A betzenbergi csoda: amikor a Kaiserslautern 1-4-ről 7-4-re nyert a Bayern München ellen

Az évszázad mérkőzésének Kaiserslauternben a Bayern München elleni 7-4-et tartják. Az FCK öt labdarúgót adott az 1954-es vb-döntőben a magyarokat 3-2-re legyőző nyugatnémet tizenegybe, tehát a „Jahrhundertspielhez” hasonló jelentősége van a „Das Wunder vom Betzenberg” minősítésnek is. (A Betzenberg a stadion, illetve az annak otthont adó városi magaslat elnevezése.)

Erich Ribbeck, a Kaiserslautern szakvezetője azt mondta a mérkőzés után:

Ez edzői pályafutásom legszebb napja.

A Bild így írt a találkozóról: „Minden idők legnagyszerűbb játéka.” Ernst Diehl pedig ekképpen kommentált a ZDF televízió összefoglaló műsorában: „Még most sem hiszem el.”

Sepp Maier, a Bayern hálójának világklasszis őre maró öngúnnyal említette:

A következő meccsünkre léceket és szögeket kell vinnünk, hogy bedeszkázzuk a kaput.

Rajta kívül négy olyan játékost – Franz Beckenbauert, Georg Schwarzenbecket, Uli Hoenesst, Gerd Müllert – vonultatott fel a müncheni csapat, aki 1974 nyarán részese volt a vb-döntőben a hollandok fölött aratott 2-1-es nyugatnémet győzelemnek. (A szintén világbajnok Paul Breitner sérülése miatt hiányzott a lauterni mérkőzésről. Ahogyan akkoriban írták: „Kimaradt a gyalázatból.”)

A Bayern bő fél óra múltán 3-0-ra, majd az 57. percben 4-1-re vezetett. A 35 ezer néző közül sokan elindultak hazafelé. Ám egy perccel azután, hogy – ki más? – Gerd Müller, a nemzet bombázója megszerezte a negyedik müncheni gólt, Klaus Toppmöller fejessel szépített.

Toppmöller, aki 1972 és 1980 között 108 gólt szerzett az FCK színeiben, így emlékezett a korszakra: „Annak idején minden voltunk, csak topcsapat nem. Több rombolóval, mint építővel álltunk fel, ráadásul vendégségben rendre beástuk magunkat, így elvétve nyertünk idegenben. Azon az októberi napon pedig 1-4-nél halálos csend honolt a saját stadionunkban, a teljes megaláztatás fenyegetett bennünket.”

Ám a csatár megmozdulása szárnyakat adott az Entling – Huber, Diehl, Schwager, Fuchs – Ackermann, Bitz, Laumen – Sandberg, Toppmöller, Pirrung összetételű kaiserslauterni együttesnek.

Negyedórával később már 4-4 volt az állás,

ezt Bernd Gersdorff nem is tudta elviselni, az aznap is duplázó kétszeres nyugatnémet gólkirályt Horst Bonacker játékvezető kénytelen volt kiállítani.

Nemcsak Gersdorffot zaklatták fel a nem várt események. Seppl Pirrung, aki karrierje legjobb meccsén mesterhármast jegyzett, így beszélt az ellenfél Császáráról: „Beckenbauer azt sem tudta, merre van a felezővonal.”

Ehhez Herbert Laumen is hozzájárult. A középpályás-csatár harminc évesen szerződött a Werder Brementől az FCK csapatához, és nyolcadik lauterni meccsén ő szerezte az utolsó két gólt. Laumen 1968 tavaszán kétszer szerepelt az NSZK válogatottjában (Belgium 3-1, Wales 1-1), aztán mintha elvágták volna. De ’73 őszén újjászületett.

Robert Schwant, a német labdarúgás történetének első főállású menedzserét ellenben a szívroham kerülgette. A Bayern-főnök, aki szerényen azt hangoztatta, hogy csak két értelmes embert ismer, „Robert Schwant reggel és Robert Schwant este”, letaglózva említette: „Nem mondhatjuk, hogy ez bármelyik csapattal megeshet. A Bayern ugyanis nem vethető egybe bármely más csapattal.”

Udo Lattek, a Maier – Hansen, Beckenbauer, Schwarzenbeck, Dürnberger – Hoeness, Roth, Zobel – Hoffmann, Gerd Müller, Gersdorff összeállításban „égő” müncheniek edzője pedig a meccs után azt ordítozta az öltözőben:

Tegye fel a kezét, aki nem akar nálunk játszani!

Senki nem jelentkezett.

A Bayern utóbb megvédte bajnoki címét – az előző évadban éppen a Kaiserslautern elleni, Müller öt góljával kivívott müncheni 6-0-val véglegesítette elsőségét –, és elnyerte a BEK-et is, történetében először. (Majd szériában még kétszer.) A diadal nem sokon múlt, mert a második fordulóban rendkívüli izgalmakat kellett átélnie a Bayern kaiserslauterni 4-7-től megrázott táborának. A korábban a Juventust 2-0-val és 2-3-mal kiejtő Dynamo Dresden a szünetben 3-2-re vezetett Münchenben, aztán a házigazdák nagy nehezen 4-3-ra győztek, a győztes gólt hét perccel a lefújás előtt lőtte Gerd Müller.

A találkozót, amelyről a Süddeutsche Zeitung azt írta, hogy „a Dynamo megtanította félni a Bayernt”,

többen nézték televízión az NSZK-ban, mint az 1972-es müncheni olimpiai bármelyik versenynapját.

A visszavágó előtt felvetődött, hogy a mérkőzést a 100 ezres lipcsei stadionba helyezzék ki. Az ötletet végül elvetette a Stasi, amely Hans Leske sporttörténész szerint „szinte skizofrén” biztonsági intézkedéseket foganatosított. (Az állambiztonság már az első meccset megelőzően akcióba lépett. Ezer emberben maximálta a Münchenbe látogató keletnémetek számát, és az NSZK-ban élő rokonokkal “terhelteken” kívül kizárt az átutazásból olyan szurkolókat is, akikről kiderítette: az 1971. október 10-én Varsóban rendezett Lengyelország–NSZK Eb-selejtezőn a 3-1-re győztes nyugatnémeteknek drukkoltak.)

A pályán a második meccs simábbnak ígérkezett, mivel a Bayern – Hoeness két félpályás szólójával – 2-0-ra elhúzott. Ám a Dynamo – Siegmar Wätzlich, Hartmut Schade és Reinhard Häfner révén – az 56. percben 3-2-re fordította az állást. A münchenieket megint Müller mentette meg (3-3), győzelmi indulót mégis inkább az NDK-ban fújtak, mert az európai klubtornák első köréből mind a négy keletnémet résztvevő továbbjutott, aztán a Magdeburg a Milan elleni rotterdami 2-0-val elhódította a KEK-et, a Lokomotiv Leipzig pedig a legjobb négy közé került az UEFA Kupában (az elődöntőben a Tottenhammel szemben esett ki).

A Kaiserslautern a hatodik helyen zárta a bajnokságot, ám a Fritz Walter Múzeumban máig látható a nevezetes 7-4 tizenegy gólja. Arra viszont már csak a legidősebb FCK-szurkolók emlékeznek, hogy Udo Scholz, aki 1973-tól 1994-ig a Betzenberg stadion bemondója volt,

alig tudta közölni a 7-4-et, mert elcsuklott a hangja.

De nem e miatt kérdezték annyian: jóságos ég, mennyi?!

Kiemelt képünkön Erich Ribbeck, a Kaiserslautern edzője.