Kis magyar futballforradalom: amikor tizenegyespárbajokkal próbálták tisztábbá tenni az NB I-et

„A döntetlen eltörlése forradalmi változásnak számít” – mondta Garami József, az edzőbizottság elnöke, miután az MLSZ elnöksége 1988. augusztus 2-án azt a különös döntést hozta, hogy iksz esetén minden egyes bajnoki mérkőzés tizenegyespárbajjal zárul, és annak győztese két, a vesztes egy pontot kap.

A határozat, amely a Nemzeti Bajnokság valamennyi osztályára vonatkozott, azért született meg, mert az Állami Ifjúsági és Sporthivatal a válogatottnak az osztrákoktól itthon elszenvedett 4-0-s veresége után úgy vélte, rendet kell teremteni végre,

ezért felkérte a Központi Népi Ellenőrzési Bizottságot a „közérdekű bejelentések” nyomán gyanússá vált NB I-es mérkőzések vizsgálatára.

(A sport- és sóhivatal azért a KNEB-hez fordult, mert a bűnüldöző szervek csak akkor kezdeményezhettek eljárást vesztegetés ügyében, ha a feljelentőnek bizonyítéka volt.) A népi ellenőrzés utóbb megalapozottnak találta a gyanút, ezért a rendőri szervek belefoghattak a rázós meccsek körülményeinek feltárásába.

A magyar–osztrák májusban volt, a karhatalmi kutakodás első eredményei októberben láttak napvilágot, ám az MLSZ nem győzött jó színben feltűnni, vezérkara az őszi szezon előtt azt hangoztatta: „Az elnökség az elmúlt idény lezárása után ígéretet tett arra, hogy lépéseket tesz a bajnokság tisztaságáért. Ezért került sor a radikális döntésre.”

Az ötletet Norvégiából vették, ahol csak a hideg ellen került elő a bunda, viszont 1987-ben bevezették a tizenegyes-halmozó rendszert. Az ötlet hazai adaptálását nem fogadta általános lelkesedés. Baróti Lajos, minden idők legtöbbszörös (121 meccsen vezénylő) szövetségi kapitánya azt mondta: „Nem értem, miért volt ilyen nagy sietségre szükség ennek a rendelkezésnek a bevezetéséhez.” Verebes „Mágus” József pedig kijelentette:

Megint született egy kellően át nem gondolt, elsietett döntés, amely semmit sem old meg, ettől még nem lesz jobb és tisztább a magyar futball.

Jobb tényleg nem lett, bár ma szinte álomszerű volna az NB I-ben egy ilyen 23-as keret az akkori első osztályból: Disztl Péter, Andrusch, Brockhauser; Sallai, Csuhay, Disztl László, Pintér Attila, Komjáti, Lőrincz, Cseh, Keller; Hannich, Kardos, Kozma, Fitos, Márton, Csongrádi, Pásztor, Fodor; Kiprich, Szeibert, Kovács Kálmán, Hajszán.

Szerintem Bánki „Dodiért” vagy Dzurják „Csöpiért” is összetennék a kezüket a Ferencvárosban.

Ez nem vicc, ellenben hajdanán sorozatos tréfa tárgya volt, hogy a mérkőzések több mint negyede, 66 meccs zárult tizenegyespárbajjal. Az MTK és a Dunaújváros 11-szer ikszelt – a fővárosi csapat 8-szor nyert, 3-szor kikapott a ráadásban, míg a vidéki együttes 6-5-ös mérleget produkált –, 10-szer remizett a Pécs (3-7), a Siófok (4-6) és a Vác (5-5), 9-szer a Szombathely (5-4), a Tatabánya (3-6), a Vasas (2-7), a ZTE (4-5).

A Vasasnak volt egy 2-7-je a rendes játékidőben is: Őze Tibor edző angyalföldi bemutatkozásán ennyire tömték ki a piros-kék csapatot Békéscsabán, ahol a labdaművésznek nem nevezhető exferencvárosi Kvaszta Lajos három gólt és két gólpasszt jegyzett, így a dátumnak megfelelő 9-est kapott 1988. október 9-én.

Amikor e mérkőzés visszavágóját rendezték, akkor volt a legtöbb döntetlen ugyanabban a körben. A 24. forduló nyolc találkozója közül hét zárult x-szel. A Vasas–Békéscsaba 0-0-val ért véget, majd tizenegyesekkel a viharsarkiak nyertek 5-4-re.

A kapusok persze kedvelték a ráadást, mert sokszor válhattak hősökké.

Így történt ez Dunaújvárosban az újpesti Brockhauser Istvánnal, aki 0-0 után kifogta Boldóczki Sándor labdáját, és ez döntött a lilák javára (4-5). A vidéken levezető Kakas László a technika ördögének szintén nem mondható Szalai Attila labdáját hárította, mielőtt Csík Ferenc lezárta a Veszprém–MTK-t (ugyancsak 0-0, majd 6-5). A Videoton–Győr (2-2) „hosszabbításában” Petres Tamás lövését védte Boros Lukács (3-4), a Siófok–Honvéd meccsen (1-1) pedig Gregor József büntetőből szerezte a kispesti gólt, majd Disztl Péter hárított két 11-est (3-4). Szintén kettőt védett a szombathelyi Kutasi Csaba Vácott, teljes gólínségben (0-0, majd 2-4).

Az FTC–Pécsen volt a legnagyobb dráma, mert a mecsekiek a 90. percig 3-2-re vezettek, ám akkor Pintér Attila bebombázta a szabadrúgást. Ez aztán idegileg kikészítette a vendégeket, feltüzelte viszont Józsa Miklós ferencvárosi kapust, aki Nagy Tamás és Márton Gábor tizenegyesét is hatástalanította.

Érdekes módon a vesztes csapat edzője emelte fel és a győztesé bírálta labdarúgóit. Garami József azt mondta: „Dicséret illeti játékosaimat ezen a számunkra balszerencsés mérkőzésen mutatott teljesítményükért.” Rákosi Gyula viszont méltatlankodott: „Egyáltalán nem vagyok elégedett, a gyenge teljesítményre csak a játékosok tudnának magyarázatot adni. Érthetetlen, hogy a hazai környezet előnyét miért nem tudjuk kihasználni, pedig lelkes közönségünk már megérdemelne tőlünk egy igazán jó játékot.”

Valaha volt ilyen önkritikus ferencvárosi nyilatkozat is.

De az idő tájt nem e miatt kapkodta a fejét az ember, és még csak nem is a szűnni nem akaró tizenegyesek nyomán, hanem azért, mert

bejelentették: a válogatottnak nélkülöznie kell a három évre visszamenően vizsgált meccsek nyolc csapatot érintő szereplőit.

Az akció mértékére jellemző: 1988 végéig 67 játékost és 29 vezetőt hallgatott ki gyanúsítottként a rendőrség.

Ez oda vezetett, hogy október 19-én, az észak-írek elleni vb-selejtezőn még a Disztl Péter – Sallai, Mészöly Géza (Dajka), Garaba, Sass – Kozma, Nagy Antal, Bognár, Détári – Kiprich, Hajszán (Vincze István) összetételű együttes nyert 1-0-ra, míg egy hónappal később a Disztl (Petry) – Máriási, Pintér, Mészöly (Bordás), Sass (Keller) – Kozma, Kovács Ervin, Csucsánszky, Vincze (Fischer) – Kiprich, Hajszán (Balog) összeállítású csapat kapott ki a görögöktől Athénban 3-0-ra. Az utóbbi társaságból Petry Zsolt, Máriási Zsolt, Bordás Csaba, Csucsánszky Zoltán, Fischer Pál és a Hungária körúti Balog Tibor először, Mészöly Géza harmadszor volt válogatott.

A felforgatás miatt Mezey György szövetségi kapitány már a Málta–Magyarország vb-selejtező (2-2) előtt megsúgta nekem, hogy bármi történik La Vallettán, távozik („De még meg ne írd!”), így az volt az az év, amelynek során két szakvezető köszönt le: Bálint László az osztrákok elleni 0-4 és Mezey Málta után.

A mesterterv nélkül elszabadított vesztegetési ügy pedig kizárólag a magyar futballt sújtotta. Elintézte, hogy a válogatott ne legyen ott az 1990-es világbajnokságon, noha az itáliai tornára még lett volna esély eljutni. (Sansz azóta sincs.) A megannyi bundaperben felfüggesztett szabadságvesztésre sokakat ítélt a bíróság, de börtönbe senkinek nem kellett vonulnia.

Sőt – az MTI korabeli jelentése szerint – a bírák egyike azért is csökkentette az elsőfokú büntetések egy részét, mert

azok elkövetői nem bűnözők, hanem megtévedt emberek, a bíróság az ügy megítélésénél, elbírálásánál messzemenően figyelembe vette a magyar sportéletben az elmúlt években kialakult gazdasági, jutalmazási és irányítási gyakorlatot.

E végkifejlet lehangolóbb volt a tizenegyesek özönénél is.