Hollywood Brazíliában: a főszerepben Dorival Junior

Mit szólnánk egy olyan meséhez, amelyben egy edző korábbi csapatával találkozik, amellyel egy éve megnyerte a sorozatot, de kirúgták, a helyén pedig olyan valaki ül, akivel a játékosai szinte nem is állnak szóba, már csak azért sem, mert segítője nemrég megpofozta az egyiküket?

Annak ellenére nem találták méltónak a szerződéshosszabbításra Dorival Juniort, a trénert – aki tavaly, szezon közben vette át a Flamengo irányítását –, hogy megnyerte a Libertadores Kupa mellett az ezúttal is kockán forgó Brazil Kupát. A Flamengo nemcsak Brazília legnépszerűbb, hanem Dél-Amerika leggazdagabb együttese is, ezen tulajdonságai miatt pedig eleve megfelel a filmekben sztereotipikus legyőzendő gonoszsággyár kritériumainak, hiszen ki más ellen szurkolhatna az összes többi csapat futballdrukkere, mint egy ilyen adottságú együttes ellen? Ez persze még nem egyedi helyzet, csak ritka, mert minden országnak akad legkedveltebb csapata és minden földrésznek legpénzesebbje is, de a közös halmaz mégis csak majdnem kuriózum, az ilyen edzőmenesztés pedig még inkább. Ráadásul a Flamengo trénere a történet időpontjában már az a Jorge Sampaoli, aki ideges fel-lejárkálásával a kispad előtt (micsoda alakítás!), fekete ruházatával (ilyenek a profi jelmezesek), azzal, ahogy az első meccs lefújása előtt az öltözőbe vonulva rugdossa a játékoskijáróban elhelyezett mobil kordont, tökéletes karakter az ellenszenv keltésére.

Közelmúltbeli előzmény, hogy érkezése után a sajtóbeszámolók szerint a csapatban korábban fontosnak tartott játékosokat lelki presszió alatt tartotta segítőjével, Pablo Fernandezzel együtt, aki az egyik ellentét megoldásaként végül az éppen telefonáló brazil válogatott Pedrót többször arcon ütötte.

A segítő ugyan repült, de Sampaolihoz – az elmaradó eredmények, a Libertadores Kupából történt kiesés ellenére is – ragaszkodott ugyanaz a vezetőség, amely Dorivalt azért menesztette, mert a két begyűjtött trófea után lejátszott néhány megmaradt bajnoki meccsen „a csapat teljesítménye esett”.

Dorival Junior áll karba tett kézzel, figyeli a játékot, a jól megírt forgatókönyv és rendezés szerint, szimpatikus, csendes. A film folyamán, az első, idegenben, a Maracanában együttese által 1-0-ra megnyert mérkőzés utáni sajtótájékoztatója egy pillanatra félbeszakad, amikor volt futballistája, a jelenlegi ellenfél játékosa, Gabriel Barbosa (Gabigol) benyit a sajtóterembe, és puszit dob neki. Nincs ez a jelenet eltúlozva? Ezt azért fel lehet róni a filmnek. Meg talán azt is, ahogy a kupa elhódítását követően

azokat a játékosokat vigasztalja őszinte fájdalommal, akikkel egy éve ugyanennek a trófeának a megnyerését ünnepelte.

Persze, az sem lényegtelen, hogy Dorival Junior, aki az első edzővé lett, aki egymást követő években két különböző csapattal nyerte meg a Brazil Kupát, ezúttal a Sao Paulo FC csapatát irányítja. Egy olyan klubot, amely hiába tartozik a brazil és dél-amerikai futball legnagyobbjai közé, egészen hihetetlen módon még soha nem győzött ebben a sorozatban. A klub 11 éve nem nyert nagy trófeát sem (az állami kupákat nem számolják ezek közé), ugyanakkor erre az évre a hazai meccsei népünnepéllyé változtak, az új stratégia alapján ugyanis rendkívül alacsony árú belépőkkel óriási tömegeket sikerült a lelátókra csábítani; 2023-ban már bőven több mint 1 millió eladott jeggyel büszkélkedhet.

Cseppet sem elhanyagolható mellékszál, és ahogy az lenni szokott, a főcselekményt csak erősíti, hogy éppen a legutóbbi nagy diadalt, a Copa Sulamericana megnyerését követően, azaz 11 évvel ezelőtt Európába költözött közönségkedvenc, Lucas Moura most nyáron visszatért. Lucas Moura alázata példamutató, kezdő sebessége és cselezőkészsége pedig kiemelkedő, nem hiába volt roppant fiatalon a legutóbbi nagy sikernek is emblematikus alakja, pedig abban a sorozatban máig európai karriert futó tehetségek sorakoztak, olyanok, mint Casemiro vagy Willian José.

A történetvezetés már mind a jól kitalált karakterekből következik. A nemcsak jelenlegi, hanem volt futballistáit is ragyogóan – mostani edzőjüknél is jobban – ismerő Dorival Junior felméri, hogy az ellenfél három csatára közül a jobb oldalon szerepeltetett Gabigol lassú visszazárására lehet építeni. A letámadó ellenfél súlypontját jobb oldalon hátul történő labdajáratással elhúzza, majd hosszú keresztlabdával az akciót a bal oldalra, Gabigol mögé dobja át, ahol a fellépő, robbanékony, jól cselező Caio Paulistával és a kihúzódó, kiváló rúgótechnikájú középpályás, Rodrigo Nestorral 2-1-es helyzetet alakít ki. Az ebből ívelt beadásra a középcsatár Calleri érkezik nagy lendülettel. Ezt a csapat az első félidőben négyszer is eladja, egyszer gólt szerez belőle, Rodrigo Nestor beadását kapushiba után Calleri fejeli a kapuba. A maradék három félidőben (egy még a Maracanában, kettő a Morumbiban) a jobb egyéni képességű játékosokat felvonultató Flamengo szorongatja ellenfelét, amely viszont szervezetten és önfeláldozóan védi a kapuját. Bár a visszavágón a rióiak előnybe kerülnek, Rodrigo Nestor hatalmas kapáslövéssel még a szünet előtt kiegyenlít, és mint később kiderül, ezzel kupához is juttatja csapatát. Dorival ölel, vigasztal, ölelik, Sampaoli otthagyja játékosait, és berohan a játékoskijárón. Könnyek, boldogság, kupaátadás, konfetti, zene és tánc.

Dorival megdicsőül, Sampaolit néhány nap múlva menesztik.

Kasszasiker. És tényleg. Az első meccs, a Maracanában a maga 5 millió eurós jegyeladási bevételével a brazil futball történetének legjövedelmezőbb klubmérkőzése, a visszavágó, a Morumbiban pedig a második. Ebben győzött a Flamengo! A leggazdagabb, a legnagyobb, akit viszont minden másban legyőzött egy kisebb és szimpatikusabb Góliát. Amikor a műsorközlő a mesés nézőszámot és a könyvelési tételt az első találkozó vége felé bemondja a stadionban, a riói drukkerek füttyel és az elnök szidalmazásával felelnek. Záró akkordként, Luciano, a Sao Paulo játékosa csak annyit mond: „Köszönjük a Flamengo igazgatóságának, hogy elküldte Dorivalt, aki mindannyiunk apja!”

Vége. Mindenki megkapta, amit érdemelt.