Lóránt arcul csapta Palotást, de a bajnoki döntőn a Honvéd kapta a legnagyobb pofont

A vesztett pontokat tekintve egyformán állt a Honvéd és a Vörös Lobogó, azaz a két csapat bajnoki döntőre készült hetven éve, 1953. szeptember 27-én. A Népsport „az ősz legnagyobb találkozójaként” harangozta be a mérkőzést, a Magyar Nemzet „A magyar labdarúgás nagy eseményei előtt” címmel szánt néhány mondatot a találkozónak, ám a többi lapban nem foglalkoztak a rangadóval, az olvasó legföljebb a sportműsorban értesülhetett a kettős meccsről. Ahogyan a Szabad Népben is: „Labdarúgás. NB I. osztályú mérkőzések: Vasas–Győri Vasas, Népstadion 13.30, Vörös Lobogó–Honvéd Népstadion, 15.30.”

A két csapatban tizennyolc olyan játékos – Grosics, Lóránt, Bányai, Bozsik, Budai II, Kocsis, Babolcsay, Puskás, Czibor, illetve Gellér, Kovács II, Börzsei, Lantos, Kovács I, Zakariás, Sándor, Hidegkuti, Palotás – lépett pályára, aki szerepelt már a válogatottban, bár Budai II, Kocsis és Czibor akkor éppen kikerült a címeres mezes keretből. Mándi Gyula szövetségi edző ezt azzal indokolta:

„Budai még az olimpián megsérült, azóta bajlódik a bokájával. Szerintem helyes lenne, ha a csapata is pihentetné, amíg teljesen rendbe nem jön. Kocsis és Czibor azt hiszik, hogy az olimpiai bajnokság megszerzése és a kiemelkedő nemzetközi győzelmek elérése folytán nélkülözhetetlenek, őket nem lehet kitenni a csapatból.

Kocsist is, Czibort is többször figyelmeztettük, s kértük, szakítsanak azzal a baráti körükkel, amely a könnyelmű, léha életmódra szoktatja őket. Hónapokig vártuk, hogy ismételt figyelmeztetésünket saját érdekükben megszívlelik, életmódjukon változtatnak, de sajnos ez nem így történt.

A problémás magatartás ellenére és különösebb hírverés nélkül is 70 ezren mentek ki a Népstadionba, ahol az előmeccs meglepetéssel kezdődött, és szenzációval zárult. A találkozó elején Kontha Károly hazaadás gyanánt Dombos Ágostonhoz passzolt, a kisalföldi jobbszélső kicselezte Kamarás Mihály kapust, majd a hálóba gurított. A Bundzsák Dezsőt, Berendy Pált, Sárosi Lászlót, Csordás Lajost, Szilágyi Gyulát, Illovszky Rudolfot felvonultató Vasast megbénította e nyitány, ráadásul a győri kapus, aki Pesti volt, Pesti Zoltán, ragyogóan védett, így az ETO mindvégig megőrizte előnyét (0-1).

A fő mérkőzés csalódást keltett, az Esti Budapest szerint „rangadó mérkőzéseken szokatlanul lagymatag, tervszerűtlen játékot mutatott két legjobb labdarúgó-együttesünk”. A Szabad Ifjúság szintén arról számolt be: „A játék meglehetősen alacsony színvonalú volt, s különösen lélektelenül játszott a Bp. Honvéd.”

E lap megjegyezte még: „Puskás és Kocsis között nincs olyan összhang, amely az eredményes szereplés elengedhetetlen feltétele. Két sokszoros válogatott játékosunk, sok nagy siker részese, nemzetközi viszonylatban is a magyar sport büszkesége, nem érti meg egymást. A két játékos közötti ellentét rányomja bélyegét az egész együttes játékára.”

Na most, Puskás 27 góllal lett a bajnokság mesterlövésze – ráadásul 23 gólpasszt is jegyzett –, mögötte Kocsis (24) következett a góllistán.

Mi lett volna, ha harmónia is van köztük?

A Honvéd nem miattuk szenvedett a derbin. Már csak azért sem, mert a 75. percben Puskás Ferenc átadásából Kocsis Sándor egyenlített 1-1-re. Sokkal inkább visszavetette a kispestieket, hogy a második félidő elején a menteni próbáló Rákóczi László Palotás Péter lábára rúgta a labdát, ahonnan az a hálóba pattant.

Igaz, akkor már létszámhátrányban kellett volna futballoznia a Honvédnak, mert az első félidő derekán, Hidegkuti Nándor beívelése után a felugró Palotás ütközött Grosics Gyulával, mire Lóránt Gyula arcul csapta a Vörös Lobogó centerét. Az erőszakos középhátvédet nyilvánvalóan ki kellett volna állítani, de Pósa János játékvezető a pályán hagyta a brutális törlesztőt.

A Vörös Lobogó így is nyert. A hajrában szabadrúgáshoz jutott az MTK, pardon, a Vörös Lobogó, és a jobbhátvéd Kovács II József menthetetlenül a kapuba lőtt, mivel szétnyílt előtte a kispesti sorfal (2-1).

A Honvéd, amely csak azzal vigasztalódhatott, hogy a meccs szünetében tartott 10×400 méteres váltófutást atlétái megnyerték, másodszor maradt alul a futballbajnokságban; elsőre még májusban, a Dózsától kapott ki a Megyeri úton, ahol eltángálták rendesen (5-2). A második vereség alkalmával nyújtott teljesítményére jellemző, hogy a forduló válogatottjában – a Vörös Lobogóból bekerült Börzsei János, Lantos Mihály, Kovács Imre, Sándor Károly mellett – a kispestiek közül egyedül Grosics kapott helyet, miután röpködnie kellett szépen.

A konklúzió az volt: „A Honvéd, a magyar labdarúgósport legkiválóbb együttese és többszörös bajnokcsapata, amely gerincét alkotja a magyar válogatottnak, mély hullámvölgyben van. Az utóbbi három mérkőzésén négy pontot vesztett (Győr 0-0, Vasas 4-4, Vörös Lobogó 1-2).”

Ebben a periódusban „a rendszer legkedvesebb csapata” – ahogyan Hadas Miklós írta – nem volt képes „a kommunizmus felsőbbrendűségének látszatát kelteni”, noha

a tiszti egyenruhákban parádézó, sokszor szinte írástudatlan, alulról jött játékosok pályaívének hihetetlen magasságokba röpítő meredeksége, rendkívüli privilégiumaik halmaza, a kor kritériumai szerint mesés anyagi ellátottságuk és világhírük a népi demokratikus rendszerek által biztosított karrierek csodába illő esélyével kecsegtette a mindennapi halandókat.

A finisben a Honvéd összeszedte magát: ötször nyert, kétszer döntetlent ért el, 19 gólt szerzett és csupán egyet kapott. De ez is kevés volt, mert a Vörös Lobogó a kilencedik fordulótól csak egyszer vesztett pontot (Vasas 1-1), tizenhétszer győzött, s ez idő alatt 4,2-es – az egész bajnokságot illetően 3,5-es – gólátlagot produkált.

Bajnoki címét a Dorogon aratott 10-0-s diadallal véglegesítette. Kilencet Ilku István szedett be, a tizediket Domonkos Imre kapta, miután 9-0-nál Sándor „Csikar” a labdával gyomorszájon rúgta Ilkut, akit le kellett cserélni, mert alig jutott levegőhöz, szegény.

Az a gyomor persze már addig sem volt rendben, megfeküdte istenesen a kilenc gombóc.