Stadion nápolyit nassolt és Népstadion cigarettát szívott a közönség az aréna első kettős mérkőzésén

Az alkalomra Stadion szelet elnevezésű töltött nápolyi és Népstadion cigaretta került a pultokra: 1953. augusztus 30-án – tíz nappal az aréna megnyitása után – megtartották az első kettős mérkőzést a legnagyobb hazai sportlétesítményben. Hogy mikor lesz a bajnoki premier, azt az illetékes elvtársak szinte az utolsó pillanatokban döntötték el: augusztus 27-én jelent meg a lapokban, hogy három nappal később – 14.45-ös és 16.30-as kezdettel – Bp. Dózsa–Csepeli Vasas és Bp. Vörös Lobogó–Bp. Kinizsi mérkőzést rendeznek egy műsorban a Népstadionban.

Ugyanakkor látott napvilágot: „A Bp. Vörös Lobogó vasárnap délután játssza első NB I-es labdarúgó-mérkőzését”. Addig ugyanis Budapesti Bástyának hívták, ám bázisszervét, a hírhedt ÁVH-t a hatalom a Belügyminisztérium alá rendelte, és a BM-nek már volt csapata, a Dózsa. Ezért a Bástyát – a korábbi Textilest, azaz hagyományosan az MTK-t – visszahelyezték a Textil- és Ruházatipari Dolgozók Szakszervezetéhez, és a sportfogadási osztály rövidesen közölte:

A totó tippszelvényén szereplő Bp. Bástya név alatt a Bp. Vörös Lobogó értendő.

A dupla programra 60 ezren látogattak ki, és a Népszava epésen jegyezte meg: „Ha a mérkőzések színhelyét nem a hét közepén, hanem a hét elején közlik, akkor bizonyára teljesen megtelt volna a Népstadion.”

A Népsport így is ellágyult: „Öröm volt a szemnek körültekinteni. Tömegek, mindenütt tömegek. Nagy térségek belül és kívül egyaránt.” A Szabad Ifjúság is örömmel jelentette: „Mindenki elégedetten távozik, még a vesztes csapatok szurkolói sem bosszankodnak. A gyönyörű Népstadion sok mindent feledtet.” A Magyar Nemzet bírálatot csempészett a dicséretbe: „A két mérkőzés színvonala nem elégítette ki annyira a nézőket, mint maga a Népstadion.”

Különösebb beharangozás nemcsak a nevezetes esemény létrejöttének hirtelen elhatározása miatt, hanem azért sem volt, mert az akkori rezsim – a köztudatban élő téveszmével ellentétben – a londoni 6-3-ig egyáltalán nem helyezte kirakatba a labdarúgást,

az élsportot is öntevékeny szabadidős tevékenységként igyekezett láttatni.

Nagyjából úgy, mint a lelkes vagy kevésbé lelkes brigádok munka utáni művelődési programjait. Ha nem volt eléggé helyén az üzemi Lear király, akkor efféle építő kritikák láttak napvilágot:

„A kultúrterem felépült, de az előadások alatt mégis, még mindig foghíjasok a padsorok, itt-ott lézeng egy-egy ember. A terem egyhangú csöndje jelképezi: a Gábor Áron Vasöntő- és Gépgyárban sorvadozik a kulturális élet.”

A Szabad Népben másnap ennyi állt a két találkozóról: „Bp. Dózsa–Csepeli Vasas 3:2 (1:2). Népstadion. Végig nagy iramú mérkőzés volt, a Bp. Dózsa csak a második félidő 40. percében elért góllal győzött. A Csepel együttese kétszer is vezetett. A gólokat Samus, Egresi (2), illetve Horváth és Tóth II lőtte. Bp. Vörös Lobogó–Bp. Kinizsi 2:0 (0:0). Népstadion. Az első félidőben mindkét kapu sokszor forgott veszélyben. Később a Bp. Vörös Lobogó fölénybe került, és a II. félidő 7. percében Kovács I, 44. percében pedig Lantos (11-esből) gólt lőtt.”

Az újság igazán nem ragozta túl.

Így aztán nem kapott hírverést az sem, hogy a Népstadion első bajnoki gólját Horváth István érte el.

A csepeli csatár 1947 és 1952 között a Kispestben, majd a Honvédban játszott 26 NB I-es mérkőzést, legemlékezetesebb fellépésén (1951. május 20-án) a Budai II, Kocsis, Horváth, Puskás, Babolcsay támadósorral felvonuló Honvéd 8-2-re verte a Kinizsit.

Ám a Népstadion kettős meccseinek hajnalán Horváth hiába köszönt be már a második percben a Kinizsiből a Dózsához átvezényelt Henni Gézának, a Csepel kikapott, miközben az aréna állóhelyi részén kiütköztek az új stadion gyermekbetegségei. A létesítményben eredetileg 22 ezer állóhely volt, ezeket – mint az összes többi helyet – a szektorok tetejéről lehetett megközelíteni. A nézők nagy része azonban hanyagolta az alsóbb traktusokat, mert azokból kevésbé lehetett áttekinteni a pályát, így felül feltorlódott a tömeg, és az emberek kezdtek átugrálni a még szabad ülőhelyekre.

Túl azon, hogy meglehetősen balesetveszélyes volt a korlátokon keresztül szökdécselni, felfordulást keltett az is, ha valamely néző később érkezett a helyére, amelyre nem tudott leülni, jóllehet a jegye oda szólt. A probléma megfelelő hivatalokig is eljutott, ennek tulajdoníthatóan az állóhelyeket az alsó karéj fölötti sétányra telepítették, a tribünökre mindenütt üléseket helyeztek, azaz a lelátókon nemsokára kizárólag ülni lehetett.

Na persze akadtak fontosabb dolgok is ennél, a kettős mérkőzés másnapján nem véletlenül virított a lap elején a „Szántani, szántani, szántani!” című vezércikk és mellette az ugyancsak a lényegre törő írás, mely szerint „sztahanovistáink a magasabb életszínvonal élharcosai”.

A munka frontjának hősei jóval nagyobb nyilvánosságot kaptak, mint a bajnok Vörös Lobogó,

amely a 6-3 évében a legtöbb győzelmet (22) szerezte, holtversenyben a legkevesebb vereséget (2) szenvedte el, a legtöbb gólt (92) termelte és a második legkevesebbet (28) kapta. Hidegkuti Nándor (23) a góllistán Puskás Ferenc (27) és Kocsis Sándor (24) mögé szorult, de „az évszázad mérkőzésén” több gólt ért el, mint Puskás (2) és Kocsis (0) összesen.

Bukovi Márton edző nem is nagyon variált a csapaton, hat játékos valamennyi bajnoki találkozón szerepelt, míg Palotás Péter és Szolnok István egyszer-egyszer, Sándor Károly kétszer hiányzott az együttesből. A gárda a legtöbbször így állt fel: Gellér (26 mérkőzés) – Kovács József (26), Börzsei (26), Lantos (26) – Kovács Imre (26), Zakariás (23) – Sándor (24), Hidegkuti (26), Palotás (25), Szolnok (25), Molnár (21).

Az aranyérmes garnitúrát a szurkolók nevében Salamon Béla, a népszerű komikus köszöntötte az évad végén. Azt kérdezte kedvenceitől: „Hogy tetszem új szerepemben?” Majd hozzátette: „Szerintem e műfaj fekszik nekem a legjobban. Jövőre is ebben szeretnék tündökölni.”