Ami tíz-húsz éve elképzelhetetlen volt: avagy mi áll a szerbek elleni dupla diadal hátterében?

Bár a csapat és a közvélemény a belgrádi diadal után sem tartotta egyértelműen sorsdöntő mérkőzésnek a Szerbia elleni második összecsapást, a szombat esti találkozó fontosságát már előzetesen sem lehetett figyelmen kívül hagyni. Egy esetleges újabb győzelemmel ugyanis a magyar válogatott tovább növelhette volna esélyeit a közvetlen kijutásra, hiszen már a meccset megelőzően is veretlenül, csoportelsőként vezette a G jelű csoportot.

A szerbek összeállítása sokat változott az odavágóhoz képest: Vanja Milinkovic-Savic kapus előtt Erakovic, Milenkovic és Pavlovic lett a három belső védő. A két szélen szárnyvédőként papíron Zivkovic és Aleksa Terzic játszott, a pálya közepét a sevillai Gudelj és az immár szaúdi légiós Sergej Milinkovic-Savic foglalta el, elöl pedig Mitrovic mellett Lukic és Gacinovic kapott helyet.

A magyar válogatott kezdőcsapatában a legnagyobb kérdés az volt, hogyan sikerül pótolni a csehek elleni barátságos mérkőzésen megsérült Willi Orbánt. Nos, az ő helyére Szalai Attila mellé Lang Ádám került be, a jobb oldali belső védő pedig Fiola Attila lett. A többi poszton nem akadt meglepetés: a két szárnyvédő Loic Négo és Kerkez Milos lett, középen ismét Nagy Ádám és Callum Styles kapott helyet, elöl pedig Szoboszlai mellett ezúttal is Sallai Roland és Varga Barnabás szerepelt.

A belgrádi mérkőzésen a magyar válogatott némi szerencsével, a döntő pillanatokat a semmiből a maga javára fordítva tudott eredményes lenni, ám már akkor is leírtuk: hosszú távon ez aligha lesz fenntartható. És szombat este

a mieink még a belgrádi 46 százaléknál is kisebb, 36 százalékos arányban birtokolták a labdát,

de látni fogjuk: a Rossi-csapat labdával így hatékony tudott lenni.

A szerbek a magyarokhoz hasonló, 5-3-2-es vagy 5-2-3-as alakzatban támadták le a rivális labdakihozatalait, melyben az egyik szárnyvédő szükség esetén akár szélsőként is felléphetett az ellenfél térfelére presszingelni. A szerbek azonban legtöbbször megengedték, hogy a magyar válogatott elkezdje a saját kapuja előtt kihozni a labdát. Bár a Rossi-éra utolsó másfél évében a magyar válogatott labdával való játéka „teoretikailag” rengeteget fejlődött, a technikai kivitelezésbe olykor még hiba csúszik.

Feltehetőleg ezt akarták kihasználni a szerbek, no meg azt, hogy Dibusz Dénes passzjátéka a gólvonal előtt nem olyan magabiztos, mint a sérült Gulácsi Péteré. A magyarok a mérkőzés első szakaszában többször követtek el technikai hibákat a saját térfelükön, máskor pedig kényszerből fel kellett, hogy íveljék a labdát.
Az első negyedóra után azonban a magyar csapat labdával is egyre magabiztosabb lett,

és az egyik első ígéretes támadásból rögtön sikerült is megszerezni a vezetést. Rossi együttese az ellenfél térfelén történő hosszabb labdatartás helyett továbbra is elsősorban a gyors támadásokban bízott. Ennek megvalósításában természetesen a szabadon, sok helycserével operáló magyar támadósornak jutott főszerep; a mieink elsősorban az emberfogásban gondolkozó szerb védőket szerették volna kicsalogatni

Támadásban a jobb oldalunk valamivel aktívabb volt: ha a labdakihozatal kezdetén a játékosok túl is telítették a pálya bal oldalát, általában ezek az akciók is a jobb oldalon végződtek. Loic Négo egyértelműen a meccs embere volt: mindkét gólnál ő adta a gólpasszt, 0,2-del holtversenyben a legmagasabb várható gólpassz (xA) mutatót hozta össze a mezőnyben, lendületes, területbe beinduló játékával pedig taktikailag is a csapat egyik kulcsfigurája volt.

Természetesen a bal oldali félterületben induló Szoboszlairól sem szabad megfeledkezni, akinek a mérlege: Négóval holtversenyben a legmagasabb xA-mutató, Szalai (69) után a második legtöbb labdaérintés (61) és messze a legtöbb passz a támadóharmadba (11). Abban pedig, hogy a magyar válogatott szükség esetén a hosszú indítások fegyverét is használhatta, Varga Barnabásnak volt nagy szerepe. A legtöbb párharcot nyerte meg az egész mezőnyben (nyolcat), míg tíz légi párbajából hét esetben került ki győztesen.

A mérkőzés legnagyobb részében azonban a szerbek birtokolták a labdát, vegyes sikerrel. A legnagyobb változás a belgrádi mérkőzéshez képest az volt, hogy Dragan Stojkovic csapata labdabirtoklásban ötről négy védőre váltott – a jobb szárnyvédő Zivkovicból jobbszélső lett, a többiek pedig vele együtt tolódtak. Így viszont a bal szélen a belső támadó Gacinovic mozgott ki szélességet biztosítani. A felállás leginkább a pozíciós játékban megszokott 4-3-3/2-3-5-re hasonlított.

A magyar csapat azonban fel volt készítve arra, miként reagáljon a váltásra. Ennek megfelelően Szoboszlai inkább egy sorral hátrébb, a középpályára tagozódott be, Sallai és Varga zárta a pálya közepét, Nego pedig a szélre kimozgó Gacinoviccal maradt hátul, alkalmanként a fedezőárnyékával Terzicre is kilépve. A koncepció is a megszokott volt: alapvetően

hagytuk a szerbeknek, hogy megkezdjék az építkezést,

ám a magyar csapat – bizonyos jelekre – meglepetésszerűen agresszívabban is kitámadott. Az első gólig így a magyar válogatott többször tudta a szerbeket ívelésre kényszeríteni, akik ritkán tudtak a túlsó térfélen berendezkedni.

Szerb labdakihozatal és magyar letámadás: a vendégek labdával négy védőre állnak át, a jobb oldalon a szárnyvédő Zivkovic, a másikon a szélső Gacinovic ad szélességet. A magyar válogatott 5-3-2-ben az első néhány passzt megengedi az ellenfélnek, Varga és Sallai a passzsávokat zárja, valamint szükség esetén a két oldalsó játékosra is kiválthat. Nego elsődlegesen a bal szélre kimozgó Gacinovicot őrzi.

Amikor ez sikerült, akkor is viszonylag sablonosan játszották a pozíciós játékot: a védelmi blokkon belül helyezkedő középső játékosaik főleg csak a kapunak háttal, visszafelé tudtak játszani, a szélről pedig jól kidolgozott mögé- és alákerülő kombinációk helyett gyakran csupán belső támadóik fejét keresték. A második félidőben a szerbek a pálya közepe helyett már sokkal inkább a labda oldala felé tolták el szerkezetüket, és a magyar csapatot mindinkább a kapu elé beszorítva tudtak alkalmanként veszélyt teremteni.

Szerb labdakihozatal és magyar védekezés a második félidő elején: a vendégjátékosok közül Gudelj lép vissza harmadik védőnek. A magyar válogatott itt már inkább a szokásos 5-2-3-ban játszik: az elülső játékosok ötszöget formálva lezárják a pálya közepét, a hátsó sor pedig emberfogással a támadókra figyel.

A szerbek legveszélyesebb fegyverei azonban kétségkívül a pontrúgások, azokon belül is leginkább a szögletek voltak. Az egyenlítő gólnál és később is megfigyelhető volt, hogy a magyar védelmet (és saját támadóikat) a kapu előterébe betolva, a kapu közvetlen előterében szeretnének mismatch-eket, azaz egyéni fölényeket kialakítani. Pavlovic góljánál is látszik: rögzített helyzeteknél a kapu előtt ezek a párharcok gyakran többet számítanak, mint a támadó és a védekező csapat formációja.

A szerb egyenlítő gól. A szögleteknél a szerbek elsősorban az öt és feles területén, mély beadásokkal szerettek volna előnyöket kialakítani. A magyar csapat létszámfölényben van a kapu előtt, de Pavlovic visszamozgással leválik az őrzőjéről, és a kapunkba csúsztat.

Bár a szerbek értékelése szerint az ő csapatuk jobb teljesítményt nyújtott, a kép természetesen sokkal árnyaltabb.

Noha a vendégek minimálisan magasabb xG-mutatót hoztak össze, ennek elsöprő többsége a rögzített helyzetekből (set play) és nem mezőnyjátékból (open play) származott. Ha csak ez utóbbit vesszük figyelembe, abban a magyar válogatott teljesített jobban. Sallaiék tehát hiába birtokolták mindössze 36 százalékban a labdát, összességében mégis elmondhatjuk: a magyar volt az a csapat, amely sikeresebben tudta uralni a labdás momentumokat.

Ez a belgrádi összecsapásról sokkal kevésbé volt elmondható. Mindez persze nem véletlen: míg a szerbek akciói legtöbbször a a kapu elé mélyen beálló védelemmel szemben futottak, addig a magyar válogatott direktebb támadásokkal, lendületből tudott a magasra tolt szerb védelem mögé jutni. Így törvényszerűen a befejezésekhez is nagyobb terület állt rendelkezésre, és ezt a magyar játékosok kétszer ki is használták.

A magyar válogatott tehát az idegenbeli győzelem után a Puskás Arénában is felülmúlta a szerb együttest.  Marco Rossi csapata így hat pontot szerzett a papíron legnehezebb ellenféllel szemben, és továbbra is veretlenül áll a csoport élén. Vagyis kétszer is sikerült legyőzni egy valamivel jobb erőkből álló riválist, mindkétszer kiélezett mérkőzésen,

a kulcsmomentumokat a magunk javára fordítva.

Tíz-húsz évvel ezelőtt a mieink számára ez szinte elképzelhetetlen lett volna.  Ha pedig Litvániában is sikerül – az esélyeknek megfelelően – nyerni, akkor az Eb-részvétel már kedden biztossá válik.