Kell-e magyar edző az NB I-be, és ha nem, akkor miért?

A 2010/11-es NB I-es évadot a Mezey György irányította Videoton nyerte meg a Paks (vezetőedző Kis Károly) és az FTC (a kispadon Prukner László) előtt. A 16 csapatból 15 magyar szakvezetővel fejezte be az évadot, az egyetlen kivétel Tomiszlav Szivics volt, aki játékosként is megfordult Magyarországon, és ekkorra már edzőként szintén jelentős NB I-es rutint halmozott fel.

A következő három idényben még magyar edző dirigálta csapat lett a bajnoki aranyérmes, ám a dobogón már mindig volt külföldi tréner(ek) irányította együttes is. A legutóbbi tíz szezonban viszont kizárólag külföldi szakember (Joan Carrillo, Thomas Doll, Marco Rossi, Marko Nikolic, Szerhij Rebrov, Sztanyiszlav Csercseszov) hódította el csapatával az élvonalbeli trófeát, és olyan is megesett, hogy a dobogósok egyikét sem irányította Magyarországon született tréner. Arra pedig valószínűleg fel sem vesznek fogadást, hogy a bajnokság végén megint külföldi edző emelheti fel a serleget Dejan Sztankovics személyében (bár a négy meccsen irányító Máté Csaba miatt lesz magyar kéz a Ferencváros valószínű bajnoki címében).

Törvényszerű?

Divat?

A magyar edzői szakma kritikája?

A magyar edzői szakma lebecsülése?

Jó kérdés.

Kanyarodjunk vissza a kiindulóponthoz! Magyarországon 2014 óta nem nyert hazai vezetőedző bajnoki címet, és hasonlóan hosszú „légiósedző-uralom” kevés európai bajnokságban van. Az általunk vizsgált 48 bajnokságból (a miniállamokét kihagytuk) csak négy.

• Anglia (Howard Wilkinson a Leeds Uniteddel 1991/92-ben nyert bajnokságot, azóta angol edző nem nyert, és Sir Alex Ferguson visszavonulása – 2013 – óta brit sem),
• Skócia (Walter Smith, Rangers, 2010/11),
• Wales (Neville Powell, Bangor City, 2010/11),
• és Ciprus (Pambosz Hrisztodulu, AEL Limassol, 2011/12).

Ciprust már Moldova és Magyarország (2013/14) követi. A 48-ból 35 bajnokságban a 2020-as években is volt győztes hazai vezetőedző.

A Premier League a világ legvonzóbb és leggazdagabb bajnokságaként természetesen mágnesként gyűjti a legjobb szakembereket, nem véletlen, hogy a húsz csapatból csak ötnél (Newcastle United, Everton, Crystal Palace, Wolverhampton Wanderers, Sheffield United) van angol edző. Skóciában (Celtic, Rangers), Walesben (TNS) és Moldovában (Sheriff) egyaránt vannak olyan csapatok, amelyek szakmai és anyagi lehetőségeiket tekintve kiemelkednek a mezőnyből, és domináns szerepet játszanak a bajnokságban – ezek általában magasabb polcról válogatnak, mint riválisaik, és gyakran alkalmaznak külföldi trénert. Az utóbbi tíz évben a magyar futball is ebbe az irányba tolódott el: egy ideig úgy tűnt, az NB I FTC-Fehérvár duopóliummá alakulhat, aztán a ferencvárosiak vetélytárs nélkül maradtak a színen.

De a külföldi edzők térhódítása nem csak az éppen aktuális bajnokcsapatot érinti. A legutóbbi tíz bajnoki idényből többször előfordult, hogy a külföldi szakemberek több NB I-es mérkőzésen irányítottak, mint a hazaiak. A legutóbbi évad ebben a tekintetben rekordot hozott: már az 55–45 százalékos eloszlást is túllépte a „légiósedzők” fölénye. Jelenleg hat kispadon (FTC, Újpest, DVSC, DVTK, Fehérvár, Puskás Akadémia) ül olyan tréner, aki külföldön született, és nem a magyar edzőképzésből érkezett.

Ez egyfelől trend, másrészt a trend kialakulásához hozzájárult a magyar edzőkkel szembeni bizalomvesztés. A kérdéssel kapcsolatban éles szóváltások is vannak időnként. Az FTC elnöke, Kubatov Gábor a Hír Tv-nek adott interjújában az „Ennyire lesújtó a magyar edzőkről alkotott véleménye?” kérdésre így válaszolt:

Ha röviden kéne válaszolnom, akkor igen. Nem ők tehetnek róla, hanem a futballmorált Magyarországon az elmúlt negyven évben tönkretettük… vagy tönkretették. Az elmúlt tíz évben javult, de nem annyit, hogy magyar edzővel könnyedén együtt lehessen dolgozni.

Ugyanakkor Kubatov azt is mondta, szerinte van remény, hogy a magyar edzők magasabb szintre jutnak, és pozitív példaként hozta Dárdai Pált, illetve Lőw Zsoltot (mindkét, elit szinten dolgozó magyar tréner a német rendszerben vált megbecsült játékosból topligás edzővé). Amikor a Sportál hazai trénereket reagáltatott erre, akkor Mészöly Géza kikérte magának a magyar edzőtársadalom nevében a kijelentést, Egervári Sándor „szégyenletes mondatoknak” minősítette azokat, Csank János óvatosságra intett, Mezey György pedig úgy vélekedett, „nem érdemes megsértődni” a kijelentésen. Aztán Kubatov a Fradi szurkolói ankétján tett még egy megjegyzést a témával kapcsolatban, szóval a kő tovább gördült.

Ebből is látszik, mennyire érzékeny témáról van szó: a magyar edzők láthatólag úgy érzik, bűnbakokká váltak; a domináns klub vezetői székéből pedig úgy látszik, a Ferencvárosnál elérendő célokhoz nem találni megfelelő hitelességű, képzettségű és presztízsű hazai trénert (így a beugróként kitűnő teljesítményt nyújtó Máté Csabának is mennie kellett, s jött Dejan Sztankovics). Valószínűleg több ok egybefonódása eredményezte a hazai trénerek térvesztését.

Az egyik ok az NB I 2015-ös létszámcsökkentése lehet.

A 16 csapatról 12-re karcsúsítás kimondottan rosszul érintette a hazai trénereket, hiszen több stabil élvonalbeli csapatnál (FTC, Fehérvár, Újpest) fixen a külföldi edzőkre voksoltak, és arra is lehetett számítani, hogy még két–három másik együttesnél is „légióst” bíznak meg az irányítással. A létszámcsökkentés négy–öt NB I-es kispadot azonnal kisöpört a hazai trénerek alól. Az elmúlt évtizedben érzékelhető volt, hogy, akinek anyagi lehetőségei és ambíciói ezt lehetővé teszik, próbál külföldi stábot szerezni – ezzel az érintettek kapcsolati hálóját is magához csatolja –, a hazai trénerek inkább közép- és kiesőjelölt csapatoknál jutnak szóhoz.

Már amennyiben vannak még középcsapatok: mára a Ferencváros külön kategóriát képvisel, a Puskás Akadémia állandó felsőházi jelenléttel bír, a többiek között viszont öldöklő a verseny a két kieső hely elkerüléséért. Pedig a középcsapatok (és a kiesés ellen küzdő együttesek) az edzők felépítésében is hagyományosan fontos szerepet játszottak. Egy-egy fiatal, tehetséges tréner általában itt kapott először lehetőséget élvonalbeli szinten. Ha bizonyított, akkor léphetett élcsapathoz. Most viszont élcsapat gyakorlatilag egy van (és az sorozatban külföldi szakembereket alkalmaz), a kiesés elleni harcban pedig minimális a türelem. Jelenleg csupán két edző van az első osztályban (Hornyák Zsolt – PAFC, Szabó István – KTE), aki két évnél hosszabb ideje irányítja együttesét.

Egy másik ok lehet

a meghatározó magyar edzők kiöregedése.

A 2000-es években (a beugró trénereket nem számolva) a hazai szakvezetők közül Csank János, Bozsik Péter, Egervári Sándor, Szentes Lázár, Supka Attila, Garami József, Herczeg András, Mezey György, Pintér Attila és – eleddig utolsóként – Kondás Elemér vezette bajnoki címre csapatát. Az említettek közül a legfiatalabb Pintér Attila a maga 57 évével, mindenki más túl van a hatvanon, és a listán szereplők fele már vagy visszavonult, vagy nem edzősködik magas szinten. Átlagéletkoruk 69,1 év.

A trénerek közül jó néhányra a válogatott eredménytelensége is visszahullott, hiszen szerepet vállaltak és megégtek szövetségi kapitányként. A meghatározó edzők idősödésével párhuzamosan zajlott egy bizalmi válság is: a vezetők érezhetően egyre kevésbé bíztak a hazai szakemberekben, a 2016-os Eb-kijutásban pedig Dárdai Pál, valamint Bernd Storck – két, a német futballközegből érkezett tréner – játszott kulcsszerepet. A szurkolók – és több vezető – szemében a külföldi vagy külföldön tanult tréner egyben hitelességet is hozott. Ez átvitt értelemben a magyar edzői társadalom és a hazai tudásátadás erős kritikájaként is értelmezhető.

Harmadik oknak vehetjük a magyar futball politikai-gazdasági hátszelét. Az NB I egy meglehetősen válságálló buborékban létezett ebben a periódusban, óriási infrastrukturális fejlesztések zajlottak le, egyre több lett a pénz játékosokra, a stábokra, a jó körülmények megteremtésére. A több pénzzel együtt járt az is, hogy a magyar élvonal vonzóbb lett a jó játékerőt képviselő légiósoknak és a külföldi edzőknek egyaránt. Rendbehozott infrastruktúrával, stabil anyagi háttérrel sokkal hízelgőbb alternatívát jelentettek a magyar klubok a külföldi játékosoknak és trénereknek, mint korábban.

A sok külföldi játékos – a légiósok fontossága egyre nőtt, a 2021/22-es bajnokságban már több játékpercet kaptak, mint a hazaiak – mellé gyakran hoztak külföldi edzőt, a Ferencvárosnál pedig láthatóan a név és a játékoskarrier szolgáltatta tekintély (Thomas Doll, Szerhij Rebrov, Peter Stöger, Sztanyiszlav Csercseszov, Dejan Sztankovics kivétel nélkül mind válogatott, topligás szintű, nagy nemzetközi tapasztalattal bíró futballisták voltak) is fontos.

A legutóbbi tíz évben a legtöbb NB I-es mérkőzésen irányító hat szakember közül három külföldről érkezett:

a rangelső Nebojsa Vignjevic, a negyedik Thomas Doll, az ötödik a határon túli magyar, de 2019-ig idehaza nem dolgozó Hornyák Zsolt. Külföldi az éra legmeglepőbb hazai eredményét elérő (bajnoki cím a Honvéddal), a válogatott kispadján sikert sikerre halmozó Marco Rossi, a Ferencvárossal óriási dominanciát kialakító, csapatát BL-csoportkörbe juttató Szerhij Rebrov, a zöld-fehérekkel az EL tavaszi folytatásáig eljutó Sztanyiszlav Csercseszov, nemkülönben a Fehérvár utolsó jelentős sikereit szállító Marko Nikolic.

A 2013/14-es és a 2022/23-as évad között 106 tréner irányított legalább egy mérkőzésen NB I-es csapatot, közülük 38 volt külföldi. A legtöbb meccsen dirigáló 32 tréner között 14 külföldit találunk, és a sikeres kluboknál is felülreprezentáltak az összképhez képest. Gyakran a türelem is tovább tart velük szemben.

A létszámcsökkentés, a magyar futball feltőkésítése, a hazai edzőkkel szembeni bizalomvesztés, a tudásimport igénye egyaránt hozzájárulhatott ahhoz, hogy a magyar szakma jelentősen teret vesztett – legalábbis NB I-es szinten. Tóth László, a Mezőkövesd szakmai igazgatója a múlt héten a Büntető.com-nak adott interjújában keményen fogalmazott.

„Jó magyar edzőkből van bőven, csak nem kapnak esélyt. A magyar edzőket egy-két sikertelen periódus után egyből félretették, a külföldi meg a harmadik-negyedik lehetőséget is megkapja, jóllehet valaki nem is edző, inkább elemző, edzői véna nélkül. Mondtam korábban, hatodrangú külföldi edzők dolgoznak a magyar futballban, azóta volt huszadrangú is. (…) A legnagyobb kárt azzal okoztuk a magyar futballnak, hogy a honi edzőknek nem kínáltunk esélyt, nem építettük fel őket.

Nem az edzőképzéssel van baj, hanem a lehetőség hiányával

– mondta.

A lehetőség hiánya régiós szinten igazolódni látszik. Ha a szomszédos országokkal, illetve Lengyelországgal és Csehországgal vetjük össze a magyar NB I-et, akkor itthon a legalacsonyabb az 50 év alatti hazai edzők aránya az élvonalban. Az MLSZ sportigazgatója, Barczi Róbert a közelmúltban Horváth Dávidot (MTK), Tímár Krisztiánt (Nyíregyháza) és Pinezits Mátét (Bp. Honvéd) említette a „feltörekvő magyar edzőgeneráció” képviselőiként. Hármuk közül egyedül Horváth Dávidnak van NB I-es mérkőzése (13). Eközben a lengyel élvonalban öt 40 éves vagy fiatalabb vezetőedző van, ők együttvéve már több mint 120 első osztályú mérkőzésen irányítottak. Kicsit hasonlatos a probléma a fiatal játékosok beépítéséhez – és abban kétségtelenül igaza van Tóth Lászlónak, hogy a játékosokkal szemben az edzők felépítését semmiféle szabályozás nem segíti. A negyvenes éveik elején járó, jelentős légióstapasztalatot gyűjtő, edzősködni hazatért játékosok (Huszti Szabolcs, Gera Zoltán, Szabics Imre) közül pedig egyelőre senki sem tudott kiemelkedő eredményekkel előrukkolni.

Több magyar edző célzott arra – reagálva Kubatov Gábor kijelentéseire –, hogy ma összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között dolgozhatnak (jobbára külföldi) utódaik, mint ők. Úgy is lehetne mondani: az ostor a magyar edzőkön csattant, mert ők előbb a megfelelő infrastruktúrát, annak kiépülése és a klubok anyagi helyzetének rendezése után pedig a lehetőséget nem kapták meg.

De lehet-e teljesen „szeplőtelen” a magyar edzői kar, ha a hosszú sikertelenség miatt erodálódott a hitelessége, és évtizedek óta nem sikerült nemzetközi szinten elismert szakembert kinevelni?

Kinek a felelőssége, hogy az 1920-as évektől nagyjából az 1970-es évekig nemzetközi szinten is sikeres és elismert magyar edzők utánpótlása elapadt? Sikerült-e átadni azt a tudást, ami valaha sikeressé tette a magyar trénereket? Ha nem, akkor mi ennek az oka? Van-e tudásdeficit, és megoldás-e a tudásimport?

A válaszkeresés szétfeszíti egy cikk korlátait. Az biztos: a magyar edzők (pláne a fiatal magyar edzők) a régiós szinthez viszonyítva is kevés lehetőséget kapnak az élvonalban. Valószínű, hogy ezen csak az változtathatna, ha egy hazai tréner hosszabb időn át kiugróan jól teljesítene, és be tudna törni az élcsapatok közé együttesével. Ehhez viszont persze az kellene, hogy lehetőséget kapjon.

És máris bezárult a kör.