Tonali Angliába igazolása csak megerősíti, hogy Európa koldusa lett az olasz futball

Sandro Tonali 19 évesen, még másodosztályú játékosként lett olasz válogatott. Akkoriban több újságíró is azon élcelődött, a meghívót egyelőre leginkább annak köszönheti, hogy kinézetét tekintve valami döbbenetes módon hasonlít Andrea Pirlóra. De az arcélen kívül más hasonlóság is akadt a két futballista között.

Mindkét játékos a Bresciából szerződött Milánóba, és mindkettőnek komoly csalódást hozott az első szezonja. Pirlo az Interben, Tonali a Milanban nem találta a helyét, ám míg a registák új generációjának legragyogóbb tagja gyorsan továbbállt a város másik felébe, addig Tonalinak adott még egy esélyt a klubja. Mondhatnánk, a többi már történelem, hiszen mindkét belső középpályás formája meredek emelkedésnek indult, bő másfél évtizednyi különbséggel nagyon sokat tettek csapatuk felemelkedéséért, hogy aztán

a Milan mindkettőjük arcába robbantsa a futball kellemetlen törvényszerűségeit.

Pirlo tíz éven át szolgálta a Milant, amikor Max Allegri már öregnek, kifutottnak gondolta, és nem tartóztatta, amikor kijelentette, távozik. Tonalinak csak három év jutott, ám nem akadt Milan-szurkoló, aki ne Pirlóhoz hasonló milánói pályafutást jósolt volna a középpályásnak. A klub azonban – egykori kollégájához hasonlóan szenvtelen módon – nem tartotta meg Tonalit sem.

Inzaghi lesre fut

„Azt hittem, belőle a következő tíz évben a Milan ikonja lesz, de már nem vagyok benne biztos, hogy még léteznek ikonok. Annak idején én mindig az emberek szeretetét választottam a pénz helyett” – dohogott Pippo Inzaghi Tonali eladása után, ám az egykori kiváló csatár ezzel a kijelentésével is lesre futott.

Tonalinak ugyanis esze ágában sem volt távozni Milánóból, sőt, a hírek szerint zokogva könyörgött a klubvezetőknek, hogy ne adják el. Ez lehetne akár pletyka is, előfordulhatna, hogy a középpályás rettentő boldogan egy arannyal teli medencébe ugrál fejeseket, mint Dagobert bácsi, de aki látta a Milanban játszani, annak ez meg sem fordul a fejében. Tonali – sok olasz futballistával szemben – soha nem játszott a Milanban úgy, mintha az csak a munkahelye lenne. Szívvel, lelkesedéssel, saját szerepének súlyát abszolúte átérezve vált a Serie A egyik legjobb középpályásává. Meg vagyok győződve róla, hogy hiába fogja milánói bére sokszorosát keresni, magától soha nem igazolt volna Newcastle-ba. És nemcsak azért, mert az olasz pompa, divat és luxus fővárosából egy ködös észak-angliai bányászvárosba költözik.

Tonali a Milan felemelkedésének szimbóluma lett.

A még mindig csak 23 éves játékos tökéletesen megértette saját szerepét Stefano Pioli magasra feltolt letámadásában, az átmeneti játékban, és a sokoldalúságát is többszörösen bizonyította. Franck Kessié mögött védekező középpályást, Ismael Bennacer mellett registát játszott, de a 10-estől a 6-osig mindenhol feltalálta magát. Játéka kiteljesedett, vezérré vált, és hiába építkezett óvatosan a Milan, a Tonali, Bennacer kettős a Serie A egyik legjobb belső párosa lett.

Felvetődik a kérdés: ha ez így volt, akkor a Milan miért mondott le egy hozzá emocionálisan is kötődő, már most is kiváló, de még mindig fejlődőképes játékosról, aki nemcsak csapatkapitánya, de ikonikus franchise playere is lehetett volna? A válasz nemcsak prózai, de az olasz futball jelenének falaira is van írva.

Európa koldusa lett az egykori krőzus

Középkorú futballszurkolók még jól emlékeznek rá, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években a Serie A játszotta a mostani Premier League szerepét a nemzetközi futballpiacon. Olaszország dúsgazdag csúcsvállalkozói egymásra licitálva költöttek vagyonokat a futballcsapataikra, cserébe az olasz klubok minden fronton az élmezőnyben harcoltak. Ekkoriban minden világsztár a Serie A-ban akart játszani, és aki kellett, az ott is játszott.

Ehhez képest egy évvel ezelőtt az történt, hogy amikor Nicolo Zaniolónak végleg kitelt a becsülete Rómában, és a klub kirúgta a játékost, a félszegen, az ingujját gyűrögetve bejelentkező AC Milan ajánlatát megtriplázva megérkezett a Bournemouth (!) ajánlata. Persze nem volt titok előtte sem, hogy az olasz klubok anyagi gondokkal küzdenek, de a rögvalóság megmutatkozása óriásit sebzett, hiszen egy sehonnai angol kiscsapat durungolta le félkézzel a calcio egyik zászlóshajóját. Ebbe a kontextusba kell belehelyeznünk Sandro Tonali Newcastle-be szerződését.

Az olasz klubok az idén nyáron (is) azzal vannak elfoglalva a piac első heteiben, hogy legalább a legnagyobb értékeiket megpróbálják megtartani, nem azzal, hogy megerősítsék a pompás európai szezont teljesítő keretüket.

Mindhárom UEFA-sorozatban volt olasz döntős, öten elődöntőztek, hatan játszottak negyeddöntőt (ezek fele a BL-ben), szóval nem lehet azt mondani, hogy sikertelen lett volna az évad. Mégsem az erősítésektől hangos a sajtó, hanem azt látjuk, hogy az előző szezon kulcsfigurái közül sokan már fél vagy mindkét lábukkal a kapun kívül vannak. A Napolit bitangul lerabolják, a Milan már megvált legfontosabb játékosától, az Inter tíz körömmel védi Barellát (Onana és/vagy Lautaro eladása lehet a kulcs a megtartásához), és a Juventus is kacérkodik Chiesa meg Vlahovic értékesítésével. Ez most az olasz realitás.

Futballtörténelmi mérföldkő

Sandro Tonali a futballtörténelem legdrágább olasz játékosa – harsogják a címlapok hetek óta, ám ez a kijelentés meglepően üres. Először is az olaszok ritkán szerződnek külföldre, másodszor: a 2010-es évektől kezdve – amikor elszabadultak az árak a piacon – az olasz klubok már egyáltalán nem számítanak tényezőnek a nemzetközi piacon. A top10-es olasz átigazolási lista nem nevetséges tagjai (mert vannak nevetségesek is, például Mattia Caldara vagy Fede Bernardeschi) is mind belföldi transzferek: Buffon (Parma – Juve), Vieri (Lazio – Inter) F. Inzaghi (Juve – Milan). Már a neveket nézve is furcsa, hogy Tonalit egy ilyen lista élén találjuk.

Nem azért, mert nem elég jó játékos hozzá – bár bennem vannak kételyek, mennyire bírja majd a Premier League ritmusát –, és nem is azért, mert a Milan nincs abban helyzetben, hogy nemet mondjon egy ilyen súlyú ajánlatra.

Azért furcsa, mert a kevés pénzből, de nagyon okosan felépített AC Milan fenntarthatósága éppen az olyan figurákon múlik, mint Tonali.

És egy olyan időszakban, amikor az élet és az idő is nagyokat üt a Milanon (Ibrahimovic visszavonulása és Berlusconi halála képében), nem biztos, hogy a klubtól egy legenda (Paolo Maldini), a csapattól pedig a cséká kiebrudalása a legépítőbb jellegű döntés.