Gyűlölt tulajdonos, rezignált drukkerek, rogyadozó klub: a Valencia ennél jobbat érdemel

„Hijo de puta!” – röppen a levegőbe a „kurafizás” az előttünk levő sorból. Egy városi címeres zászlóba burkolózott drukker a fejét fogja, majd a zászlóval is betakarja azt.

A Valencia 0-1-re áll az Osasuna ellen, és Pepelu épp most rúgott át a hosszú oldali lelátóra egy szögletet. Lehet, ezzel megkaptuk a választ is arra, hogy miért próbálkozott korábban szinte kizárólag kisszögletekkel a hazai csapat… A Mestallába bekukkantott egy denevér is – a város szimbóluma és szerencsehozó állata, mióta I. Jakab király visszahódította Valenciát a móroktól –, de a förtelmes kornert követően elhúzott, megágyazva a további szurkolói poénoknak. Merthogy

ezt a játékot még a denevér sem bírja nézni.

A Valencia aztán egyenlít, sőt, megvannak a helyzetei, hogy megnyerje a meccset, de a 95. percben a valenciai nevelésű Osasuna-hátvéd, Nacho Vidal a kapuba ollóz egy visszastukkolt labdát, és 2-1-re nyernek az egyébként támadásban semmit sem mutató navarraiak. A puta/perc mutató felszökik, imént említett alkalmi ismerősünk meg csak annyit nyög, „hát persze, hogy ő”. A közönség némiképp rezignáltan elballag, a Mestalla meredek lelátói kiürülnek. A stadion külső falairól hatalmas képeken néznek le Mario Kempestől Gaizka Mendietáig a Valencia ikonjai – a jelenlegi gárdát nehéz lenne a helyi sikercsapatokhoz mérni. A siker újabban az, ha összejön a bennmaradás.

A főbejárattal szembeni ház ereszcsatornája telematricázva a szingapúri tulajdonost, Peter Limet a pokolba kívánó üzenetekkel, de hiába a

Takarodj, Lim!

(valamint a szuperügynöknek is célzott „Lim és Mendes, mindketten takarodjatok!”) matricák, a skandálások, a tömegtüntetések, a szingapúri üzletember marad. És ez éppen elég baj a Valenciának.

„Ez az út nem vezet sehová” – gesztikulál elegáns (és Valencia-bérletes) taxisofőrünk, aki a ritmikus gimnasztika-világbajnokság helyszínéül szolgáló expóból visz be minket a városba.

„A kínai (pejoratívan csak így hivatkoznak Limre a drukkerek – a szerk.) nem vesz senkit, nincs erősítés, mindig csak elad, elad, elad, elad, a Valencia meg csúszik le, le, le, le, és egyszer ki fog esni a másodosztályba” – hangzik a komor, de realista jóslat. A keret nagyon szűk és igen fiatal, a minőség – főleg elöl – hiányzik, sürgősen kellene egy jó csatár, meg erősítés minden csapatrészbe, de hát, mint hallhattuk, Lim csak elad, nem vesz. A Valencia nyári átigazolási mérlege pozitív, ahogyan az előző idényben is az volt, Lim pedig tényleg nem költ. A Valencia legutóbb 2019/20-ban erősített topligás középcsapattól elvárható módon (akkor 75 millió eurót adott ki átigazolási díjakban), azóta összesen 26,35 millió eurót fordított játékosvásárlásra, ennyiért ma már egy jobb védekező középpályást sem kapni.

A csapat ennek megfelelően szerepel. A Valencia 2015 és 2019 között háromszor is a negyedik helyen végzett a La Ligában, de azóta a 9. hely a legjobbja, 2022/23-ban meg foggal-körömmel kapaszkodva maradt bent, és őrizte meg 1987 óta töretlen élvonalbeli tagságát. Mivel a keret megint inkább gyengült, mint erősödött, a kiesés nem lepné meg a törzsszurkolókat, még akkor sem, ha a Valencia váratlanul két győzelemmel kezdte az új évadot.

A szurkolótábor pont olyan, mint amilyennek el lehet képzelni az elmúlt évek megpróbáltatásai után.

Akasztófahumorral, morgolódással és fatalizmussal nézi a kedvencek játékát. Természetesen megtalálja az „ellenségeket” (Juan Luis Pulido játékvezetőt és Sergio Herrerát, az Osasuna kapusát), de leginkább poénokkal kezeli a helyzetet, illetve a tulajdonost gyalázza. A hangulaton nem segít, hogy a Mario Kempesről elnevezett lelátót a Vinícius-botrány miatt (a Real Madrid csatárát rasszista inzultusok érték) bezáratta a szövetség, a meccs nagy részében a 42 ezres közönség hangereje messze elmarad a ritmikus gimnasztika vb-n folyamatosan tomboló 6700-étól.

A szurkolói csoportok folyamatosan tiltakoznak és szervezkednek – a legnagyobb mozgalom a klub „demokratizálását” célként kitűző Libertad VCF –, mindeddig hiába. Sokan távol maradnak a mérkőzésektől, amíg a jelenlegi tulajdonos a helyén van. A Libertad VCF jogi eszközökkel és tiltakozással – a tervek szerint a most zajló Vueltán is megjelennek a transzparenseik – egyaránt megpróbálja kikényszeríteni Lim távozását, ám a szingapúri üzletember rá sem hederít ezekre. Eleve a legritkább esetben megy Valenciába.

Lim olyan, mint egy távollevő földbirtokos, aki lefölözi a hasznot a tulajdonából (már ha van), a fejlesztésekre alig költ, és bár tisztában van azzal, hogy a helyiek gyűlölik, de azzal is: jóformán semmit sem tehetnek ellene. A tulajdonos csak akkor hajlandó erősítésekre áldozni, ha a klub elad – ez önmagában véve még nem ördögtől való elképzelés –, és szigora valósággal megbénítja a Valencia tevékenységét az átigazolási piacon. A vezetőedző (nem mellesleg klublegenda) Rubén Baraja az Osasuna elleni bajnokit megelőző sajtótájékoztatón már bele sem ment a nyári átigazolási tevékenység megvitatásába, mondván, hogy korábban mindent elmondott. Valamiféle fatalizmus tán még rajta is érezhető.

Pénz nincs, adósság van, illetve akad egy közömbös (de a szurkolókkal szemben inkább ellenséges) tulajdonos is. Az adósság persze már Lim előtt is fennállt – sőt, óriási, 400 millió eurós volt –, az ezredfordulón kétszer is (1999/2000, 2000/2001) BL-döntőt játszó Valencia rossz üzleti döntések, felelőtlen gazdálkodás és az elmaradozó eredmények szorításában került lejtőre. Éppen ezért nem is lehet minden súlyos problémát Lim nyakába varrni.

A füstbe ment tervek mementójaként Benicalap városrészben ott áll a Nou Mestalla hatalmas oválja, felépült ugyan, de a lelátóit nem fejezték be. Egyfajta modern romként „díszíti” a város északi részét – a 62-es busz a szokottnál „turistásabb” közönsége kétségkívül érdeklődve bámulja meg –, miközben a belváros közvetlen közelében ott áll a nagyon hangulatos, de bővíthetetlen, némiképp kényelmetlen és eléggé lelakott Mestalla. A tervek megvannak az új stadion befejezésére, de hogy ezek mikor valósulnak meg, azt csak a jó ég tudja (a város új szupersportcsarnokának átadása is megcsúszott, igaz, az csak egy évvel).

A Valencia krízisben fuldokló klub, hasonlóan több patinás topligás vagy ex-topligás sorstársához (Everton, HSV, Schalke 04, Hertha, Sampdoria). A zuhanásnak általában hasonló forgatókönyve van. Ezek a nagy tradíciójú, büszke, jelentős szurkolótábort vonzó klubok könnyebben válhatnak válság sújtotta övezetté kisebb, könnyebben kezelhető, modernebb társaiknál, amelyek hozzá vannak szokva az ingázáshoz.

A klubot történelmi szerepe, népszerűsége és fontossága is arra ösztönzi, hogy mindig fölfelé tekintsen és nagyravágyó terveket szőjön; ám, ha ezek nem valósulnak meg, akkor abból általában pénzügyi és szakmai krízis következik. A klub múltja nyomasztó súllyal nehezedik mindenkire.

A nagy szurkolótábor elégedetlen lesz, a klub körüli atmoszféra toxikussá válik, tiltakozások törnek ki a vezetőség és a tulajdonos(ok) ellen. A racionalizálás, a kizárólag a túlélésre törekvő stratégia és a kiesés elleni harc egyszerre népszerűtlen és méltatlan az egyesülethez. A kiesés egyre fenyegetőbb veszély, és végül a csapat – amely általában kiárusítja az értékeit, sorra cseréli az edzőket, és adósságokkal terhelten próbálkozik a felszínen maradni – alámerül. A másodosztállyal elveszik a kulcsfontosságú tévés és kereskedelmi bevétel jó része, piacra kell dobni a megmaradt értékeket, még jobban megszorítani a költségvetést, csökkenteni a fizetéseket, a nagy stadion fenntartása további súlyos teher. Ez ördögi körhöz vezethet, amely hosszas másodosztályú tartózkodást vagy akár csődöt is eredményezhet.

Könnyen lehet, hogy Lim csak akkor hagyja el a Valenciát, ha kiesik a csapat a La Ligából – nagy szégyen lenne ez az 1931/32 óta egy kivételével minden idényt az élvonalban töltő, hatszoros bajnok és nyolcszoros kupaelső, KEK- és UEFA-Kupa-győztes klubnak. Azt nem tudni, hogy a kiesés tiszta lapot és felemelkedést vagy végső bukást hozna. 1986-ban az adósságoktól nyögő, szégyenszemre kieső csapat a sokkot követő újjászervezés eredményeképpen ismét felfelé ívelő pályára állt.

A Valencia közelmúltbeli története arra is rámutat, hogy

a gazdag, kívülről érkező befektető néha csak súlyosbítja, nem pedig megoldja a problémákat.

Lehet, hogy a befektető nem kompetens, nemtörődöm, rossz tanácsadókra hallgat, elidegeníti a szurkolótábort, összejátszik egy ügynökkel (Lim fejéhez ebből mindent hozzávágnak), és a helyzet „hosszú évek kemény munkájával” csak romlik.

Amikor a szingapúri milliárdos 2014-ben átvette a klubot, a szurkolók megkönnyebbülten, sőt, ünnepelve fogadták, hiszen a bénító adósságok konszolidálását várták tőle, no meg azt, hogy a Valencia ismét a bajnokesélyesek kihívója legyen. Szűk egy évtizeddel később a szurkolótábor engesztelhetetlenül gyűlöli a tulajdonost, a klub szakmai krízisben tántorog a kiesés szélén, erősítések nélkül, felkészülve a legrosszabbra. A Mestallába kilátogató turisták körében egyértelmű a verdikt: a klub ennél jobbat érdemel.

De könnyen lehet, hogy ennél is rosszabbat kap.