Száz éve a torinói trónon: véget ér az Agnelli-sztori?

„Roppant hálás vagyok az uraknak, amiért megtiszteltetésként fogadták elnöki kandidálásomat, ugyanakkor bízom benne, hogy nem bántom meg önöket, amikor azt mondom, én egyáltalán nem puszta megtiszteltetésnek fogom fel a megbízást. Kemény munkára készülök, és önöket is emlékeztetem rá: az,

hogy valamit jól csinálnak, nem jelenti azt, hogy nem lehet még jobban

– szögezte le székfoglalójában 1923. július 24-én Edoardo Agnelli, és teljesen igaza lett. Lehetett jobban. És kellett is.

Bár a klub jelmondatává váló másik fontos idézet csak évtizedekkel később hagyta el Giampiero Boniperti száját, a klub történetének legfontosabb személyisége tökéletesen foglalta össze, mit jelent a Juventus az Agnellik érkezése óta: „A győzelem nem fontos, hanem az egyetlen dolog, ami számít.” A piemonti uralkodó elit sarjainak családneve a kezdettől fogva egyet jelentett a sikerrel, az innovációval és a hatalommal, így nem volt hiábavaló remény, hogy ezeknek a tényezőknek köszönhetően a Juventus hamarosan a calcio történetének legnagyobb klubjává válik.

Pedig amikor az Agnellik megérkeztek, a Juve nem volt éppen nagy klub. Egyetlen bajnoki trófeája magányosan porosodott a vitrinben, miközben a Genoa már kilencnél, a Pro Vercelli hétnél járt és a torinói projektnél jóval ígéretesebbnek tűnt a szomszédos lombardia székhelyének két klubja, a Milan meg az Inter, de még a fasiszták támogatását kiválóan meglovagoló Bologna is. Az, hogy a Juventusból mégis szinte egyeduralkodó vált Olaszországban, az Agnelli családnak köszönhető.

Visszavált a fekete-fehér úthenger

Az olaszokban a piemonti atyafiakról élő kép nem a leghízelgőbb. Az ironikusan csak svájciaknak gúnyolt népség közmondásosan hűvös, ám mindig udvarias; a hebrencs, hedonista délolaszokkal szemben szervezett, rendezett és tervszerű minden, amit tesz. A Piemonti-Szárd Királyság egyik vagyonos elitcsaládjának sarjai pontosan ilyenek voltak: Giovanni Agnelli nemcsak a FIAT egyik alapítójaként vált az egyik leghatalmasabb olasz üzletemberré, hanem az olasz tőzsde születésénél is bábáskodott, és szinte mindenben érdekeltséget szerzett, ami busás hasznot ígért a tömegkommunikációtól a fegyvergyártáson át a politikáig.

Az innovatív gondolkodás futballba ültetése zökkenőmentesen zajlott.

A Juventus lett az első futballklub, amely profi edzőt alkalmazott

(ez történetesen a magyar Károly Jenő volt), és az Agnellik arra is ráéreztek, hogy sztárcsapatot sztárjátékosokból kell építeni, ezért elhozták az Olaszországban csak Gazella Bianconera néven tisztelt Hirzer Ferencet.

A nyalka – a pályára is a zsebében fésűvel lépő – klasszis máig fennálló gólrekorddal jelezte, helyes az út, amire a Juventus lépett, de más szempontból is fontos személyiség volt. A magyar csatár volt az, aki játékával egy életre a calcio rabjává tette az első meccseit édesapja térdén lovagolva megtekintő Gianni Agnellit, aki később a klub legnagyobb hatású és jelentőségű Agnellije lett.

Ha csak azt nézzük, hogy napjainkban az Agnellik érdekeltségeit irányító holding pénzforgalmát tekintve a világ 37. legnagyobb cége, a Juventusnak pedig annyi bajnoki címe van, mint a rangsorban őt követő két klubnak (a Milannak és az Internek) összesen, olyan sikertörténetről beszélünk, ami abszolúte egyedülálló. De ha az aranyszínű felszínt megkapargatjuk, a nemes patina alatt fel-felbukkan némi rozsda is.

Hatalmaskodó hatalmasságok

A fent említett, a győzelem fontosságát minden más fölé emelő attitűd nem az Agnellik találmánya, sőt a pénzügyi és politikai hatalom futballsikerre konvertálása sem a piemonti úrfikkal kezdődött. A legnagyobb olasz kereskedelmi flottilla tulajdonosa, Achille Lauro a Napolinál, a későbbi olasz szenátor, Dino Viola az AS Románál, az olajmágnás Angelo Moratti az Internél, a többszörös miniszterelnök Silvio Berlusconi a Milannál vetette be befolyását, de maffiózóktól oligarchákon át wanabe botránypolitikusokig találunk ambiciózus tulajdonosokat a Serie A történetében. Közös bennük, hogy egyikük sem volt éppen szégyenlős fajta, ha a szabályok liberális értelmezéséről volt szó.

Az Agnellik óriási lendülettel szálltak be ebbe a versenybe, és már első évükben egy komoly botrány főszereplői lettek: a korszak sztárvédőjét, Virginio Rosettát soha nem látott összeggel csábították magukhoz, ám mivel ekkor még tiltott volt a profizmus, országos vita bontakozott ki a kiváló hátvéd átigazolásával kapcsolatban.

Mint általában, itt is győzött a pénz, és kisvártatva az amatőrizmusnak bealkonyult a calcióban.

A Juventus nem utoljára élt vissza szinte omnipotens hatalmával, a klub és az Agnellik gazdag botránytörténelme színes kis sztori, amiben a megkérdőjelezhetőtől a vitathatón át a de facto csalásig terjedő cselekmények foglalják el a spektrumot. A hatvanas-hetvenes években a többi olasz klubhoz hasonlóan házibírókat tartó klub egész jól dokumentált kis bundasorozatot vitt végig Italo Allodi és magyar intézője, Solti Dezső irányítása alatt, aztán jött a kilencvenesek doppingbotránya, majd a kétezres években a calciopoli. Időről időre előfordultak érdekes események a pályán is, és mivel ezekből általában a Juve jött ki jól, a klubra és a szurkolóira lassan ráragadt a Gobbo (Púpos, átvitt értelemben: szerencsés) becenév.

A Juve-szurkoló ezekre a vádakra azonban csak legyint, torinói nézőpontból ugyanis a calcio története úgy fest, hogy aki győzni akar, annak a szürke zónában is a legjobbnak kell lennie.

És a Juventus, amit pánolasz divat teli szájjal csalózni, ott is a legjobb akart lenni.

Egyébként is: a torinóiakat soha nem ítélték el bundázásáért (mármint a Juvét, mert a Torótól vettek el bajnoki címet ilyesmiért), miközben a Milan és a Lazio a másodosztályba került ilyen bűnökért, Allodi és Solti az Internél kezdte meg hasonlóan eredményes tevékenységét, a hatvanas években mindenki kétpofára tolta a doppingszereket, a Calciopoli pedig nem volt több koncepciós pernél, amit a Juve kinyírására hívtak életre az ellenérdekeltek.

Igazságot nem tudunk tenni ebben a cikkben. Nem fogjuk tudni eldönteni, hogy a római bajnoki címet ígérő Turone-fejes lesről vágódott-e a Juve kapujába 1981 tavaszán, hogy jogosak-e a Fiorentina sirámai két évvel későbbről, hogy a pálya széléről özönlő torinói szurkolók zavarták-e az Inter játékosait 1961-ben, vagy hogy büntető járt-e volna a klasszikus Iuliano–Ronaldo ütközésért 1998-ban.

Annyit azonban már a legfrissebb fejlemények tükrében is ki lehet jelenteni, hogy nem zörög a haraszt… Az Agnelli-dinasztia legutóbbi Juve-elnöke, Andrea 2023-ban dicstelenül, könyvelési és klubmenedzselési anomáliák miatt volt kénytelen távozni a klubtól. A legendás elnök, Gianni unokaöccse talán az utolsó lesz az Agnellik sorában, mert

a hírek arról szólnak, hogy a család száz év után kiszáll a futballklub finanszírozásából.

Mindenesetre beszédes tény, hogy hosszú idő után az idén vége szakadt az egyik legaranyosabb torinói hagyománynak: az Agnelli család birtokán, Villar Perosa apró falucskájában minden bajnoki szezon előtt összejött a Juventus család, és a felnőtt csapat lejátszott egy meccset az ificsapat ellen. Lehet, az volt a baj, hogy az utolsó Agnelli áldásos tevékenységének hála jelenleg túlságosan könnyű összekeverni a felnőttcsapatot az ifikével.