Kicsit már kezd unalmassá válni, hogy „az olasz futballt megrengető botrányokról” beszélünk, mert az utóbbi években szinte minden szezonra jutott egy ilyen. A pandémia után a klubokat életben tartó kreatív könyvelés volt soron, aztán jöttek a játékoseladási, illetve zsebbe fizetős sztorik, most pedig
Egyelőre két figurát sodort el a szél: Nicolo Fagioli (Juventus) a botrány kirobbantójaként már meg is kapta héthónapos eltiltását, Sandro Tonali (Milan, Newcastle) pedig a napokban szembesülhet egyéves büntetéssel, ami lehet akár három is, ha nem működik együtt a hatóságokkal. Még további tíz futballista nevét forgatja közszájon a sajtó, illetve a botrányt kirobbantó entitás, egy bizonyos Fabrizio Corona, akire újságíróként szokás hivatkozni, pedig mi sem áll távolabb a valóságtól.
Corona a sajtókaszt üszkös fekélye (közismert nevén: paparazzo), és hiába próbálja most eladni, hogy a közerkölcsök felkent őreként lép fel a csalásban részt vevő futballisták ellen, sokkal valószínűbb, hogy azért robbantotta ki a sportfogadós botrányt, mert nem sikerült pénzt kicsikarnia a játékosokból. Ez bátor állítás, de talán némileg alátámasztja, hogy a revolver-újságíró jelenleg éppen 13 éves börtönbüntetését tölti – hol háziőrizetben, hol börtönben, hol éppen szabadlábon védekezve –, amit zsarolás miatt róttak ki rá.
A futballisták elleni vádat persze nem szabad a vádló személyén keresztül nézni, mert maga a bűn független attól, hogyan került napvilágra. De az egész ügy mocskosságát jól mutatja, hogy egy gazember játssza benne a jófiú szerepét. Pont, mint az első olyan esetben, amikor a maffia megmutatta magát a sportközvélemény előtt.
A Toto komisz féltestvére, a Totonero
Fagioliék ellen több vád is megfogalmazódott, ezek közül kétségkívül az a legsúlyosabb, hogy néhányan (talán) saját klubjuk meccseire fogadtak, ami már nem szabálysértésnek, hanem fogadási csalásnak minősül. Ezzel kapcsolatban még nem tudunk semmi biztosat, viszont mindegyik szóban forgó játékos ellen ott van a vádak között, hogy „illegális platformokon” tett meg téteket. Ez pedig Olaszországban csak egyetlen dolgot jelenthet: a maffia által üzemeltetett fogadási oldalakat.
Az olaszoknál talán csak az ázsiaiak vannak jobban rákattanva a szerencsejátékokra, és amikor az első sportfogadási lehetőségek megjelentek, az olaszok vércseként vetették magukat a lehetőségre. A piacot 1946-os alapítása óta uraló SISAL-nak, illetve a sportfogadás zászlóshajójának, a Totónak azonban kisvártatva komoly vetélytársa akadt. Az olaszul csak Totonerónak (kb: Fekete Totó) nevezett fogadási szolgáltatás semmi perc alatt lezúzta a legális fogadási platformot, egy idő után az emberek már szinte el is felejtették, hogy a tilosban járnak, amikor a maffia által üzemeltetett rendszerben tették meg a tétjeiket.
A Toto nem véletlenül lett olyan, amilyen. Az, hogy 13 + 1 találat kellett a nagy kaszához, egyúttal védte is a játékot a befolyásolási kísérletektől, hiszen lehetetlen volt egyszerre tizennégy futballmeccset megbundázni.
itt lehetett egy-egy meccs kimenetelére, sőt a gólkirály személyére vagy a kiesőkre is fogadni. És akadt még egy tényező, ami a maffia karjaiba lökte a reménybeli sportfogadókat: hogy a Totonerón a lebonyolításából fakadóan lehetett hitelbe fogadni. Sőt tulajdonképpen csak úgy lehetett.
Míg a Totónak megvoltak a saját fogadóirodái, a maffia másféle országos hálózattal dolgozott: utcagyerekek és hajléktalanok voltak a bukik, akiknél fogadni lehetett, és ha kialakult a bizalmi kapcsolat, már pénz sem kellett hozzá, elég volt feltárcsázni egy bukmékert, és megadni a fogadás témáját és a tétet. A nyereményt a bukik szállították, és ők gyűjtötték be a vesztesektől az elbukott összegeket. Ment minden, mint a karikacsapás, a maffia pedig nyilván tett rá magasról, hogy a szabályozott keretek hiánya magától értetődő módon elhozta az első nagy olasz bundabotrányt.
