Volt idő, amikor a Valladolid, az Oviedo és a Tenerife is győzni járt a Real Madridhoz

Kellemes nyárutóra készült a Bernabeu stadion 90 ezer nézője 1993. szeptember 12-én, elvégre az újonc Valladolid látogatott a királyi gárdához, amely az első fordulóban sima 4-1-es győzelmet aratott az Osasuna vendégeként. Az ellenfél együttesében csak két-három olyan labdarúgó volt, aki egy mérkőzésnél többet játszott az első osztályban, ráadásul a valladolidi klub súlyos gazdasági nehézségekkel küzdött, és nélkülözött a gólszerzés tekintetében is: a végül a 18. helyen kikötő, majd osztályozón bennmaradó csapat 38 bajnoki találkozón 28 gólt szerzett.

Ám Madridban úgy játszott, hogy

a meccs hajrájában a nagy fehérek szurkolói ironikusan a Valladolidot éltették.

A kis csapat Alberto Lopez Moreno duplájával, valamint Francisco Cuaresma góljával már 3-0-ra vezetett, amikor Alfonso valamelyest szépített az eredményen.

Pedig a meccs rosszul kezdődött a vendégek számára: a Real Madrid korosztályos csapataiban nevelkedő Javier Torres Gomez térdszalagszakadást szenvedett, a 18. percben le kellett cserélni. A helyére álló Chuchi Macon azt mondta: „Felnéztem a zsúfolt lelátókra, és sokkolt a látvány. A meccs végére a feszültségtől jobban elfáradtam, mint valaha.”

Megérte. „A Real Madrid hóhérának” nevezett Alberto így emlékezett a nevezetes napra: „Este hazafelé a buszunk megállt egy kávézónál, hogy megnézzük a tévében az összefoglalót. Mindannyian nagyon boldogok voltunk a képernyő előtt.”

Kevésbé repesett a Madrid hatalmas tábora, amely

a következő héten újabb rettenetes csapást szenvedett el.

A királyi gárda La Corunába látogatott, ahol nem győztek sírni amiatt, hogy a Deportivo két brazil ásza, Mauro Silva és Bebeto hazautazott az Uruguay válogatottja elleni vb-selejtezőre (2-0). Ám a Bebeto helyén játszó Claudio Barragan két gólt ért el, és „beköszönt” a helyiek szemében csodálatos Manjarin, valamint a nem különben dédelgetett Fran is.

A Real Madrid 4-0-ra kikapott!

Pedig akkor sem volt játékosszűkében. A keret így festett: Buyo, Jaro; Chendo, Vitor, Hierro, Manolo Sanchis, Alkorta, Nando Munoz, Ramis, Lasa; Michel, Milla, Luis Enrique, Prosinecki, Morales, Martin Vazquez, Villarroya; Butragueno, Zamorano, Alfonso, Dubovsky, Paco Llorente.

Ám ez a garnitúra még nem ürítette ki a keserű poharat, mert a negyedik fordulóban újabb blamázs következett: az Oviedo – a spliti Janko Jankovic góljával – 1-0-ra legyőzte a redukált óriást. A második félidőben 80 ezer néző tüntetett Ramon Mendoza klubelnök, Benito Floro edző és a széteső csapat ellen.

Mendozát megviselte a megtámadtatás, mert – elöljáróhoz méltatlanul – rászállt egy játékosára: „Martin Vazquez rosszabbul futballozott, mint egy tízéves kis srác – mondta. – Kínomban néha már nevettem rajta.”

A többi tizenkettő sem mutatott többet. A Nemzeti Sportban ez jelent meg a királyi gárdáról:

A Real Madrid mára elvesztette minden csillogását, báját, zsenialitását, elkövetkezett az a korábban elképzelhetetlennek és bekövetkezhetetlennek hitt idő, amikor holmi Valladolidok és Oviedók győzni járnak a Bernabeu futballistenek által milliószor felszentelt gyepszőnyegére. Hihető vagy nem, oly mindegy, hiszen futballtörténelmi tény: a Real Madrid pillanatnyilag a spanyol első liga táblázatának tizenhetedik helyéről néz fel a mezőnyre. Ez a csapat úgy gyenge és úgy rossz, ahogyan van, kinevezett sztárjai elöregedtek, mint a C hang a lehangolódott zongorán.

A csapat utóbb „felkapaszkodott”, a negyedik helyen zárta a bajnokságot, ám az évadban nem kevesebb, mint 12 vereséget számlált. A Barcelonával szemben mindkétszer alulmaradt, sőt a Nou Campban 5-0-ra győzött a Madridban 1-0-s sikert arató katalán együttes, amelynek főhőse, a brazil Romario mesterhármast ért el. A királyi gárdát szintén kétszer múlta felül a Real Sociedad (itt is, ott is 2-0), és egyszer-egyszer tanította móresre a Gijon (2-1), a Lleida (2-1), a Celta Vigo (3-2), az Athletic Bilbao (2-1), valamint a Zaragoza (4-1).

És még ezzel sem értünk a megszégyenítések végére. A spanyol Király Kupa negyeddöntőjében a Tenerife otthon 2-1-re nyert a Real Madrid ellen, majd a fővárosban 3-0-ra eltángálta önmagát megcsúfoló ellenfelét. Volt ugyan mentség, mert Antonio Martin Navarrete játékvezető kiállította Millát, Sanchist és Zamoranót is, ezért a felhevült nézők naranccsal dobálták a bírót, de szidalmak sorát kapta a csapat is, amelynek edzőjét, a sokáig vattába csomagolt Florót menesztették, és – minőségi változás – Vicente del Bosquét nevezték ki szakvezetőnek.

A dobogóra már ő sem tudta felvinni az együttest, miként azt sem akadályozhatta meg, hogy a bajnoki címet az örök rivális Barcelona nyerje el. Azt mindenekelőtt Miroslav Djukic, a La Coruna szerb védője gátolhatta volna meg. Az utolsó fordulót megelőzően a La Coruna vezetett, és hazai pályán találkozott a Valenciával. Győzelme esetén a Deportivo nyerte volna el az aranyérmet, ám a 89. percben, 0-0-nál megítélt tizenegyest Djukic gyengén lőtte, és José Luis Gonzalez, a Valencia második számú kapusa könnyedén hárított. (A mérkőzések túlnyomó többségén José Manuel Sempere védett, aki akkor sérült volt.)

A Depor történetének legfontosabb tizenegyesét a brazil Donatónak kellett volna rúgnia, de a honosított középpályást, a büntetők állandó végrehajtóját lecserélték.

A hetedik helyezett Valencia, amely az UEFA Kupában 7-0-s vereséget szenvedett Karlsruhéban, azért hajtott annyira a számára indifferens mérkőzésen, mert – amint azt több játékosa elismerte – „nagy bónuszt” kapott a Barcelonától. Az ösztönző 50 millió pesetára rúgott, és nem lehetett fellépni ellene, hiszen pozitív bunda nincs.

A következő szezonban a Valencia csapatát sajátos körülmények fogadták La Corunában, a Riazor stadion gyepét hamis bankjegyek tömege lepte el.

A Real Madridnál viszont ünnepeltek: a királyi gárda lett a bajnok, és a Barcelona a negyedik.

Sőt 1995. január 7-én hiánytalanul visszaadta az 5-0-t a Barcának a Madrid. Akkor egy másik dél-amerikai csatár, a chilei Ivan Zamorano jegyzett mesterhármast.

A madridi Fehér Házban minden el volt felejtve, minden meg volt bocsájtva.