Életre kelt a szellemcsapat, nyertek a poklot járó argentinok a 3600 méter magasan fekvő La Pazban

Mély nyomokat hagyott az argentinokban az a 3-1-es vereség, amelyet az 1969. július 27-én rendezett vb-selejtezőn szenvedtek el Bolíviában. A vesztesek már a helyszínen kiborultak, a házigazdák harmadik gólja után vadul rugdalózni kezdtek, sőt a csereként beállt Carlos Pachamé leütötte a második bolíviai gólt szerző Ramiro Blacutot.

Az argentinok 1970-es vb-távollétét megalapozó La Paz-i ütközet után a La Presencia című bolíviai újság „bikaviadalt” emlegetett, és megállapította: „Argentína futballja technikailag leromlott, erkölcsi szintje is alacsony.” Hozzátette: Alf Ramsey angol szövetségi kapitánynak

nem kellett volna „állatoknak” neveznie az argentin labdarúgókat az 1966-os vb-n,

ettől függetlenül a klub Világ Kupa-botrányok is árulkodtak az argentin morálról.

Az 1967-es Racing Club–Celtic VK-meccsen rohamrendőrök bevetésére volt szükség, miután a Montevideóba kihelyezett harmadik találkozón Rodolfo Osorio paraguayi játékvezető hat labdarúgót kiállított (négyet a skót együttesből); az 1968-as Estudiantes–Manchester United összecsapást (1-0) az angol klub több játékosa is „élete legnyomasztóbb élményének” nevezte; míg az 1969-es Estudiantes–Milan visszavágón Nestor Combint úgy orrba vágta Aguirre Suarez, hogy az argentin születésű francia válogatott csatár arcából dőlt a vér; Pierino Pratit lefejelték, majd Alberto Poletti kapus a földön fekvő balszélsőbe rúgott; Giovanni Lodettit ugyancsak lecsapták.

„Ehhez hasonló sorozatos brutalitással labdarúgópályán még nem találkoztam” – nyilatkozta Nereo Rocco, a Milan legendás edzője.

Ráadásul Combint a meccs közben letartóztatták, mondván: katonaszökevény. Szinte a hordágyról vitték el… A futballistát csak Juan Carlos Ongania argentin elnök közbenjárására engedték szabadon, majd a határozott államfői fellépés nyomán Polettit, Suarezt és Eduardo Manerát harminc napra börtönbe zárták. A kapust egyúttal örökre, a másik két játékost öt, illetve három évre eltiltották (büntetésüket utóbb mérsékelték).

Kíméletlen volt Omar Sivori argentin szövetségi kapitány – Európa 1961-es, honosított olasz aranylabdása – is, de nem a vetélytársakkal, hanem argentin honfitársaival szemben.

A szakvezető el akarta kerülni, hogy a válogatott még egy vb-selejtezőt elbukjon a Föld legmagasabban fekvő fővárosában, a tengerszint fölött 3600 méteren elhelyezkedő La Pazban, ezért – segítője, Miguel Ognomiriello javaslatára – 1973. augusztus 19-én La Quiacába, a 3442 méter magasan fekvő argentin településre utazott megfiatalított keretével.

A meghívottak között volt a 23 éves Ubaldo Fillol kapus (River Plate), továbbá Ruben Galvan (21, Independiente), Marcelo Trobbiani (18, Boca Juniors), Mario Kempes (19, Cordoba), Juan Lopez (23, River Plate), Reinaldo Merlo (23, River Plate). Utóbbi kettő néhány nap elteltével otthagyta az edzőtábort, amelyről Kempes azt mondta: „Hét-nyolc kilót fogytam abban a pokolban.”

Ruben Glaria (San Lorenzo, 21) szerint éjszakánként mínusz öt fok volt. „Busszal mentünk edzeni a 3012 méter magasan fekvő Humahuacába – mesélte még. –

Lenéztünk a szakadék menti útról, és alattunk több ezer méteres mélység tátongott.

A gyakorló meccseket szintén magaslati helyszíneken játszották a külvilágtól elzárt, „szellemválogatottnak” hívott argentinok. Peruban találkoztak a Ciencianóval (a 3399 méteren található Cuzcóban), a Melgarral (Arequipa, 2335), valamint a Club Alfonso Ugartéval (Puno, 3827), aztán Bolíviában gyakoroltak a San Joséval (Oruro, 3735) és az Atletico Independientével (Potosi, 3900).

Mindezek után 1973. szeptember 23-án rendezték La Pazban az újabb bolíviai–argentin vb-selejtezőt, és a Velez Sarsfield csapatában futballozó, 23 éves Oscar Fornari bal sarokba küldött csukafejesével a vendégek győztek 1-0-ra.

Az argentinok kijutottak az 1974-es világbajnokságra, de sikerük nem volt sima ügy:

a paraguayi szövetség a Buenos Airesben elszenvedett 3-1-es vereség után jegyzékben tiltakozott a Nemzetközi Labdarúgó Szövetségnél a vendéglátók durvasága miatt és azért is, mert Rafael Hormazabal chilei játékvezető Saturnino Arruát és Pedro Molinát egyarnt kiállította a vendégcsapatból.

Sivori meg sem rezdült. Kemény pali volt, az 1973 februárjában az Európa-bajnoki címvédő nyugatnémetek fölött Münchenben (3-0-s vezetést követően) aratott 3-2-es diadal után lemondott, mert az argentin szövetség vezetői 70 ezer dollárnak megfelelő győzelmi prémiummal kecsegtették, de csak 40 ezer dollárnyi jutalmat kapott. Utóbb megegyeztek vele, és visszatért a szakvezetői posztra, ám októberben lejárt a szerződése, és azt nem újították meg.

A világbajnokságon Vladislao Cap irányításával szerepelt az argentin válogatott, nem különösebben jól: a csoportmeccseken csak Haiti csapatát győzte le (4-1), az olaszokkal 1-1-et játszott, a lengyelektől 3-2-re kikapott, majd a középdöntős négyesben nyeretlen maradt (Hollandia 0-4, Brazília 1-2, NDK 1-1).

Hogy Sivori együttérzett-e vagy kárörvendett, nem tudni, az viszont biztos: őt kérték fel a szubkontinens szakvezetőjének az 1973 októberében Barcelonában rendezett Európa–Dél-Amerika gálamérkőzésre. Az öreg földrész All Star-csapatának mestere Kubala László volt, és a következő csatársort küldte pályára: Bene Ferenc, Johan Cruyff, Eusebio. A meccs 4-4-gyel zárult, a szuper támadó trióból csak a portugál legenda Eusebio szerzett gólt.

Majd a tizenegyespárbajt 3-2-re a dél-amerikaiak nyerték, Daniel Carnevali argentin kapus két lövést is hárított. Hazájában nemigen ünnepelték, inkább azt emlegették: védte volna ki Roberto Rivellino lövését és Jairzinho fejesét Hannoverben a vb-n, a brazilok ellen…