Benzema áll a 45 fokban, ömlik róla a víz: pénz- és verítéközön a szaúdi bajnokság nyitányán

Karim Benzema áll a pályán, és patakzik róla a víz, holott még labdába sem rúgott. A helyszín Burajdah, az al-Ittihad az az-Raednél vendégeskedik. Az Abdullah Király Stadionban a főlelátó kivételével minden nyitott, árnyék sehol, nem csoda, hogy alig lézengenek a főkamerával szemközti oldalon. Majdnem 45 fok van, és ebben kellene futballozni.

Isten hozott a szaúdi ligában!

Krőzus a piacon

A futballvilág egy évtizeden belül a második újgazdag bajnokságra csodálkozhat rá: 2015 és 2019 között a kínai Szuperliga zilálta szét a megszokott piaci erőviszonyokat, most pedig – Kínához hasonlóan teljes politikai-állami hátszéllel, stratégiai tervezéssel – a szaúdi Pro League tart nagybevásárlást. Olyan nagyot, hogy az átigazolási időszak vége előtt néhány héttel már magasabb a transzferdíjakra kifizetett összeg a kínai csúcsévben feljegyzettnél.

A szaúdiak Neymar szerződtetésével múlták felül a kínaiak rekordját, de átigazolási díjak szempontjából így is messze elmaradnak az angol Premier League-től. Viszont elképesztő fizetéseket ajánlanak: a Le Parisien becslése szerint a világ 10 legmagasabb bérű játékosából 8 Szaúd-Arábiában játszik (csak Kylian Mbappé és Lionel Messi fért fel az újonnan szerződtetett Pro League-sztárok mellé).

A 2023-as év azzal kezdődött, hogy Cristiano Ronaldo aláírt az al-Naszrhoz, de az igazi nagybevásárlás a nyáron kezdődött. Ronaldo ezt saját hatásának tulajdonította, ám a szaúdi klubok – különösen a „privatizált” és a Public Investment Fund (PIF) 75 százalékos többségi tulajdonába átkerült al-Hilal, al-Ittihad, al-Naszr, al-Ahli kvartett – korlátlannak tűnő pénzügyi lehetőségei alighanem többet nyomtak a latban. A mérlegüket rendbe hozni vagy kozmetikázni akaró, esetleg magas fizetésű, de már lefelé ívelő karrierű sztárjaikat szívesen piacra dobó európai élkluboknak álomvevőjük akadt: a szaúdiaknak mindenre és mindenkire volt pénzük.

A kínai Szuperliga még a legjobb éveiben sem volt képes hasonló sztárparádét felmutatni. Az idén nyártól a Pro League-ben láthatjuk friss igazolásként Ronaldo mellett (nagy levegő!) Rijad Mahrezt, Roberto Firminót, Roger Ibanezt, Allan Saint-Maximint, Edouard Mendyt, Franck Kessiét (mind al-Ahli), Karim Benzemát, N’Golo Kantét, Fabinhót, Jotát (mind al-Ittihad), Sadio Manét, Marcelo Brozovicot, Alex Tellest, Seko Fofanát (csatlakoztak Ronaldóhoz és az al-Naszrhoz), Neymart, Kalidou Koulibalyt, Malcomot, Rúben Nevest és Sergej Milinkovic-Savicot (al-Hilal), illetve Jordan Hendersont és Moussa Dembélét (al-Ettifaq).

A kisebb csapatok is bátran szemezgettek, de látványos a négy nagy erőfölénye, illetve a mögöttük levő al-Ettifaq igyekezete. Még csak azt sem lehet mondani, hogy öregek otthona lenne a liga, mert többségében nem 35 feletti, hanem 25–32 év közötti légiósok érkeztek. A négy szaúdi topklub sztárigazolásainak átlagéletkora 29 év – nem alacsony, de az újonnan megszerzett játékosok még jó néhány évig boldogíthatják a közönséget.

Az európai eladóknak nagyon jól jött a dúsgazdag vevők megjelenése.

A szaúdiaknak meg az jött jól, hogy ennyi nagy név szerződött az országukba: a modern futball történetében egyetlen újonnan feltörő, nem európai liga sem tudott ilyen erődemonstrációt bemutatni. Az MLS-ben lassabban és organikusabban zajlott a fejlődés, a kínaiak nem tudtak ekkora neveket megszerezni (azóta pedig az állam is kifarolt a projektből, amely gyakorlatilag összeomlott), talán az ötvenes évekbeli, FIFA által el nem ismert kolumbiai profiliga (DIMAYOR) lehetett még hasonló.

Azt a futball eldorádójának nevezték, és arany bőséggel van Szaúd-Arábiában is. Az érdeklődés természetesen megnőtt (ezt és a presztízsnyereséget máris elkönyvelhetik a szaúdiak a pozitívumok között), nem meglepő hát, hogy a Tv2 Média Csoport és a Spíler TV megvásárolta a közvetítési jogokat. Az első forduló így aztán – tévés meccsek sorával – érdekes betekintést nyújtott a bajnokságba, amely a világon is a top tíz közé vágyik.

Addig azért még van teendő – állapíthatjuk meg a látottak alapján.

Poroszkálás a gyilkos hőségben

A kíméletlen hőséggel csak méregdrága infrastrukturális fejlesztésekkel lehet kezdeni valamit – lásd a szomszédos Katar meg a hűtött stadionok példáját –, és a szaúdiak ezt is tervezik. Érthető, miért: a legtöbb helyszín viszonylag koros (többségük a hetvenes vagy a nyolcvanas években készült) és nagyon messze van attól a színvonaltól, amelyhez a sztárok hozzászoktak. Még a káprázatos állami főstadion (a Fahd király Stadion) is 36 éves, és felújításra vár. Tulajdonképpen az al-Naszr otthona (2015-ös átadás, 2020-as felújítás) és a nyitómérkőzésnek helyszínt biztosító dzsiddai Abdullah király Sportváros Stadion (2014-es átadás) a két igazán modern aréna a bajnokságban.

A többi – hangulatot tekintve is – ismerős lehet azoknak, akik rendszeresen néznek Afrika Kupákat: kicsit régimódi stadionok, távol ülő nézők, a fedett főlelátó kivételével máshol alig-alig van menedék a nap elől. Az átlagnézőszám 6785 volt, csak két mérkőzésre (al-Ahli–al-Hazm és al-Ittifaq–al-Naszr) látogatott ki tízezernél több drukker. A stadionok kihasználtsága 6 és 39,8 százalék között mozgott, tehát egyik találkozón sem volt félház sem.

Pedig a szaúdiak éppenséggel nincsenek futball ellen beoltva, ezt láthattuk a világbajnokságot megjárt szurkolótábor hatalmas létszámából is. Persze, ha otthon játszik majd az al-Hilal és az al-Ittihad, illetve jönnek a nagy derbik, a nézőszám is emelkedni fog. Legalábbis a topcsapatok meccsein.

A korai kezdési időpontú, nyári meccseken 40–46 fok közötti a hőség, és még késő este is 34–37 fok van.

Ilyen körülmények között természetesen mindenki lelassít: néha felpörög a mérkőzés egy-két percre, de tempót menni őrültség, az ellenfél arcába mászni és agresszívan, hosszabb ideig letámadni öngyilkosság.

Az éghajlat poroszkálást eredményez a gyilkos hőségben, ritmustalan meccsekkel, pár villanással – ez sem ismeretlen azoknak, akik ázsiai arab vagy afrikai futballt néznek. Még a testét fantasztikusan karbantartó Cristiano Ronaldo is arról beszélt, a legnagyobb kihívást azt jelentette, hogy alkalmazkodnia kellett a szaúdi hőséghez.

Látványos volt, ahogy Jordan Hendersont teljesen kikészítette az esti meleg és az akkorra felkúszó páratartalom az al-Ettifaq–al-Naszr rangadón, de pályától lelátóig mindenkiről szakadt a víz – akkor is, ha semmit sem csinált. Azt viszont meg lehetett állapítani, hogy N’Golo Kantét a sivatag sem állítja meg…

A meleg (ez papírforma) kifejezetten rossz hatással van a meccsek színvonalára: tempó helyett jobbára tempótlanság van, vontatottak a találkozók, sok a játékmegszakítás; ivószünetek, görcsök, kisebb rosszullétek színesítik a képet, ápoláskor is mindenki azonnal megy vízért. Az első forduló mérkőzéseinek játékideje átlagosan majdnem 105 perc volt, a legtovább (111 percig) az al-Ettifaq–al-Naszr meccs tartott. Ezzel rövid távon nem lehet semmit sem kezdeni – alkalmazkodniuk kell a körülményekhez a játékosoknak. No meg a nézőknek, mert a stadionokba kilátogató turisták sem festettek túl jól …

Szakadéknyi különbség

A meleg lassítja a csapatokat, de még így is feltűnő az a tudás- és gondolkodásbeli különbség, ami a légiósok és a helyi – nem válogatott, ők ugyanis lépést tudnak tartani a külföldiekkel – játékosok között van. Jó illusztráció, hogy a nyitómérkőzésen a világelithez szokott Firmino összes passza jó volt, „mellesleg” szerzett egy mesterhármast. Mahrez gólpasszal és 95 százalékos passzmutatóval zárt. Saint-Maximin többet hibázott, de ha igazán megindult, akkor nem sok fogalmuk volt a védőknek arról, hogy miként kellene megállítani. Pedig egyikük sem pörgött csúcsformában.

A PIF pénzén felpumpált, egyébként is erőfölényben levő nagycsapatok az új sztárokkal hatalmas minőségi előnybe kerültek a középmezőnybe vagy az alsóházba tartozó klubokkal szemben. Bár a szaúdi játékosok nem csak statisztának vannak a pályán, többször észrevehető volt: nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy topligás múltú, a világelitbe tartozó játékosokkal kelljen hétről hétre szembenézniük (legalábbis ahhoz nem, hogy egyszerre ennyivel). Jó esetben – ebben reménykednek a szaúdiak – a klasszisok magukkal húzzák a hazai játékosokat, és a helyi futball színvonala is nő. Rossz esetben marad a differencia.

A kínai Szuperliga adatai alapján elvégzett kutatások azt mutatták ki, hogy a légiósok (különösen a középpályások és a támadók) passzolásban, lövésekben, helyezkedésben és fizikumban egyaránt jobbak voltak a hazaiaknál – az első benyomás alapján ez Szaúd-Arábiában sincs másként. Sőt nem is csak az első benyomás alapján. Az előző idény WyScout-indexe (ez a cég komplex teljesítménymérő mutatója) alapján a csatárok húszas toplistáján 18 légiós van, a szélsőkén 13.

A tíz legjobb támadó középpályás között csak egy hazai van, a belső középpályások rangsorában az első húszból 14 külföldi (az első 15-ből 13). Hasonló a dominancia a védekező középpályásoknál (az első 12-ből 11 légiós), a kapusoknál (az első 20-ból 15 légiós), csak a középhátvédek és a szélsőhátvédek lógnak ki a trendből. Tegyük hozzá, a hazaiak nem is mindig élvezik a bizalmat. Az ugyan jól hangzik, hogy az első forduló kilenc meccsén pályára lépő 277 játékos majdnem 65 százaléka szaúdi volt, ám a lehetőséget kapó hazaiak közel 20 százaléka 15 vagy kevesebb percet játszhatott. Többen csak időhúzó cserék voltak.

Sokatmondó, hogy

az első fordulóban csak egy mérkőzést veszített el az a klub, amelynek több légiósa volt a pályán

– az előző idényben a 12. helyen végzett Abha, amely simán kikapott az Arab Bajnokok Kupája-döntő után számos sztárját pihentető, de így is szaúdi válogatott játékosok sorával (plusz Rúben Nevesszel, Michaellel és a triplázó Malcommal) felálló, Jorge Jesus által irányított al-Hilaltól. Az említett tornát megnyerő al-Naszr viszont ráfázott arra, hogy Sadio Mané kivételével nem is nevezte sztárjait: 2-1-es vereséget szenvedett a Steven Gerrard edzette al-Ittifaqtól a forduló legjobb meccsén. Az első kör 24 góljából 20 fűződik légiós nevéhez, és a statisztika alighanem még jobban eltolódik a külföldiek felé, ha az al-Hilal meg az al-Naszr nem rotálja a keretét.

Érdekességnek jó, de ennél több kell

Egy bajnokság élvezhetősége nagyban múlik a helyi játékosok (és futball) színvonalán. Ezen semmilyen összevásárlás nem segít, leszámítva azt, hogy ha (szinte) teljesen kiiktatják a hazai futballistákat, de ez nem lehet a szaúdiak érdeke. Erre utal az is, hogy megmaradt a légióskorlátozás, a csapatok „csak” nyolc külföldit regisztrálhatnak.

A topbajnokságok nemcsak azért jók, mert a klubok képesek megvásárolni a legjobb, legtehetségesebb légiósok játékjogát, hanem azért is, mert ezek a külföldi játékosok elitképzést kapott, nagyon magas színvonalon futballozó hazaiakhoz csatlakoznak. A szaúdi bajnokságban ez (még) nincs meg, és nehéz elképzelni, hogy viszonylag rövid távon változás történjen. A beáramló pénzzel jobb edzők és stábok is jönnek, az infrastruktúrát fejleszteni fogják, elképzelhető, hogy ez a szaúdi utánpótlásra is hatással lesz. Csakúgy, mint az, hogy a gyerekek most már világsztárokat láthatnak hétről hétre pályára lépni, és nem csak a tévében figyelhetik, mire képes Ronaldo, Mané, Kanté, Mahrez vagy Firmino.

Egy forduló alapján benyomásokat lehet szerezni, verdiktet nem lehet mondani.

Ha feltesszük azt a kérdést, hogy egy nem régióbeli futballdrukkernek elég vonzó-e a mostani produktum a bajnokság rendszeres követéséhez, a válasz valószínűleg nemleges.

Túl nagy a konkurencia (még akkor is, ha a szaúdiak igyekeznek kitérni a topligák időpontjai elől), túl sok a bajnokság, amely ennél jobb, még ha nem is gazdagabb. A helyi drukkerek viszont megütötték a jackpotot, számukra – és alighanem a térség futballdrukkerei számára is – a Pro League versenyképes lehet a topfutballal.

Aki továbbra is nézni akarja Szaúd-Arábiába igazolt kedvencét, annak a korábbinál sokkal könnyebb dolga van. Aki bele akar nézni a nagy rangadók sztárparádéjába, annak ott a lehetőség. Az összefoglalók – benne a nagy sztárok megmozdulásaival – biztosan népszerűek lesznek. De hogy a szaúdi bajnokság tényleg top tízes legyen (ne csak költekezésben, hanem színvonalban és presztízsben is), ahhoz hosszú évek munkája kell.

Az talány, hogy lesz-e ehhez (állami és politikai) akarat, na meg türelem.