Maffia és sportfogadás – olasz válogatott játékosok fizetik be az ostobák adóját

Kicsit már kezd unalmassá válni, hogy „az olasz futballt megrengető botrányokról” beszélünk, mert az utóbbi években szinte minden szezonra jutott egy ilyen. A pandémia után a klubokat életben tartó kreatív könyvelés volt soron, aztán jöttek a játékoseladási, illetve zsebbe fizetős sztorik, most pedig

a szerencsejátékfüggő futballistákkal van tele a sajtó.

Egyelőre két figurát sodort el a szél: Nicolo Fagioli (Juventus) a botrány kirobbantójaként már meg is kapta héthónapos eltiltását, Sandro Tonali (Milan, Newcastle) pedig a napokban szembesülhet egyéves büntetéssel, ami lehet akár három is, ha nem működik együtt a hatóságokkal. Még további tíz futballista nevét forgatja közszájon a sajtó, illetve a botrányt kirobbantó entitás, egy bizonyos Fabrizio Corona, akire újságíróként szokás hivatkozni, pedig mi sem áll távolabb a valóságtól.

Corona a sajtókaszt üszkös fekélye (közismert nevén: paparazzo), és hiába próbálja most eladni, hogy a közerkölcsök felkent őreként lép fel a csalásban részt vevő futballisták ellen, sokkal valószínűbb, hogy azért robbantotta ki a sportfogadós botrányt, mert nem sikerült pénzt kicsikarnia a játékosokból. Ez bátor állítás, de talán némileg alátámasztja, hogy a revolver-újságíró jelenleg éppen 13 éves börtönbüntetését tölti – hol háziőrizetben, hol börtönben, hol éppen szabadlábon védekezve –, amit zsarolás miatt róttak ki rá.

A futballisták elleni vádat persze nem szabad a vádló személyén keresztül nézni, mert maga a bűn független attól, hogyan került napvilágra. De az egész ügy mocskosságát jól mutatja, hogy egy gazember játssza benne a jófiú szerepét. Pont, mint az első olyan esetben, amikor a maffia megmutatta magát a sportközvélemény előtt.

A Toto komisz féltestvére, a Totonero

Fagioliék ellen több vád is megfogalmazódott, ezek közül kétségkívül az a legsúlyosabb, hogy néhányan (talán) saját klubjuk meccseire fogadtak, ami már nem szabálysértésnek, hanem fogadási csalásnak minősül. Ezzel kapcsolatban még nem tudunk semmi biztosat, viszont mindegyik szóban forgó játékos ellen ott van a vádak között, hogy „illegális platformokon” tett meg téteket. Ez pedig Olaszországban csak egyetlen dolgot jelenthet: a maffia által üzemeltetett fogadási oldalakat.

Az olaszoknál talán csak az ázsiaiak vannak jobban rákattanva a szerencsejátékokra, és amikor az első sportfogadási lehetőségek megjelentek, az olaszok vércseként vetették magukat a lehetőségre. A piacot 1946-os alapítása óta uraló SISAL-nak, illetve a sportfogadás zászlóshajójának, a Totónak azonban kisvártatva komoly vetélytársa akadt. Az olaszul csak Totonerónak (kb: Fekete Totó) nevezett fogadási szolgáltatás semmi perc alatt lezúzta a legális fogadási platformot, egy idő után az emberek már szinte el is felejtették, hogy a tilosban járnak, amikor a maffia által üzemeltetett rendszerben tették meg a tétjeiket.

A Toto nem véletlenül lett olyan, amilyen. Az, hogy 13 + 1 találat kellett a nagy kaszához, egyúttal védte is a játékot a befolyásolási kísérletektől, hiszen lehetetlen volt egyszerre tizennégy futballmeccset megbundázni.

A Totonero ezzel szemben tojt az integritásra,

itt lehetett egy-egy meccs kimenetelére, sőt a gólkirály személyére vagy a kiesőkre is fogadni. És akadt még egy tényező, ami a maffia karjaiba lökte a reménybeli sportfogadókat: hogy a Totonerón a lebonyolításából fakadóan lehetett hitelbe fogadni. Sőt tulajdonképpen csak úgy lehetett.

Míg a Totónak megvoltak a saját fogadóirodái, a maffia másféle országos hálózattal dolgozott: utcagyerekek és hajléktalanok voltak a bukik, akiknél fogadni lehetett, és ha kialakult a bizalmi kapcsolat, már pénz sem kellett hozzá, elég volt feltárcsázni egy bukmékert, és megadni a fogadás témáját és a tétet. A nyereményt a bukik szállították, és ők gyűjtötték be a vesztesektől az elbukott összegeket. Ment minden, mint a karikacsapás, a maffia pedig nyilván tett rá magasról, hogy a szabályozott keretek hiánya magától értetődő módon elhozta az első nagy olasz bundabotrányt.

Az 1979/80-as évadban kirobbant, a Lazio és a Milan kizárásával végződő botrány annyiból feltétlenül emlékeztet a mostanira, hogy két gazfickó, Alvaro Trinca és Massimo Cruciani robbantotta ki. A vendéglős és a zöldséges aktív Totonero-fogadó volt, aztán megpróbáltak bundakirályokká válni, de kiderült, hogy ők nagyon kis halak ehhez. Viszont akkorákat buktak, vagyis akkora összegekkel tartoztak már a maffiának, hogy már nem láttak más kiutat, mint hogy maguk borítsák a bilit a calcióra. Így került a közvélemény, illetve a bíróságok elé először a szervezett bűnözés és a labdarúgás kapcsolata Olaszországban.

Akinek nem akarsz tartozni

Hogy a Totonero-ügy megtisztította volna az olasz futballt, az vágyvezérelt utópiának tűnt már akkor is. Alig öt évvel később egy újabb bundabotrány rázta meg a közeget (jobbára Serie B-s csapatok részvételével), aztán jött az 1987/88-as bajnokság, amit a Napoli teljesen egyértelműen elbundázott a maffia parancsára. Nem mondok semmi meglepőt azzal, hogy a szervezett bűnözői csoportok azóta is vidáman lakmároznak a labdarúgásból, mint üzletágból. És nem csak a sportfogadásról van szó.

A maffia nem egyetlen csoport, hanem számtalan nagyobb család kisebb önálló egységéből áll össze.

Fel van osztva a terep; az egyik pénzt mos, a másik védelmi pénzt szed, a harmadik a sportfogadást felügyeli, és persze ott vannak a droggal, prostitúcióval és miegymással foglalkozó csoportok.

A sport a fentiek közül az első háromra ad igazán lehetőséget. Számtalan sikertelen és jó néhány sikeres pénzmosási kísérletet tartunk számon a calcióban: maffiacsaládok futballklubokon csorgattak keresztül komoly összegeket, s közülük is kiemelkedik a Lazio és a Parma sztorija. Aztán ott vannak a jobbára futballultrákból verbuvált, nem hivatalos csapásmérő egységek, amelyek megfélemlítésben, védelmi pénzekben és zsarolásban utaztak. A harmadik ág természetesen a sportfogadás.

Ha elfogadjuk azt az – egyébként soha meg nem erősített – állítást, hogy a sportra feltett fogadások nagyjából 3-5 százaléka nyer, máris látjuk, milyen irtózatos haszonnal kecsegtet egy ilyen vállalkozás. A maffia ráadásul nem fizet adót, az egész hálózat fenntartásának csak operatív költségei vannak, ezért sokkal kedvezőbb oddszokat és fogadási ajánlatokat tud kínálni. A fogadó pedig nyerni akar, kaszálni, és oda fog menni, ahol erre a legjobb esélye van. Legalábbis érzésre.

A szerencsejáték-függés nagyon is komoly betegség, ugyanolyan junkie-vá teszi a szerencsétlen jellemű fogadókat, mint a drogfüggés, számtalan egzisztenciát tett tönkre világszerte. Ezért nehéz haragudni a mostani ügybe keveredett játékosokra, még ha igaza is van Angeli Di Liviónak, aki „elkényeztetett hülyegyerekeknek” nevezte a futballistákat. Az egy lépés a jó irányba, hogy mindannyian alávetik magukat az elterelő kezelésnek, mert ezzel megmutatják a sorstársaiknak, hogy van kiút. És azt is, hogy nincs ingyen ebéd:

hiába vagy olasz válogatott futballista, sem a maffiának nem akarsz tartozni, sem a megélhetésedet nem akarod kockára tenni.

Az, hogy a szerencsejátékot abszolút jogosan hívják az ostobák adójának, még nem jelenti azt, hogy ne lehetne sajnálni azokat, akik befizetik.