A Juve sosem volt szívbajos, ha saját klublegendáiról volt szó. Alessandro Del Pierót például utolsó szezonja elején egy részvényeseknek tartott előadáson „rúgta ki” Andrea Agnelli elnök, de Gigi Buffonnal is közölték három éve, hogy maradhat a csapatnál – a fizetése töredékéért és második számú kapusként. Bonucci presztízse és reputációja a két említett játékoshoz képest kismiska, de nemcsak ezért járt úgy, ahogy.
Akárhogy nézzük, a középhátvéd ideje – a legmagasabb szinten legalábbis biztosan – lejárt. Sőt, nem is most nyáron döbbent rá a futballvilág, hogy a 2020-as (de 2021-ben tartott) Európa-bajnoki cím után szélsebesen vissza kellett volna vonulnia. Tulajdonképpen már az is csoda, hogy a tavalyi szezont a klub kötelékében töltötte, bár sérülés miatt szinte az egész idényt kihagyta.
Egy nagyon nem olasz középhátvéd
Bonuccit a valaha volt legnagyobb védők között emlegetnénk, ha harminc évvel korábban születik. Sajnos azonban a söprögetőre (liberóra) építő catenacciónak, majd utódjának, a vegyes zónás védekezésnek a 90-es évekre bealkonyult. Sőt, egy időre a háromvédős rendszert is elengedte a nemzetközi futball, így a középhátvédek szerepköre, illetve kívánatos készségkészlete is alaposan megváltozott.
Amikor az ortodox catenaccióból – Gigi Radice és Giovanni Trapattoni munkásságának köszönhetően – kifejlődött az Il gioco all’Italiana (az Olasz Játékrendszer), a söprögetők egy új generációja látta meg a napvilágot. Ezek a középhátvédek már nemcsak a védelem mögött járőröző, szabadon (azaz dedikált ember nélkül) védekező játékosok voltak, hanem labdaszerzés után a középpályára fellépő, a támadásokat akár rövid, akár hosszú passzokkal elindító mélységi irányítók lettek belőlük.
A játékos legfőbb – sőt, talán egyetlen – erőssége kiváló rúgótechnikája volt, a védőktől elvárt további készségnek azonban nagyon is híján volt: nem volt gyors (hagyjuk az eufemizmust: tetűlassú volt), a ritmusérzéke sem volt az igazi, egy az egyben pedig egészen elborzasztó statisztikákat produkált. Volt olyan szezon, amikor párharcai mindössze 30 százalékát nyerte meg a 16-oson belül, ami döbbenetes statisztikai adat.
Hogy lehetett mégis a zsinórban kilenc bajnoki címet nyerő és két BL-döntőt játszó Juventus oszlopos tagja? Nagyon egyszerű: először is Antonio Conte, majd Max Allegri is legtöbbször háromvédős rendszerben játszatta a Juventust, amelynek közepén Bonuccinak nem kellett sok párharcot vívnia. Másodszor: olyan társak játszottak mellette Giorgio Chiellini és Andrea Barzagli személyében, akik a Bonucciból hiányzó készségek felkent nagykövetei voltak: gyorsak, erőszakosak, kemények, egy az egyben verhetetlenek, fejpárbajokat csak sátoros ünnepeken veszítő, igazi olasz védők.
Nem az edző kedvence
Igazságtalan vagyok, ha nem írom Bonucci javára, hogy vénségére (vagyis 30 környékén) egészen jól ráérzett a négyvédős rendszerre is, a legutóbbi Európa-bajnokságon, vagy a korábbi BL-szezonban is kimondottan jól játszott Chiellini mellett, de ilyenkor azért gyakrabban jelentkeztek a hiányosságai, főleg a párharcokban.
Allegri pontosan látta ezt már akkor is, amikor Bonucci még a legjobb korban volt.
A Milanhoz való szerződése torinói szempontból valami fergeteges volt: a csetlő-botló, bénázó hátvéd rettenetes szezont futott Milánóban, amit a Juve elleni Olasz Kupa-döntővel tetőzött be. Bonucci pályafutásának egyik legkellemetlenebb meccsén a Juventus a földbe döngölte ellenfelét.
Annál érthetetlenebb volt, hogy a 42 millió euróért eladott védőt egy évvel később 35-ért visszavásárolta a Juve (valószínűleg szerepet játszott a transzferben, hogy a torinóiak kétségbeesetten próbáltak megszabadulni Gonzalo Higuaíntól, akit a Milan vett kölcsön), különös tekintettel arra, hogy Allegri kifejezetten haragtartó típus. Bonucci meg össze-vissza beszélt a nyilatkozataiban, amikor a Milanhoz igazolt, és a szurkolóknál sem csapódott le jól, hogy a piros-feketéknél is csapatkapitány lett.
Furcsa időzítés – de nem oktalan
Felmerülhet a kérdés, hogy ha már Max Allegri irányítása alatt a catenaccio legsötétebb napjait idéző, kizárólag a védekezésre fókuszáló, ráadásul háromvédős felállásban játszik a Juventus, akkor miért kell kiadni a védő útját. Nem lehet, hogy pont azért nem működtek tavaly a labdakihozatalok, mert nem volt egy jól passzoló védő a csapatban? Mi lesz a története során kizárólag olasz csapatkapitányokkal operáló klub hierarchiájával? Ki lesz az öltöző vezére a nagyhangú, a vezérattitűdöt abszolút magáénak valló Bonucci nélkül?
A fenti kérdésekre adható válaszok mind azt mutatják, hogy a játékos elküldése nagyon is megalapozott. Először is: a Juve tavaly 50 millió eurót fizetett a Torinónak Gleison Bremerért, aki szintén a védelem közepén érzi jól magát, cserébe egy szörnyeteg a 16-oson belül, lehetetlen lefutni, lebirkózni, lefejelni, így ésszerű kompromisszumnak tűnik, hogy cserébe sír a labda a lábán. Bonucci egyébként is rettenetes volt azon a tíz meccsen, amin pályára lépett, egy pillanatra sem kérdés, hogy a csapat jobb Bremerrel a védelem közepén.
Ez jelen pillanatban nem megengedhető, hiszen az olasz szövetség és az UEFA által is sanyargatott klub a BL-pénzek nélkül egyébként is elég nagy bajban van, és az idei átigazolási piacon ennek megfelelően úgy mozog, mintha az lenne az egyetlen célja, hogy a kiadásait csökkentse.
A három évvel ezelőtt a fizetésekre még évi 230 millió eurót költő Juve tavaly már csak 150-et volt kénytelen kiutalni, ám ha igazak a hírek a piacképes játékosok értékesítéséről, ez az összeg még lejjebb mehet. És amikor a klub a legnagyobb értékeit, Dusan Vlahovicot, Federico Chiesát vagy Bremert ajánlgatja a Premier League-be, már nem is olyan meglepő, hogy a 36 éves, sérülékeny középhátvédjére nem tart igényt a klub.