Amikor a zaklatott Buenos Aires-i közönség azt kiáltozta a kolumbiai vendégeknek a vb-selejtezőn: Drogdílerek!

Fekete címlappal jelent meg 1993. szeptember 6-án az El Grafico című argentin újság, miután egy nappal korábban Kolumbia válogatottja 5-0-ra nyert a Buenos Aires-i vb-selejtezőn az előző két világbajnokságon arany-, majd ezüstérmes házigazda ellen. A fehér betűs szalagcím az volt: „Szégyen!” Majd a cikkben az állt:

Milyen jó kolumbiainak lenni!

Az argentin csapat az 1990-es vb-döntő, az NSZK együttesétől – Edgardo Codesal uruguayi-mexikói játékvezető zavaros működésének is „köszönhetően” – elszenvedett 0-1 óta, 33 mérkőzésen nem kapott ki. Mígnem 1993. augusztus 15-én a kolumbiai együttes megszakította a veretlenségi sorozatot: a Barranquillában rendezett vb-selejtezőn 2-1-re nyert Argentína legjobbjai ellen.

Nem sokkal azelőtt az argentinok egymás után másodszor nyerték el a Copa Americát, de a címvédés alkalmával már repedések mutatkoztak, mert mind a negyed-, mind az elődöntőben a tizenegyesek döntöttek a szerencsés nyertesek javára. A legjobb nyolc között a brazilokkal 1-1-et, majd a döntőbe jutásért a kolumbiaiakkal gól nélküli döntetlent játszott Alfio Basile kapitány csapata, amely a következő összetételben futott ki a barranquillai vb-selejtező „visszavágójára”:

Sergio Goycochea (River Plate) – Julio Saldana (Boca Juniors), Jorge Borelli (Racing), Oscar Ruggeri (San Lorenzo), Ricardo Altamirano (River Plate) – Gustavo Zapata (Jokohama Marinos), Fernando Redondo (Tenerife), Diego Simeone (Sevilla), Leonardo Rodriguez (Dortmund) – Ramon Medina Bello (River Plate), Gabriel Batistuta (Fiorentina). Aztán Redondo helyett Alberto Acosta (Boca Juniors) állt be, míg Rodriguezt Claudio Garcia (Racing) váltotta.

A Monumental-stadion 75 ezres közönsége bosszúra szomjazott. Freddy Rincon, a 84-szeres kolumbiai válogatott középpályás a meccs után azt mondta: „Hihetetlenül ellenséges volt a hangulat.” A vendégeknek azt kiabálta kórusban a tömeg: „Drogdílerek!”

Ez

a fogadtatás nem törte le, éppen ellenkezőleg, megacélozta a kolumbiai csapatot,

amely ezzel a tizenegy labdarúgóval játszotta végig a mérkőzést:

Oscar Cordoba (America Cali) – Luis Herrera (Atletico Nacional), Luis Perea (Independiente Medellin), Alexis Mendoza (Atletico Junior), Wilson Perez (America Cali) – Leonel Alvarez (America Cali), Gabriel Gomez (Atletico Nacional), Carlos Valderrama (Atletico Junior), Freddy Rincon (America Cali) – Faustino Asprilla (Parma), Adolfo Valencia (Bayern München).

Az első félidőben a zaklatott argentinok támadtak, de nem tudtak gólt szerezni, mert nyomta őket a teher, hogy ha kikapnak, és Paraguay válogatottja győz az addig pontot sem szerző peruiak vendégeként, akkor már a selejtezőkön elbúcsúznak a világbajnokságtól. Majd a 40. percben Carlos Valderrama ragyogó átadással indította Rincont, aki kicselezte Goycoecheát, és az üres kapuba passzolt.

Az XXXL-es afro hajkoronával virító

Valderrama volt a kolumbiaiak vezéralakja,

pedig sem a gyorsaságával, sem a küzdeni tudásával nem tűnt ki. Ám az, ahogyan a legerősebb presszió közben is meg tudta tartani a labdát, egyedülállóvá tette – főként ilyen korlátozott sebességgel –, ráadásul nagyszerűen látott és pompásan passzolt, társai az ő bekapcsolása nélkül szinte nem is vezettek akciót.

A francia válogatott Laurent Blanc, aki évekig együtt játszott vele Montpellier-ben, azt mondta: „Ha nem tudtunk mit kezdeni a labdával, odaadtuk Valderramának, aki olyan dolgokat művelt, amelyekről mi legföljebb álmodoztunk.”

A játékmester három világbajnokságon (1990–98) szerepelt; életem nagy szerencséje, hogy mindhármon láthattam. Az 1998-as tornán szinte otthon játszott, mivel Montpellier-ben rendezték a Kolumbia–Tunézia találkozót (1-0). Kizárólag miatta mentem el a rangadónak nem nevezhető meccsre, és nem bántam meg, mert gólpasszát ugyanúgy emlegetem, akár az átadást értékesítő Leider Preciado.

Valderrama Buenos Airesben is korlátlan úr volt, az ötödik gól előtti Valderrama, Asprilla, Valencia kombináció a szellemi sport szakkönyveiben is helyet kaphatna, olyan lenyűgöző sakk-matt volt. Előzőleg Asprilla – bravúros labdaátvétel után – megbolondította Borellit, és menthetetlenül a hálóba lőtt, majd Zapata ajándéklabdáját finoman a bal felső sarokba emelte. E kettő között Rincon eltörte a lasztit, de aznap még az is bement (0-5).

Argentína a legsúlyosabb vereségét könyvelte el az 1958-as vb-n a csehszlovákoktól elszenvedett 1-6 óta, ám ezt annál is rosszabbul élte meg, mert hazai pályán szégyenült meg egy örökösen lenézett ellenféllel szemben. Alfio Basile szövetségi kapitány azt mondta: „Soha többé nem akarok erre a meccsre gondolni. A legszívesebben gödröt ásnék a földbe, és beletemetném magamat.”

Pedig a porrá zúzott argentinokra külföldről rámosolygott a szerencse: a Peru–Paraguay találkozó 2-2-vel zárult, így az előző finalista vb-részvétele nem úszott el.

Közben Kolumbia csapatát Brazíliáéhoz hasonlították, és egyszeriben a világbajnokság favoritjaként kezdték emlegetni Dél-Amerikában. Annál is inkább, mert a kolumbiai együttes 1992. június 21-től 27 mérkőzésen őrizte veretlenségét, legközelebb 1994. április 7-én kapott ki (a szintén vb-résztvevő Bolíviától 1-0-ra).

Aztán a világbajnokságon Valderrama és társai alulmaradtak előbb a románokkal (1-3), majd az amerikaiakkal szemben (1-2). Az utóbbi találkozón Andres Escobar 0-0-nál öngólt lőtt, mire egy hónappal később a kolumbiai Medellinben maffiamódszerrel meggyilkolták, hat golyóval terítették le egy szórakozóhely parkolójában. Temetésén 120 ezren vettek részt, és halálának nyolcadik évfordulóján szobrot állítottak neki Medellinben.

Andres Escobar beceneve a Gentleman volt.

Névrokonát, Pablo Escobart, a medellini drogkartell főkolomposát korántsem így emlegették, de fél évvel a labdarúgó halála előtt tűzharcban szitává lőtték a telefonját bemérő rendőri osztag tagjai. A drogbáró birtokát utóbb vidámparkká alakították.

Argentína csapata jól kezdett az 1994-es világbajnokságon (is), ám Diego Maradonát dopping miatt kizárták, és nélküle a csapat kikapott a bolgároktól (0-2), majd a nyolcaddöntőben a románoktól (2-3). Az isteni Diegót előtte és utána is leginkább a kokain győzte le.

Elkalandoztunk volna?

Mintha megint Kolumbiánál tartanánk.

Kiemelt képünkön a kolumbiai csapat a világbajnokságon 1993.