Zsengellér karmester vezényletével pestiek dalolták: Szép város Kolozsvár

Különleges mérkőzésre gyülekeztek a legjobb magyar labdarúgók 1943. július 4-én. Azzal, hogy a második bécsi döntéssel Magyarország visszakapta elcsatolt észak-erdélyi területeit, valamint azzal, hogy hónapokon belül megszegte a Jugoszláviával 1940 végén megkötött „örök barátsági” szerződést, és „felszabadította” a Délvidéket, a futballban addig sosem látott helyzet teremtődött: az NB I mezőnyének felét vidéki csapatok tették ki. Sőt 1941 és 1944 között a Nagyvárad ötödik, második és első volt, a Kolozsvár 1944-ben bronzérmet nyert, az Újvidék ugyanakkor hatodikként zárta a bajnokságot.

Az Újvidék 1943 januárjától a helyi Horthy Miklós sporttelepről átköltözött az Adolf Hitler pályára.

Az ifjabb olvasók nyilván a Hitleren hökkennek meg elsőre, de a Horthyn is tűnődni kell, hiszen ez éppen olyan, mint az, hogy az NDK fővárosában, Kelet-Berlinben Walter Ulbrichtról, a Német Szocialista Egységpárt hivatalban lévő főtitkáráról nevezték el a stadiont. Abban az arénában nyert Eb-selejtezőt 1963-ban a magyar válogatott, amelyet két szovjet űrhajós, Jurij Gagarin és Valentyina Tyereskova berlini látogatása miatt Drezdában szállásoltak el. Örömünkre Rákosi Gyula 1-1-nél, a 90. percben nemes bosszút állt a nem várt bumlizásért.

De térjünk vissza a húsz évvel korábban rendezett találkozóhoz, amely Kolozsváron zajlott a Vidék és Budapest csapata között, nem sokkal a bajnokság befejezése után. Az érdeklődés óriási volt, mert tíz labdarúgó lépett pályára abból a tizenegyből, amely egy hónappal korábban a válogatottat alkotta, és 4-2-re nyert Szófiában a bolgárok ellen. Hozzá kell tenni: a tizenegyedik futballista, a nagyváradi Kovács II János csak sérülése miatt hiányzott.

A pestieknek is le kellett mondaniuk egy szélsőről, mivel a bokáját fájlaló ferencvárosi Gyetvai László szintén nem tudta vállalni a játékot; helyette vitéz Surányi László, a bajnok Csepel játékosa került a vendégcsapatba. Méghozzá Újpest bálványa, Zsengellér Gyula mellé, aki az egész mezőny első számú sztárja volt, hiszen a bolgárok ellen mind a négy gólt ő szerezte.

A vidékiek így álltak fel: Vécsey Adolf (Nagyvárad) – Szűcs Sándor (Szolnok), Vass Mózes (Kolozsvár) – Perényi-Pecsovszky József (Nagyvárad), Debreczeni István (Salgótarján), Lakat Károly (Szeged) – Radnai János, Kovács IV István (mindkettő Kolozsvár), Sárvári-Spielmann Ferenc, Bodola Gyula, Tóth III Mátyás (mind Nagyvárad).

Közülük Bodola 48-szor játszott a román, 13-szor a magyar válogatottban, Perényi-Pecsovszky 32-szer a románban, 3-szor a magyarban, Sárvári-Spielmann 11-szer „ott”, 7-szer „itt”, Tóth III 2-szer azon, 16-szor ezen az oldalon.

A szegedi Lakat a következő évadtól már az FTC, Szűcs 1944-től az Újpest játékosa volt; utóbbit 1951-ben államilag megtervezett akcióval „disszidálni” csalták, és persze elfogták, majd – példát statuálva –

június 4-én kivégezték.

Ez legalább olyan borzalmas, mint a Hitler stadion.

A pestiek ebben az összetételben szerepeltek Kolozsváron: Tóth György (Gamma) – Rudas Ferenc (FTC), Szalay István (Csepel) – Pázmándy Sándor (Elektromos), Sárosi III Béla (FTC), Balogh István (Újpest) – Egresi Béla (Kispest), Sárosi György (FTC), Szusza Ferenc (Újpest), Zsengellér, Surányi. Ebből a garnitúrából – a Nemzeti Sport osztályzatai szerint – Szalay az évad kiemelkedően legjobb átlagát (1,4) produkálta, mögötte Tóth és Nagy II Ferenc (Vasas) következett egyaránt 1,8-cal.

A Vasast azonban nem képviselte senki, jóllehet Jenőfi Jenő – Zsengellér oldalán – társgólkirály volt 26 „dugóval”, és az újonc piros-kékek megelőzték a csúnyán leszereplő Megyeri úti lilákat, akik a hetedik helyen kötöttek ki. A Vasas hatodik pozíciója nemcsak azért volt nagy szám, mert a piros-kékek az előző évadot még a másodosztályban töltötték, hanem azért is, mert dr. László András, az MLSZ alelnöke 1942. június 26-án beadványban fordult a sporthivatalhoz, hogy az törölje a munkáscsapatot a szövetség tagjainak sorából.

Indoklásában az állt:

A Vasas FC mérkőzésein lefolyt jelenségek arra mutatnak, hogy a Vasas FC szembehelyezkedik a keresztény és nemzeti irányzattal. (…) A Magyar Labdarúgók Szövetségének teljes erejével le kell törnie minden olyan megnyilvánulást, amely a szövetség erkölcsi és világfelfogásával szemben áll, és így szemben áll a magyar nemzet felfogásával is.

A Vasast nem oszlatták fel, és a piros-kékek mérkőzéseire özönlöttek a szurkolók: az FTC-é (15 467) után a Vasasé volt a legnagyobb átlagnézőszám (10 433, kis híján a kétszerese az egész NB I-ének, amely 5316-ot tett ki). Ez abból is fakadt, hogy a zsidótörvények miatt a Hungária (MTK) 1940-ben felszámolta önmagát – valójában kényszerítették a megszűnésre –, s a kék-fehér drukkerek egy része a bal oldali, közönségének a hatalom számára kínos megnyilvánulásai szerint nyíltan háborúellenes Vasas meccseire járt.

Kolozsváron csaknem 10 000 néző és 16 000 pengő bevétel volt, a közállapotokat pedig híven jellemezte, hogy Antal István nemzetvédelmi és propagandaminiszter aznap Nyíregyházán kijelentette: „Főként a zsidó szellemiség, lelkület, a zsidó metódusok ellen kell a harcot felvenni, az önzés, a haszonlesés, az élősdiség szelleme, az antiszociális gondolkodás, az oktalan hivalkodás, a munkanélküli jövedelmek és a gyors meggazdagodás hajhászásának szelleme ellen, amely szellem, sajnos, az utóbbi időben erősen lábra kapott egyes nem zsidó rétegeknél is.”

A fővárosi együttes összehasonlíthatatlanul nemesebb eszközökkel gázolt át ellenfelén. Igaz, az utolsó negyedóra kezdetéig csak 2-0-ra vezettek a pestiek, ám aztán tíz perc alatt bevágtak további hármat, és meggyőző fölénnyel 5-0-ra nyertek.

Zsengellér újra elemében volt, mesterhármast ért el,

mellette a beugró Surányi, valamint Szusza iratkozott fel a szerzők listájára.

Az Új Magyarság című lap azonban nem emelte ki a triplázó támadót. Úgy vélte: „A pesti csapatban Tóth György, Rudas, Sárosi III, Szusza és vitéz Surányi nyújtott kiválót, de a többiek ellen sem emelhető komoly kifogás.” A 8 Órai Újság megállapította: „A vidékiek összeállítása nem sikerült, a csapatból hiányzott az összhang és a játékkedv.”

A vendéglátók azért is voltak tompák, mert a nagyváradi játékosok úgy gondolták, elég a mérkőzés napján, vasárnap délben Kolozsvárra indulniuk, de olyan tömeg tolongott a pályaudvaron, hogy a labdarúgók állva – többen a lépcsőkön lógva – tették meg az utat, és szinte az utolsó pillanatban estek be a meccs színhelyére.

Ha megkérdezik Zsengellért, ő nyilván elárulta volna, hogyan kell érkezni.