A Juve sosem volt szívbajos, ha saját klublegendáiról volt szó. Alessandro Del Pierót például utolsó szezonja elején egy részvényeseknek tartott előadáson „rúgta ki” Andrea Agnelli elnök, de Gigi Buffonnal is közölték három éve, hogy maradhat a csapatnál – a fizetése töredékéért és második számú kapusként. Bonucci presztízse és reputációja a két említett játékoshoz képest kismiska, de nemcsak ezért járt úgy, ahogy.
Akárhogy nézzük, a középhátvéd ideje – a legmagasabb szinten legalábbis biztosan – lejárt. Sőt, nem is most nyáron döbbent rá a futballvilág, hogy a 2020-as (de 2021-ben tartott) Európa-bajnoki cím után szélsebesen vissza kellett volna vonulnia. Tulajdonképpen már az is csoda, hogy a tavalyi szezont a klub kötelékében töltötte, bár sérülés miatt szinte az egész idényt kihagyta.
Egy nagyon nem olasz középhátvéd
Bonuccit a valaha volt legnagyobb védők között emlegetnénk, ha harminc évvel korábban születik. Sajnos azonban a söprögetőre (liberóra) építő catenacciónak, majd utódjának, a vegyes zónás védekezésnek a 90-es évekre bealkonyult. Sőt, egy időre a háromvédős rendszert is elengedte a nemzetközi futball, így a középhátvédek szerepköre, illetve kívánatos készségkészlete is alaposan megváltozott.
Amikor az ortodox catenaccióból – Gigi Radice és Giovanni Trapattoni munkásságának köszönhetően – kifejlődött az Il gioco all’Italiana (az Olasz Játékrendszer), a söprögetők egy új generációja látta meg a napvilágot. Ezek a középhátvédek már nemcsak a védelem mögött járőröző, szabadon (azaz dedikált ember nélkül) védekező játékosok voltak, hanem labdaszerzés után a középpályára fellépő, a támadásokat akár rövid, akár hosszú passzokkal elindító mélységi irányítók lettek belőlük.
A játékos legfőbb – sőt, talán egyetlen – erőssége kiváló rúgótechnikája volt, a védőktől elvárt további készségnek azonban nagyon is híján volt: nem volt gyors (hagyjuk az eufemizmust: tetűlassú volt), a ritmusérzéke sem volt az igazi, egy az egyben pedig egészen elborzasztó statisztikákat produkált. Volt olyan szezon, amikor párharcai mindössze 30 százalékát nyerte meg a 16-oson belül, ami döbbenetes statisztikai adat.
Hogy lehetett mégis a zsinórban kilenc bajnoki címet nyerő és két BL-döntőt játszó Juventus oszlopos tagja? Nagyon egyszerű: először is Antonio Conte, majd Max Allegri is legtöbbször háromvédős rendszerben játszatta a Juventust, amelynek közepén Bonuccinak nem kellett sok párharcot vívnia. Másodszor: olyan társak játszottak mellette Giorgio Chiellini és Andrea Barzagli személyében, akik a Bonucciból hiányzó készségek felkent nagykövetei voltak: gyorsak, erőszakosak, kemények, egy az egyben verhetetlenek, fejpárbajokat csak sátoros ünnepeken veszítő, igazi olasz védők.
