Bellingham nem az új Gascoigne, mert már most jobb nála

Jó néhány klasszis angol futballista tűnt fel az elmúlt bő három évtizedben, de egyikük sem gyakorolt akkora hatást a közvéleményre, mint Paul Gascoigne. David Beckham, Steven Gerrard vagy Michael Owen is belefért az angolok saját magukról alakított képébe, hiszen a kivételes rúgótechnika, a kiemelkedő erőnlét vagy a gyorsaság mindig is hozzátartozott az szigetországi futballhoz. De Gazza valami egészen más volt, az ő ösztönös zsenialitásához hasonlót addig nem nagyon láthattak az angol szurkolók. Nem véletlen, hogy amióta Gascoigne rossz csillagzat alatt született karrierje megfeneklett,

Anglia a mai napig az új Gazzát keresi.

Minden, az átlagnál technikásabb angol középpályás meg is kapta az új Gazza-bélyeget azóta, ám ez általában súlyos tehernek bizonyult. David Dunn, Joe Cole, Jack Wilshere, Ross Barkley, Dele Alli – csak néhány név a 21. század hamis Gazzái közül, akik különböző okokból ugyan, de nem tudták beteljesíteni tinédzserkori tehetségüket, még ha volt is köztük, aki sikeres pályafutást mondhat a magáénak. Vannak aztán a mostani angol kiválóságok között is olyanok, akiket időről időre Gascoigne-hoz hasonlítanak – mindenekelőtt Jack Grealish vagy Phil Foden ilyen –, ám esetükben inkább arról van szó, hogy nagyon technikás, kiemelkedően tehetséges játékosok, akik esetében ráadásul a kicsit flúgos személyiségük miatt is adja magát a hasonlat (főleg Grealish-re igaz ez), ám mindketten más poszton (előrébb és inkább a széleken) játszanak, és egyikük sem az a komplett középpályás, ami Gascoigne volt a legszebb napjaiban.

Jude Bellingham sem feltétlenül Gazza reinkarnációja, már csak azért sem, mert az egykori botrányhőssel ellentétben rendkívül józan, mértéktartó, már-már unalmas fiúnak tűnhet, akinek a játékstílusa sem feltétlenül vethető össze Gascoigne-éval. A Real Madrid futballistája azonban már húszéves korára kész csomagnak tűnik, a posztján elvárt képességeknek nemcsak a birtokában van, hanem kiemelkedően is teljesít szinte mindenben. Tényleg folyamatosan fejlődik, ahogyan azt tavaszi cikkünkben már idéztük Raphael Honigstein német szakírótól:

„Minden alkalommal, amikor azt gondolnánk, hogy a kiteljesedett Jude Bellinghamet látjuk, ráépít valami plusz réteget a játékára. Szinte ijesztő belegondolni, hogy milyen lesz pályafutása zenitjén, 26-27 éves korában.”

Kapcsolódó

Bellingham a világ legjobb középpályásává válhat, ha addig csapágyassá nem játszatják

Mennyit kell játszania egy szupertehetségnek? Több játékos (Gavit, Pedrit vagy Eduardo Camavingát is említhetnénk) kapcsán vizsgálhatnánk a kérdést, ám a legkirívóbb példát választottuk: Jude Bellinghamet, a Dortmund középpályását.

Akkor Bellingham még a Borussia Dortmund játékosa volt, azóta viszont egy vagyont fizetett érte a Real Madrid, ami miatt érték ugyan kritikák a klubot, azonban ezek a hangok mintha lassan elhalkulnának. Az angol játékos ugyanis elképesztő formában kezdett az új csapatában: az első négy meccsén öt gólt szerzett, miközben az első két dortmundi idényében összesen nem talált be ennyiszer a kapuba. A gólszerzés azért eddig is része volt Bellingham játékának, ám láthatóan sikerült fejlesztenie ezt a képességét is, sőt szabályos csatárreflexeket mutat Madridban.

Sokan azzal próbálják kisebbíteni az érdemeit, hogy a góljai egyáltalán nem látványosak, általában közelről lő vagy fejel a kapuba, miközben éppen ez az új elem a játékában,

hiszen korábban jellemzően hátrébb szerepelt, most viszont már az is az erőssége, hogy kiváló ütemben érkezik a kapu elé.

Az, hogy Bellingham ennyire sokoldalú játékos, csak nekünk újdonság, hiszen akik jól ismerik, már régóta tisztában vannak ezzel. Az Athletic még három évvel ezelőtt írt egy portrécikket az akkor még csak tizenhét éves játékosról, amelyben Mike Dodds – aki a tizenéves Bellingham edzője volt a Birmingham Cityben – felidézett egy öt évvel korábbi beszélgetést az akkor még csak tizenkét éves Jude-dal:

„Azt mondta, hogy 10-es akar lenni. Én azt feleltem: Szerintem lehetsz 22-es. Megkérdezte, hogy mire gondolok, mire én: Lehetsz 4-es, 8-as és 10-es is – valaki, aki mindenre képes. Beszéltünk Paul Gascoigne-ről. Arra jutottunk, hogy Jude ért a játék nem túl szép részeihez is; a romboláshoz, a futáshoz, a szereléshez, így 4-esként a mélyebb területeken is játszhatna. A 8-as lenne a box-to-box játékos, aki energikusan rohangál fel meg le, és mozgatja a csapatot. A 10-es feladata pedig a gólszerzés és a kreativitás.

Szóval azt mondtam neki, hogy rossz szolgálatot tesz magának azzal, hogy 10-es akar lenni, mert szerintem mindent meg tud csinálni

Bellingham nagy tehetségként robbant be, de azért elég sok csodatini feltűnt már az angol fociban, különösen azóta, hogy az előző évtized elején gyökeresen átalakították az utánpótlásképzést. Azt viszont csak nagyon kevesen mondhatták el magukról, hogy 17 évesen már alapembernek számítottak a klubjukban, ráadásul a világ egyik legkönyörtelenebb bajnokságában, a Championshipben. Bellinghamet 2019 augusztusában, alig 16 évesen dobta be a mélyvízbe a Birmingham akkori edzője, Pep Clotet,

a tinédzser azonban nem elégedett meg az epizódszereppel.

Gyorsan állandó kezdőemberré vált, fontos gólokat lőtt, és oroszlánrésze volt abban, hogy klubja kivívta a bennmaradást.

Őt viszont már világhírű klubok hívták, és amikor végül a Borussia Dortmundot választotta közülük, a Birmingham szokatlan módon visszavonultatta a 22-es számú mezt, melyben Bellingham akkor játszott (a szám jelentőségét már fentebb taglaltuk). Dortmundban is jól kezdett, több rekordot megdöntött, és gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a németek generációs tehetséget szerződtettek. Bár az első két évében a góllövéssel adós maradt, már akkor is kiemelkedő volt a játék számos elemében, végül a harmadik évadban a gólok is megérkeztek, összesen tizennégyszer talált a kapuba, úgy, hogy a szezon végét gyakorlatilag ki kellett hagynia, mivel a sorozatterhelés – köszönhetően a téli katari vb-nek – következtében előbb drámaian visszaesett a teljesítménye, majd (nem meglepő módon) meg is sérült,

lemaradva így a Dortmund sorsdöntő meccséről a Mainz ellen, amelyen a csapat elbukta a bajnoki címet.

Kétségtelenül kockázat a hosszú távú karrier szempontjából, hogy Bellingham 20 éves korára már túl van kétszáznál is több felnőtt tétmeccsen, de mostanra annyira fontos játékos lett mindenkori csapatában, hogy egyszerűen nem lehet leültetni a kispadra, ha kicsit is fontos mérkőzésről van szó. A legutóbbi évadban Bellingham a szezonközi visszaesése ellenére is az európai topligákban szereplők legjobbjai közé tartozott a játék összes fontos statisztikájában (labdaszerzés, progresszív passzok, xG és xA), ám igazán azokban az elemekben látható a kivételes tehetsége, amelyeket nem lehet mérni.

Ezt különösen jól mutatja az angol válogatottban betöltött szerepe: miután minden idők harmadik legfiatalabbjaként mutatkozott be 2020 novemberében (Theo Walcott és Wayne Rooney után), Gareth Southgate érthetően nem rakta egyből a kezdőbe, a tinédzsernek egy darabig csak epizódszerep jutott. Amikor pedig arról volt szó, hová férhetne be, a sajtó is amolyan defenzív 8-asként tudta volna elképzelni a csapatban a 2021-es Eb előtt. Az Európa-bajnokság után viszont egyre több szerep jutott neki, és Katarban már teljes fegyverzetben lépett a világ elé.

Nem csak hogy megszerezte első válogatottbeli gólját, de olyan teljesítményt nyújtott tizenévesként, amilyet legutóbb a 18 éves Wayne Rooney-tól láthattak az angol szurkolók 2004-ben.

Bellingham az együttes legjobbja volt, és nem rajta múlott, hogy végül a franciák elütötték az angolokat az elődöntőtől – túlzás nélkül az utóbbi évtizedek legjobb produkcióját nyújtó angol válogatottját láthattuk. Bellingham diktálta a tempót, a pálya minden pontján feltűnt, és nem jött zavarba a letámadástól sem, biztosan őrizte vagy éppen a legjobb helyre passzolta a labdát.

Aztán jött a nyár és a klubváltás, most pedig Bellingham már az angol válogatott egyértelmű kulcsembere, akitől gólokat várnak. Amikor nem megy neki – miképpen nem ment az Ukrajna elleni Eb-selejtezőn –, akkor a csapatnak sem igazán megy, viszont amikor formában van, akkor az egész együttes szárnyal, ahogyan tette azt kedd este Skócia ellen. Erre rájöhetett Southgate is, mert az angol kapitány változtatott a hadrenden az ukránok elleni meccshez képest: 4-3-3 helyett 4-2-3-1-re állt át, Bellinghamet pedig feltolta a 10-es pozícióba.

Bár Bellingham távolról sem volt tökéletes, többször veszített labdát és nem egyszer elrontotta az utolsó passzokat, mégis a mezőny fölé nőtt. Hiába volt barátságos a meccs, a zsúfolásig telt Hampden Parkban a hangulat minden volt, csak barátságos nem, ráadásul az Eb-selejtezőkön eddig százszázalékos skótok magabiztosan, kiváló formában várták az angolokat. Ám esélyük sem volt, az angolok időnként úgy játszottak velük, mint macska az egérrel, és ez leginkább Bellingham érdeme volt, aki tényleg világklasszisokat idéző megoldásokat mutatott be.

Ahogyan kis területen, szorult helyzetből is képes kikeveredni akár két játékossal szemben is úgy, hogy ragad hozzá a labda, amit aztán meg is tud játszani,

azt tényleg nem lehet tanítani,

ilyenekre legfeljebb Zidane, vagy hozzá hasonló géniuszok voltak képesek. Mint például Gascoigne. Hozzá viszont azért nem érdemes hasonlítani, mert Bellingham talán legnagyobb erénye az összes közül a mentális ereje. Ez az, amit minden edzője és játékostársa ki szokott emelni vele kapcsolatban, és ami nemcsak abban merül ki, hogy mindig megfontoltan nyilatkozik, hanem abban is: látszólag nincs rá hatással semmilyen tét. Ugyanolyan fesztelenül mutatkozott be a Real Madridban, mint ahogyan tette azt 16 évesen a Birminghamben. Ugyancsak nem hat rá az állandósuló médiafelhajtás, akár vb-meccsről van szó, akár barátságos mérkőzésről. Akadtak játékosok, akik összeroppantak a sajtó és a közvélemény által rájuk pakolt terhek alatt, de Bellinghamnek egyelőre meg se kottyan a fokozott figyelem.

Ez nem jelenti azt, hogy a játéka hibátlan, még több ponton is van hová fejlődnie. Még mindig túlságosan is gyakran tűnik el percekre, sőt a kelleténél többször akadnak napok, amikor egyáltalán nem megy neki a játék. Sokszor veszít labdát is, de ezek mind olyan hiányosságok, amelyeken lehet javítani. Eleve több a hibalehetőség, ha valaki három poszton játszik egyszerre.

Jude Bellingham a hibái ellenére már most ott van a világ legjobb középpályásai között. Miután végre tényleg véget értek a Messi és Cristiano Ronaldo véget érni nem akaró versengéséről szóló évek, Mbappé, Haaland meg a többi új világklasszis mellett az ő feltűnése is az új időket jelzi.

Ám az is az új korszak jele, hogy Bellingham nem „kivételes tehetség” bizonyos értelemben, hiszen a nyomában folyamatosan érkeznek az újabb angol szupertini-középpályások. Nincs még 20 éves a Chelsea-hez igazoló Carney Chukwuemeka, a nyáron a Bournemouth által fű alatt megvásárolt Alex Scott is csak most töltötte be a húszat, és mindketten kulcsemberei voltak a tavalyi U19-es Eb-n győztes angol csapatnak. De nagy ígéretnek tartják a Blackburn középpályását, Adam Whartont is, miközben a 17 esztendős Archie Gray alapember a Leedsben, a vele egykorú Lewis Miley már bemutatkozott a Newcastle-ban, a 16 éves Chris Rigg pedig nemrégiben megszerezte első felnőttbajnoki gólját a Sunderland színeiben.

És ha már Sunderland: a csapat egyik legnagyobb ásza a 17 éves Jobe Bellingham, Jude öccse, aki mindjárt a harmadik meccsén két gólt is szerzett.

Úgyhogy még az sincs kizárva: a világnak egy újabb Bellinghammel is meg kell ismerkednie.