Siettünk kikapni minden idők legelső labdarúgó Eb-meccsén

Minden idők legelső Eb-meccsét – akkor még a Nemzetek Kupájáért – hatvanöt évvel ezelőtt a magyar válogatott játszotta. Annyira igyekeztünk, hogy az első fordulós találkozó még az egyetlen kvalifikációs párbajt is megelőzte. Mivel az 1960-as Európa-bajnokságra tizenhét ország együttese nevezett, kisorsoltak egy selejtezőt, amelyet 1959. április 5-én (Dublinban 2-0 a íreknek) és május 10-én vívtak (Pozsonyban 4-0 a csehszlovákoknak).

A szovjet–magyar kettős mérkőzés első felvonását 1958. szeptember 28-án rendezték Moszkvában. Baróti Lajos szövetségi kapitány a nem éppen üdítő meccs után meg is jegyezte: „Miért kellett ennyire sietni?”

Kétségtelen, az indokolatlan sürgősség szokatlan fejleményekkel járt (bár azok nem a korai terminusból fakadtak). A pénteki edzés után a válogatott kibuszozott Ferihegyre, de nem tudott felszállni a TU 104-es, Moszkvából kétórás késéssel érkező „baráti” gépre, mert a szovjet fővárosban olyannyira elromlott az idő, hogy a vnukovói repülőtér illetékes elvtársai közölték: délután négy órától egyetlen járatot sem fogadnak.

A magyar játékosok tehát visszafordultak, és a Rákóczi úti Palace Szállóban töltötték az éjszakát,

majd szombat reggel indultak el a vasárnapi mérkőzésre. A bumlizás visszaütött: a zsúfolásig megtelt, 100 ezernél is több néző alatt roskadozó Luzsnyiki stadionban a moszkvai Dinamóra épített szovjet csapat 32 perc leforgása alatt 3-0-s előnyt szerzett.

A sérült kapusukat, Lev Jasint nélkülöző házigazdák összeállítása ez volt: Beljajev (Dinamo Moszkva) – Keszarjov (Dinamo Moszkva), Maszljonkin (Szpartak Moszkva), Carjov, Borisz Kuznyecov (mindkettő Dinamo Moszkva) – Vojnov (Dinamo Kijev), Mamedov (Dinamo Moszkva) – Metreveli, Valentyin Ivanov (mindkettő Torpedo Moszkva), Szimonjan, Iljin (mindkettő Szpartak Moszkva).

Az első gólt az az évi szovjet gólkirály, Anatolij Iljin lőtte már a negyedik percben a meglepetésre beállított Bakó Béla hálójába. A csepeli kapus összesen háromszor – Moszkvában másodszor – védett a válogatottban, és nem tudni, Baróti Lajos szakvezető milyen megfontolásból hívta meg alig egy évvel azután, hogy klubja két hónapra eltiltotta, mivel

többször igazolatlanul távol maradt a tréningekről, és nem egyszer előfordult, hogy edzés előtt közölte: ittassága miatt nem tud edzeni (Népsport, 1957. szeptember 15.).

Hogy miért csak két hónapra meszelték el, azt már borítsa jótékony homály, az viszont tény, hogy a Bakó – Kárpáti (Vasas), Sipos (MTK), Berendy, Sárosi (mindkettő Vasas) – Bundzsák (Vasas), Göröcs (Újpest) – Budai II (Honvéd), Csordás (Vasas), Tichy (Honvéd), Bencsics (Újpest) összetételű tizenegy nem tudott ellenállni, és Szláva Metreveli lesről szerzett, de megítélt gólja után Valentyin Ivanov is bezörgetett (3-0).

Szepesi György már 2-0-nál azt mondta a rádió mikrofonjába: „Védőink mintha ólomlábakon járnának.” Baróti sem fogta Alfred Grill osztrák játékvezetőre a sokkoló nyitányt, mert a szünetben tőle ritkán tapasztalható zaklatottsággal kritizálta a lélektelen játékot, majd a mérkőzés után így nyilatkozott: „Rejtély, hogyan játszhatott ilyen rosszul az első félidőben a csapat.”

A Népszava ugyancsak élesen bírált: „A magyar válogatott ezúttal várakozáson alul szerepelt. Az együttesből nehéz megdicsérni bárkit is. Talán a második félidőbeli játékáért Bundzsák érdemel említést, már csak azért is, mert egyedül többet lőtt kapura, mint a csatársor valamennyi tagja összesen. Valószínű, hogy a csapat utazásával, késői megérkezésével párosuló fáradtság is befolyásolta játékosainkat, ez azonban nem lehetett döntő a mérkőzés kimenetelére, hiszen játékosaink csupán az első félidőben keltették azt a benyomást, mintha nem pihenték volna ki magukat.”

A végeredmény 3-1 lett, a szépítő gólt hat perccel a befejezés előtt Göröcs János lőtte.

Volt, akinek jól jött a vereség,

mert a totón azon a játékhéten egyetlen telitalálat akadt, a szelvény tulajdonosa 431 499 forintot nyert – az 1960-as átlag kereset 1575 forint volt, ennek a 274-szeresét vihette el –, és lehet, még meg is dicsérték, amiért „helyesen szovjet győzelemre tippelt az elvtárs”.

Sajnos az 1959. szeptember 27-én tartott visszavágóra is a szovjet diadal volt a nyerő tipp. Az ellenfél öt poszton megváltozott – Jasin védett, a mezőnyben Keszarjov, Maszljonkin, Kuznyecov, Vojnov, Metreveli, Ivanov oldalán Igor Netto, Anatolij Iszajev (mindkettő Szpartak Moszkva), Valentyin Bubukin (Lokomotiv Moszkva) és Mihail Meszhi (Dinamo Tbiliszi) játszott –, de a kimenetel nem módosult: megint a tovarisok győztek (Jurij Vojnov góljával 1-0-ra).

Abban az évben az volt a magyar válogatott egyetlen veresége hat siker és egy döntetlen mellett. A 90 ezer helyszíni nézőt és további milliókat elszomorító 0-1 alkalmával Sipos, Sárosi, Göröcs, Tichy társaságában Grosics Gyula (Tatabánya), Mátrai Sándor (FTC), Bozsik József, Kotász Antal (mindkettő Honvéd), Sándor Károly (MTK), Albert Flórián és Fenyvesi Máté (mindkettő FTC) szerepelt, de az átalakítás azon a délutánon nem járt eredménnyel.

A Népsport nem kegyelmezett: „A magyar csapatban többen nagyon mérsékelt teljesítményt nyújtottak” – írta, majd feltette a kérdést: „Vajon mi volt ennek az oka?” Kapásból terítette a választ: „A nem kielégítő erőnlét. Az a gyorsaság, erő, állóképesség, ami elegendő a sportköri mérkőzéseken, megközelítően sem volt elegendő a szovjet válogatott ellen.”

A Népszabadság ezzel a főcímmel jelent meg: „Csatárok csődje”. Lehetett benne valami, mert a Népszava ugyanúgy fogalmazott: „A csatárok csődöt mondtak.”

A tizennyolc éves Albert elkeseredetten említette:

Úgy játszottam, mint egy kezdő. Visszamegyek az ifjúsági válogatottba.

Majd két héttel később mesterhármast ért el Belgrádban a jugoszlávok ellen 4-2-re győztes csapat legjobbjaként.

A nagyok között.