Képzeljük el, hogy Strasbourgban élünk.
Láttuk fiatalon játszani Arsene Wengert, és láttuk Mamadou Niangot és Mickael Pagist 2005-ben Ligakupát nyerni. Átéltük a 2012-es csődeljárást, az ötödosztályig való kipaterolást, aztán a megkapaszkodást, a feljutást, a tavalyelőtti 6. helyet, tavaly pedig az utolsó pillanatos bentmaradást. Aztán egy nap hirtelen bekopog az ajtón Todd Boehly, a Chelsea tulajdonosa, és bejelenti, hogy szeretné megvenni a klubot.
Mostanában egyre több helyen kopogtattak be ehhez hasonló módon. A Bournemouth tulajdonosa, Bill Foley így vett tulajdonjogot a Lorient-nál, ahogy az AC Milan tulajdonosa, a RedBird Capital a Toulouse-nál, az amerikai John Textor a Lyonnál, a Crystal Palace-nál és a Botafogónál, vagy a Brighton fejesei a belga Union Saint-Gillois-nál, az Aston Villa a Vitoria Guimaraesnél, a West Ham United a Sparta Prahánál vagy a Nottingham Forrest az Olympiakosnál.
Az ilyesfajta együttműködések mégsem újkeletűek. A Manchester City lassan egy évtizede működteti a City Group nevű franchise-t szerte a világban, és a leghíresebb energiaital is tetemes pénzeket áldozott arra 2005-től, hogy Lipcsében és Salzburgban is egy feszes klubhálót működtessen. Az újdonság abban van, hogy ma Olaszországban, Franciaországban, Belgiumban és Angliában a top klubok egyharmadát multitulajdonosok (multi-club ownership) működtetik.
A felvásárlási hullámot az gyorsította fel, hogy 2016-ban az Egyesült Királyság polgárai népszavazáson úgy döntöttek, kilépnek az Európai Unióból. Az angol kluboknak hiába volt sok pénzük, ha új játékosokat akartak, akkor a brexit óta egy rakás jogi akadályon kellett átverekedniük magukat, köztük az FA Governing Body Endorsement nevű paksamétán, ami egy nagyra nőtt lista arról, hogy a környező országokból hogyan vehetnek játékosokat.
Spanyolország például egy „Band 1” besorolást kapott, Dánia viszont „Band 5”-öt, ami megbonyolította a helyzetet, ezért a klubok úgy nyúltak át a jogi kerítésen, hogy részesedéseket vettek jobbra-balra. A City Group csak 2019 óta az alábbi csapatoknál vett tulajdonrészt: Mumbai (65 százalék), Szecsuán Csiuniu (29,7 százalék), Lommel (99 százalék), Troyes (100 százalék) és Palermo (80 százalék).
A multitulajdonlás tulajdonképpen egy képlékeny fogalom. Ki szorosabbra, ki lazábbra engedi a pórázt. A RedBullnál már az ernyőmárka is közös, a Chelsea ugyanakkor még Roman Abramovics alatt úgy épített ki a holland Vitesse Arnhemmel valóságos kölcsönhadtestet (loan army – 29 játékost cseréltek 2009–2021 között), hogy közben sosem foglalták írásba, hogy ők fiók-, testvérklub vagy leányvállalati kapcsolatban lennének egymással.
A Strasbourg felvásárlása után a Chelsea úgy döntött, hogy a klubot felfuttató Marc Kellert a helyén tartják, és egy ideig nem szólnak bele a klub belügyeibe. A tavaly vészmegoldásként kinevezett Frédéric Antonetti vezetőedző lecseréléséről és Patrick Vieira kinevezéséről is a Strasbourg döntött.
Abban sincs egységes konszenzus, hogy mi a jó házasság titka. „Nincs egy univerzális definíció a sikerre ezen a területen, és ez egy csapda, amibe sokan beleesnek” – mondta a Guardiannek Christian Nourry, egy erre a témára szakosodott sporttanácsadó. Állítása szerint mindenki egyszerre akar mindent, ami miatt mindenféle célokat tűznek ki a zászlajukra. Cseréljünk fiatal játékosokat! Jussunk el új piacokhoz! Csökkentsük a költségeket azzal, hogy csak egy marketingrészleget tartunk fenn két országra! Közös franchise-nak közös szponzor! És akkor még nem beszéltünk az elérendő eredményekről vagy a Manchestertől Mumbaig játszani kívánt futballstílusról. Nourry szerint a kluboknak erre nincs egységes gyakorlatuk.
