Diniz a könnyedséget hozta el, az érett Neymar a mosolyokról gondoskodott

Ez utóbbi mondat fölösleges információnak tűnhet, de a hangulat szempontjából mégis érdekes. Egy másfél milliós városról beszélünk, amelynek csapata a legszebb éveiben is csak az országos második vonalig emelkedett, most pedig az állami bajnokságban, országos szint alatt küzdöget, lakossága tehát testközelből a legritkább esetben szemlélhet minőségi futballt. Pedig vágyik rá, ahogy a hősökre is. És akkor megérkezik – ötödször – a brazil nemzeti együttes, csupa nagynevű klubban (tehát a tévében, az Instán vagy a TikTokon) játszó klasszissal. Ez nem a sok szempontból elkényeztetett, lényegesen kritikusabb riói vagy Sao Pauló-i publikum, az itteni meleg szeretettel fogad, és érzékelteti rajongását.

Így esett: az ellenfél, a publikum, az időjárás (nyárias), szóval

minden adott volt ahhoz, hogy a brazil együttes könnyed, szórakoztató focit mutasson be.

És bemutatott. Nem csak, hogy 5-1-re nyert egy erősen közepes ellenfél ellen a meccsen, amelyen akár tíz gólt is szerzhetett volna, hanem szórakoztatott is.

„A rációt nem félretéve, úgy gondolom, az élet inkább művészet, mint tudomány, és így a futball is” – ezek már az új kapitány, Fernando Diniz szavai. Ez a mondat pedig – a mai, csak a győzelemről és csak az üzleti alapú racionalitásról szóló, végtelenül kiszámított futballban – maga a csoda. Amilyen például az 1982-es világbajnokságon szereplő brazil nemzeti csapat volt, amely mindenkit elkápráztatott Zicóval, Juniorral, Falcaóval, Socratesszel és a többiekkel, győzni viszont nem tudott. Fernando Diniz most is elmesélte, hogy az a csapat és az a világbajnokság mennyire meghatározó élménye az életének: édesapja halála után nem sokkal hét testvér legkisebbjeként az utca népe közt élte végig, micsoda örömöt jelentett a válogatott játéka, és milyen bánatot az elbukása. Arra is emlékszik, hogy a kudarc sem verte le a glóriát a játékosok fejéről, és mindenki miattuk szeretett volna futballozni. „Embereket nem lehet egy gólt érő labda, egy megnyert vébé alapján összegezni.” Ez az esszenciája Fernando Diniz filozófiájának.

A brazil edzőt már az európai elemzők is régóta figyelik, és gyakorlatilag a végletesen pozíciós és kiszámított játék atyja, Pep Guardiola antitézisének tartják. Guardiola – aki mindig is a legjobb játékoskeretekkel dolgozott – futballistái ragyogó képességeiből is csak a legkiemelkedőbbekre tartott igényt, a személy igényeit, kibontakozását csak a csapat szempontjából vizsgált hasznosság mértékéig tűrte és tűri, mozgásuk irányát, területét megszabja. Diniz a személy egyéni örömét és kreatív energiáinak kiaknázását tekinti a kollektív siker legfőbb összetevőjének, szinte szabad helyváltoztatást biztosít. Ahogyan a világ labdarúgására, a brazil futballedzők gondolataira is hatalmas hatással volt Guardiola munkássága. Tite például, aki két világbajnoki cikluson át vezette a brazil nemzeti csapatot, maga is a pozíciós játékot preferálta, még ha azon belül próbálta is tágítani a futballisták örömforrásainak lehetőségeit.

A dinizi megközelítés viszont a tradicionális brazil labdarúgás stílusának és elsősorban életérzésének enged teret: a könnyedségnek, a kreativitásnak és az örömnek.

Ha az ember bizonyos időpillanatokban a pályára tekint, akkor Diniz rendszerében a futball úgy néz ki, mintha óvodáscsoport tagjai közé dobtak volna labdát, mert néhány „unatkozó”, „oda nem figyelő” (messzebb helyezkedő) gyereken kívül mindenki a labda közelébe igyekszik, egymástól néhány méternyire (tizenméterekre) helyezkedve. Az óvodáscsoportok ügyesebbjeinél is lényegesen képzettebb, improvizatívabb és egymás gondolatait, megoldásait jól ismerő klasszisok esetében ez a közelség azonban a sűrűség okozta nehézségek helyett a közelség jelentette előnyöket képes felszínre hozni. Ez a lényeg. Megvalósításához viszont a játékosok közötti játékkapcsolatok csiszolt működése elengedhetetlen, amihez idő kell. Persze, nem Bolívia ellen. Ezen a meccsen Rodrygo, Neymar és Raphinha annyira érezte egymást, mintha sziámi ikrek lennének.

A kapcsolat nemcsak a játékosok, hanem az edző és a játékosok között is nagyon fontos, kifejezetten bizalmi. Diniz pszichológiai végzettségű, tehát pontosan tisztában van ezzel. A mostani keret tagjai közül nem kérdéses, hogy

már most jó néhány játékos sokat köszönhet neki.

A harmadik kapusnak behívott, a brazil bajnokságot vezető Botafogo játékosát, Lucas Perrit Diniz emelte a felnőttcsapatba a Sao Paulo FC-nél 2019-ben; Bruno Guimareist 16 évesen az Audax együttesénél vitte fel a profik közé, majd az Athletico PR-nél is egyengette a pályáját, mielőtt Európába szerződött volna; Caio Henrique, a Monaco rengeteg asszisztot jegyző balszélsője 2018-ban a Parana csapatával kiesett a brazil elsőosztályból, ajánlatai nem voltak, amikor Diniz a Fluminenséhez hívta, ahol aztán berobbant a karrierje; Raphael Veiga jelenleg a brazil bajnokság egyik legjobb játékosa, de 2018-ban Diniz mentette meg azzal, hogy a Palmeirastól kölcsönvette, és az Athletico PR-nél felépítette, mert emlékezett rá az Audaxból, a játékos gyerekkorából. És lehetne még sorolni.

A játékosok egy része ráadásul kifejezetten élvezte Diniz edzéseit, nem is dolgozott, hanem kikapcsolódott. A sajtótájékoztatókon többen is mosolyogva vagy nevetve mesélték élményeiket, az újszerű helyzeteket, amelyeket a tréner szándékosan generál. Példának okáért: a labdakihozatal gyakorlásánál Neymar és Richarlison szerepelt a középső védők helyén, a belső védők pedig elöl. Diniz megközelítésében ugyanis az empátia fejlesztésének eszköze, hogy mindenki belebújjon az összes csapattársa bőrébe, azaz érezze és értse: egy adott feladatnál, bizonyos játékhelyzetekben, mi okozhat gondot a más poszton játszóknak, feltételezve, hogy ennek köszönhetően könnyebben tud majd segíteni is.

Módszerek ide vagy oda, a Peru elleni idegenbeli 1-0-ás siker már kevesebbeket nyűgözött le.

Diniz debütálásán kívül

a brazil sajtó érdeklődésének középpontjában természetesen Neymar állt,

de nemcsak megszokásból, hanem részint azért, mert új, szaúdi csapatának edzője, Jorge Jesus egy nyilatkozatban arról beszélt, hogy nem érti, mit keres a brazil keretben, miközben nem egészséges; részint pedig azért, mert egyetlen gólra volt Pelé csúcsának megdöntésétől. Már nincs. Vagyis már 17-re van tőle. Neymar Bolívia ellen először kihagyott egy tizenegyest, amivel elodázta a 78., rekordot jelentő gól megszületését, majd négy ellenfelet kicselezve egy félpályás szóló végén csak a kapus állította meg, mielőtt mégiscsak szerzett volna két találatot. Ezzel már Neymar a brazil válogatott gólrekordere – a FIFA szerint. A CBF (Brazil Labdarúgó Szövetség) számításai alapján viszont Pelé nem 77, hanem 95 gólt ért el. A két szám közötti különbséget az eltérő számítási metódusok okozzák A brazil szövetség beszámítja azokat a meccseket, amelyeken a nemzeti együttes nem más válogatottakkal, hanem klubcsapatokkal, esetleg egyéb formációkkal játszott. Brazíliában sokan gondolják úgy, hogy a FIFA részéről a futball múltjával szembeni tiszteletlenség, hogy nem tekinti hivatalosnak azokat a találkozókat, amelyek egy egészen más érában zajlottak, amikor még nem voltak kijelölt válogatotthetek, hogy a nemzeti együttesek felkészülési mérkőzéseket vívjanak egymással. A Pelé rekordja melletti legerősebb érv azonban mégiscsak az, hogy ráadásul azok az ellenfelek – mint pl. a hatvanas évek Interje – sokkal erősebbek voltak, mint a mai barátságos vetélytársak jelentős része. Ezek alapján Neymarnak még 17 gólt kell szereznie, hogy megelőzze a királyt.

Az extravagáns gólörömeiről is ismert Neymar esetében kifejezetten feltűnő, hogy nem készült külön koreográfiával a 78. góljára. Neymar érett. Ezt nem azért állíthatjuk, mert leszokott volna a gyakran infantilis, de mégiscsak a játékosság megnyilvánulásának számító gólöröm-gegekről, mert nem szokott le. De ezúttal visszafogta magát, mert pontosan tudja, hogy bár a FIFA-nál ő, Brazíliában ki a Király. Amikor Pelé gólszámát beállította, a Fekete Gyöngyszem még élt, és gratulált.

A brazilok vallásosságát és babonásságát figyelembe véve egészen biztosan sokak szerint hallja, amikor Neymar most azt mondja:

Nem vagyok jobb, mint Pelé.

És mindenki mosolyog.