuk. Arról nem beszélve, hogy hazai színtéren is fontos lenne a hasonlóan PIF-meghajtású nagy riválisok megregulázása – ez nem lesz könnyű, még akkor sem, ha Neymar kidőlése után is ott van még a támadógépezetben Malcom, Aleksandar Mitrovic, Sergej Milinkovic-Savic vagy Michael.

Persze mondhatjuk azt is: Neymar akkor sem lenne annyira rossz igazolás, ha már egy percet sem játszik ebben az idényben, hiszen a fő célt – a szerződtetésével megnövekedett presztízst és figyelmet – elérte az al-Hilal. Ettől függetlenül a szaúdi topklub lehet, hogy nagyon rossz üzletet kötött: a szerződés viszonylag rövid távú (2 év), nem tudjuk, Neymar műtétje és rehabilitációja mennyire sikerül jól – főleg, hogy az al-Hilal és a brazil szövetség kötélhúzást folytat az operációval meg az azt követő időszakkal kapcsolatban.

A dél-amerikai világklasszis sérüléshistóriája önmagában plusz kockázati tényező, játékstílusa mágnesként vonzza a durva belépőket, életstílusa pedig nem épp aszkétikus, sőt. Még az is felvetődhet, hogy életmódja (elsősorban gyakori éjszakázásai) nehezítik a meccsek utáni regenerálódását, és valamelyest szerepet játszhattak sérülékenysége kialakulásában. Jövő februárban már 32 lesz, ez a sokadik súlyos sérülése, az április végi (legjobb esetben remélt) visszatérési időpont valószínűbb, hogy 2024 nyarára tolódik. Promóciós kötelezettségeit addig is tudja teljesíteni, de ahhoz, hogy az al-Hilal ne érezze úgy, fekete lyukba öntötte a pénzét, vissza kellene térnie, és karrierjéhez méltó szinten kellene ismét futballoznia. Erre pedig semmi garancia.

A világ legdrágább tartalékja

Az egyre inkább elszálló átigazolási díjak és fizetések magukkal hozzák az egyre növekvő kockázatot is – valószínűleg manapság minden korábbinál könnyebb beleesni a „rengeteg pénzért kevés ellenérték” csapdájába, még akkor is, ha a játékosmegfigyeléshez szolgáló eszközök egyre kifinomultabbak.

Mellényúlni viszont mindig lehetett.

Ha a második világháború utáni futballélet legismeretlenebb átigazolási világrekorderei között keresgélünk, megakad a szemünk a dán Harald Nielsenen.

A kiemelkedő tehetségű Nielsenről már 19 éves korában könyvet írtak – ez kiváltotta az amatörizmussal kapcsolatban nagyon szigorú dán szövetség rosszallását –, és igen hamar, 20 évesen profinak állt, elszerződött Bolognába (ezzel véget is ért válogatottkarrierje).

A bolognaiakkal bajnokságot és Közép-Európai Kupát (KK), valamint két olasz gólkirályi címet nyert, 157 bajnokin 104 gólt ért el – a legfontosabbat az Internazionale elleni „bajnoki döntőn”, 1964-ben –, ezek után nem volt meglepő, hogy lett egy még nagyobb kérője. A hatvanas években három bajnoki címet, két BEK-diadalt és két Interkontinentális Kupa-elsőséget bezsebelő, Helenio Herrera irányította Inter átalakulásban volt a Celtic ellen elveszített BEK-döntő után. Herrera Nielsenben látta a garanciát egy új sikerszéria megnyitásához, és világrekordot jelentő 400 millió líráért szerződtette a 26 éves dán centert.

Nem tudhatta, hogy a mindkét lábával remekül lövő, gyors és erős Nielsennek már csak 22 bajnoki van hátra profi pályafutásából: nem illett a csapatba, krónikus sérülések kínozták, az Internél csupán nyolc Serie A-meccs jutott neki, próbálkozott még a Napolinál és a Sampdoriánál, majd nem erőltette tovább, és visszavonult – sikeres üzletember lett. „Dondolo” Nielsen Bolognában gólgyáros hős volt, az Internél világrekorder játékosként csak lábjegyzet.

De annak igen drága. Vagy ahogyan az olasz újságok 1968-ban írták: a világ legdrágább tartalékja.

A Szentszék és a Porsche

Magas volt, erőszakos, erős, gyors, intelligens, kreatív, ráadásul remekül cselezett. Nem csoda, hogy a kor szupercsapata, az AC Milan kinyitotta érte a pénztárcáját. Az már meglepő volt, hogy milyen tágra: Silvio Berlusconi 1992 nyarán 18,5 milliárd lírát csengetett ki a Torinónak Gianluigi Lentini játékjogáért cserébe, ami – visszatérő elem lesz ez ebben a cikkben – világrekordot jelentett.

A közismert városi legenda szerint még a (futballbarát)

II. János Pál is megszólta az üzletet,

mondván, a kifizetett összeg a hétköznapi munka becsületébe gázol. Valószínűbb, hogy a vatikáni lap – a L’Osservatore Romano – egyik jegyzetében szerepelt a bírálat (a pápa közzétett, 1992-es szövegei között ugyanis nem szerepel). Mindenesetre az tény, hogy Lentini botrányosan magas átigazolási díja politikai-közéleti téma lett Olaszországban, és valóságos morális pánikot okozott.

Az is, hogy „Mr. Milliárd” nem tudott a kifizetett őrült összeghez méltó teljesítményt nyújtani: bár bajnokságot nyert a Milannal, a játéka hullámzó volt – olyannyira, hogy a transzfer idején még fellázadó Torino-drukkerek sem fütyülték ki túl vehemensen az árulót a Milan elleni meccsen, mert nem jelentett különösebb fenyegetést… Aztán a válogatott szélső 1993. augusztus 2-án a Torino–Piacenza sztrádán Porschéjével súlyos autóbalesetet szenvedett. Túlélte – bár kómában is volt –, felépült, de lelassult, és noha voltak rövidebb jó periódusai, sosem lett ismét a régi Lentini.

1997 már ismét Torinóban találta, hogy aztán szinte nyom nélkül süllyedjen el az alacsonyabb osztályú csapatokban. Nem biztos, hogy ez volt a világfutball legrosszabb üzlete, de az igen, hogy Berlusconi nem ezt remélte az ördöngös szélsőtől, aki fénykorában a pályán és a pályán kívül is könnyűszerrel hódított. A morális pánikról meg annyit: mit szólnának az olasz közélet akkori szereplői a mai futballistafizetésekhez és átigazolási díjakhoz?

Cselek a semmibe

Denílson mindenkit meghökkentő átigazolási ügyéről augusztusban már megemlékeztünk. A világ- és kontinensbajnok brazil cselgép 1998-ban igazolt a spanyol Betishez világrekordot jelentő 5,3 milliárd peseta ellenében, majd aláírt egy (Chelsea, figyelem!) 11 éves szerződést is. Denílson 11 évvel később már Vietnámban szerepelt (egy meccs erejéig), a Betis nem sokkal a bombaüzlet után kiesett, többek között azért is, mert a brazil szélső még véletlenül sem nyújtott az átigazolási összegnek megfelelő teljesítményt.

Agyonnyomta a saját vételára jelentette teher – semmiféle szempontból nem volt felkészülve a világ legdrágább játékosa cím cipelésének nehézségeire –,

története mai napig tanmesének számít, ha meggondolatlan átigazolásokról van szó.

Az igazság kedvéért tegyük hozzá: Denílson azért több mint 200 tétmérkőzésen szerepelt a Betisben, így a sevillai zöld-fehérek legalább kaptak valamit a pénzükért. Csak éppen ár-érték arányban volt ez az üzlet rettenetes.

Elzárt gólcsap

A Chelsea számos játékossal jelen lehetne a listán, de talán Andrij Sevcsenkóval fürdött be a legjobban. Pedig erre senki sem számított: Sevcsenkónak az átigazolás előtti kilenc idényéből nyolc legalább 17 gólos volt (de általában 26–40 között termelt), az AC Milanban fantasztikusan teljesített, a világ egyik legjobb csatáraként érkezett, Londonban azonban nem találta a helyét. Az akkor angol átigazolási rekordért (45,875 millió euró) szerződtetett ukrán klasszis – ne szépítsük – rettenetesen futballozott, az ő szintjén arcpirító volt a Chelsea-s gólmutató (47/9 bajnokin, 76/22 minden tétmeccset beszámítva). A Stamford Bridge-i kaland rövidre zárta topligás karrierjét: kölcsönben még visszament a Milanhoz, de a gólképtelenség ráragadt, és 2009-ben hazament a Dinamo Kijevbe. Egy 2012-es szavazáson minden idők átigazolási felsülésének szavazták meg a transzfert az angol drukkerek.

Még azt sem lehet mondani, hogy a Chelsea-nél vakok lettek volna:

Sevcsenko 29 évesen igazolt a londoniakhoz, hosszú ideig bizonyította a Milanban, hogy a világ legjobb csatárai között van a helye, nem volt különösebben sérülékeny sem. Csak épp nem tudta kipihenni az előző idényt és azt, hogy sérüléssel küszködve játszott a 2006-os világbajnokságon, erőnléti problémái voltak, dinamizmusa csökkent, egy gyorsabb ligába került, ráadásul José Mourinho számára sem ő volt az ideális csatár. Felvetődhet még a korai kiégés is: Sevcsenko 18 éves korától kezdve rendszeres élvonalbeli szereplő volt, óriási meccsterhelést kapott évről évre, és harmincadik évét elérve elfogyott.

Néhány évvel később a Chelsea ugyanabba a folyóba lépett, amikor brit rekordért szerződtette Fernando Torrest – egy másik igen dinamikus csatárt, aki már nagyon fiatalon sokat játszott, évről évre remekül teljesített, de sérülésektől megviselten érkezett (ezek pedig játékstílusára is kihatottak), és amikor elzáródott a gólcsap, elveszítette az önbizalmát. Torres legalább BL-trófeához segítette a Chelsea-t (arról nem beszélve, hogy megszerzése belekergette a listára szintén felkívánkozó Andy Carroll-átigazolásba a Liverpoolt), Sevcsenkónak csak egy elvesztett döntő jutott.

Klubrekord, de minek

2019 tavaszán egy londoni konferencián Brian McDermott, a Reading és a Leeds United korábbi menedzsere, az Arsenal átigazolási-játékosmegfigyelési részlegének egyik kulcsfigurája arról beszélt, hogy egyszerre könnyű és nehéz ilyen pozícióban meghozni a végső döntést egy nagy átigazoláskor. Könnyű, mert a scoutok már előkészítették a terepet, hónapokon át megfigyelték a kiszemeltet; a vezető is elment megnézni néhányszor, felmérte a játékos környezetét, beszélt a családdal. Rengeteg adatra és szakértő véleményekre támaszkodva kell dönteni. S ugyanakkor nehéz, mert ez az egy döntés (igen vagy nem?) iszonyatos pénzekről szól.

Ha a döntés igenlő, a sztárigazolás pedig felsül, akkor az az ajánlójára is visszahullik.

McDermott ekkoriban a Nicolas Pépé-átigazolást készítette elő: a Lille elefántcsontparti szélsője klubcsúcsért (79 millió euró) ment az Arsenalhoz a nyáron. Három évvel később az Arsenal kölcsönadta a támadót, majd a szerződést megrövidítve az idén szeptemberben elengedte Törökországba. Ez mindent elárult arról, hogy mennyire jött be a Pépé-üzlet. Ígéretesen kezdett, de igazából sosem indult be, Bukayo Saka üstökösszerű emelkedése háttérbe szorította, ráadásul Mikel Artetának is akadtak vele problémái. A végén a londoniak nyeltek egyet, és veszteségként leírták. McDermott (és több munkatársa) 2020-ban elveszítette a munkáját, amikor a klub a koronavírus-járvány alatt leépítésekről döntött. Nem feltétlenül ezért, bár a Pépé-transzfer igazolhatta a szakember szavait: ha egy nagy üzlet balul sül el, az a nyélbeütésében szerepet játszóknak sem tesz jót.

Neymar-pótlás? Pénzkidobás!

Irtózatos csapást jelentett a Barcelona számára, amikor 2017 nyarán Neymart világcsúcsot jelentő 222 millió euróért elvitte a PSG. A katalánok kényszerhelyzetben voltak: a szurkolók nehezen nyelték le az átigazolást, a világ egyik legjobb játékosát kellett (volna) pótolni, ráadásul az összes piaci szereplő pontosan tudta, mennyi pénzük van.

Ebből semmi jó nem sülhet ki,

gondolták sokan, és tényleg: előbb a vészesen sérülékeny Ousmane Dembélé jött (kiröppent az ablakon 105 millió euró), fél évvel később pedig Philippe Coutinho (145 millió). Sok mindent lehet mondani, de azt aligha, hogy Coutinho és Dembélé a legszűkebben vett elitbe tartozott volna: két igen jó, de nem szuperklasszis játékosért fizetett egyértelműen túl sokat a Barcelona. Coutinho sosem bizonyította, hogy megért volna ennyi pénzt – a sors iróniájaként ráadásul még duplázott is a Bayern Münchenben, amikor az őt kölcsönvevő bajor csapat megsemmisítő, 8-2-es BL-vereséget mért a Barcelonára –, és Dembélé sem feltétlenül hozta azt, amit vártak tőle. A két méregdrága igazolás ráadásul hozzájárult a katalán klub későbbi súlyos pénzügyi problémáihoz is. A Neymar-átigazolás utáni kapkodó transzfertevékenység katasztrofális eredményeket hozott.

Önmaga árnyéka

Százmilliós játékosként nem szokás megégni. Jó, lehetne mondani, hogy a Manchester United nem kapta meg a pénze ellenértékét a Paul Pogba-transzfer után, de Pogba legalább (viszonylag) sokat bevethető volt. Az Eden Hazard–Real Madrid üzlet azonban alighanem az átigazolási melléfogások koronázott királyának számít.

A Real meg volt győződve arról, hogy a világ egyik legjobb játékosát, egy potenciális aranylabdást vett meg. Hazard nem volt idős (28 évesen érkezett a Chelsea-től), a Premier League-ben nyújtott teljesítményéről szuperlatívuszokban beszéltek (joggal), a belga válogatott aranygenerációjának vezére volt. Jó napjain olyan könnyedséggel szlalomozott a védők között, mintha FIFA-zott volna a legkönnyebb fokozaton, és kontrollerével kerülgette volna a hátvédeket tetszése szerint. Megállíthatatlannak tűnt.

Hazard százmillió eurós vételára nem tűnt a valóságtól elrugaszkodottnak. A belga csillag nem volt éppenséggel topfit, amikor megérkezett Madridba, de hamarosan rálelt a megfelelő ritmusra, és elkezdett villogni – hogy aztán válogatottbeli csapattársa, Thomas Meunier belépője után megsérüljön egy PSG elleni BL-meccsen. Hazard addig álomszerű pályafutása rémálommá változott: sérülést sérülés, rehabilitációt rehabilitáció követett. Az ember óhatatlanul párhuzamot húz Neymarral: a hasonlóan zseniális Hazard játékstílusa – villámgyors irányváltoztatások és trükkök, ördöngös cselek, szabálytalanságok kiprovokálása, rengeteg egy az egy elleni játék – ugyanazokat a kockázatokat rejtette magában, mint brazil kollégájáé. Ugyanannyit is kapott, ráadásul Neymarhoz hasonlóan ő sem volt éppen aszkéta.

Hazard bokája többé nem volt az igazi.

Egyetlen madridi idényében sem játszott 23-nál több mérkőzést – korábban 10 évadon keresztül mindig legalább 43-szor pályára lépett –, 2021 decemberében játszott utoljára teljes 90 percet a Real mezében. Önmaga árnyéka volt a 2022-es világbajnokságon is. Mintha egészségét, hitét, motivációját és örömét is elveszítette volna. A 2010-es évek egyik legsziporkázóbb futballistája már csak pislákolt, így senkit sem lepett meg azzal, hogy nemrég bejelentette visszavonulását. A Real Madrid pedig egy egészen pocsék üzletet (76 mérkőzésen 7 gól, cserébe a százmilliós vételárért és hatalmas fizetésért) jegyezhetett fel.

Visszakanyarodva a kiindulóponthoz: az al-Hilalnál csak remélik, hogy Neymar nem így fejezi be. Mert bár önmagában is hatalmas presztízsértékkel bír egy ekkora sztár megszerzése, a világ összes pénzét elköltő szaúdiaknak azért arra szükségük lenne, hogy a legnagyobb csillagok a pályán is megmutassák képességeiket.

Ami pedig az elszállt fizetéseket és átigazolási díjakat illeti: a közelmúlt toptranszferei közül Coutinho, Joao Félix (a Benficából az Atlético Madridba), Antoine Griezmann (az Atlético Madridból a Barcelonába), Romelu Lukaku (az Interből a Chelsea-be), Ousmane Dembélé, Eden Hazard, Gonzalo Higuaín (a Napoliból a Juventusba), Harry Maguire (a Leicester Cityből a Manchester Unitedbe) és Jadon Sancho (a Dortmundból a Manchester Unitedbe) átigazolása egyaránt vagy kétséges kimenetelű lett, vagy egyértelmű bukás. Ebből is látszik, hogy minden korábbinál könnyebb iszonyatos mennyiségű pénzt elégetni – és minden korábbinál könnyebb iszonyatosan rossz üzletet kötni.