Fordított gerillaakció: közös ír csapat lépett fel a világbajnok brazilok ellen

Írország válogatottja a brazil függetlenség 150. évfordulójára rendezett húsz csapatos tornán játszott 1972 júniusában Recifében és Natalban. Az év január 30-án volt a „véres vasárnap” Derryben, ahol brit katonák – a hivatalos verzió szerint azért, mert a környező házakból orvlövészek lőttek rájuk – tüzet nyitottak egy polgárjogi gyűlés résztvevőire. Előzőleg 15 ezren meneteltek a város katolikus negyedéből a település központja felé. Tizenhárom ember meghalt, hetvenet a különítményesek letartóztattak.

Egy hónappal az írek brazíliai vendégszereplése után, július 21-én zajlott le a „véres péntek” Belfastban. Az északír főváros több pontján alig másfél óra alatt – délután 2 és fél 4 között – az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) 22 bombája robbant, kilencen meghaltak, 130-an megsérültek. A brit katonák, akik parancsot kaptak a további merényletek megakadályozására, Belfast különböző pontjain összecsaptak az IRA lövészeivel.

Az IRA és a brit rendfenntartók közti szüntelen harc következtében 1973 és 1980 között 1398 ember vesztette életét bombától, taposóaknától, puskagolyótól.

Egy dublini promóter, bizonyos Louis Kilcoyne úgy gondolta, elég az öldöklésbe torkolló széthúzásból, és az 1972-es brazíliai futballtalálkozó idején rávette Joao Havelange-ot, a Brazil Labdarúgó Szövetség (1974-től a FIFA) elnökét, hogy a dél-amerikai ország válogatottjának 1973 nyári európai turnéján a világbajnoki címvédő együttes megmérkőzzék Írország egyesített csapatával, amely 1950. március 8., a Wrexhamben Walesszel szemben elért 0-0 óta nem játszott meccset.

A bűnösen – és bizonyítottan – korrupt Havelange kevés jó döntésének egyikét hozta, amikor igent mondott, a tervet pedig titokban tartották, mert még meg kellett szervezni az együttes ír csapatot. Annak összehozásában Kilcoyne sógora, a Leeds United vezéralakjának tartott, 59-szeres ír válogatott Johnny Giles segédkezett, és a megkeresett játékosok mindegyike vállalta a szereplést.

Nem akárkik sorakoztak fel a nemes ügy mellett.

Az északírek közül Pat Jennings, a Tottenham 119-szeres válogatott kapusa; David Craig, a Newcastle United védője (25), aki 1969-ben tagja volt a Vásárvárosok Kupája-döntőben az Újpestet felülmúló együttesnek; Allan Hunter (53) és Bryan Hamilton (50) az Ipswich Townból; Liam O’Kane a Nottingham Forestből (20); klubtársa, Martin O’Neill (64), akiből aztán neves edző lett; továbbá Derek Dougan a Wolverhampton Wanderersből (43).

Az ír válogatottat képviselte Tommy Carroll (17) a Birmingham Cityből, Paddy Mulligan (50) a Crystal Palace-ből, Mick Martin (51) a Manchester Unitedből, Terry Conroy (27) a Stoke Cityből, Jeremiah Dennehy (11) a Nottinghamből, Don Givens (56) a Queens Park Rangersből. S persze ott volt a középpályás Giles, akit szintén ismertek Magyarországon, mert az 1968-as VVK-döntő első mérkőzésén (1-0) játszott az FTC ellen (a gól nélküli visszavágót, amelyet 70 ezer néző előtt rendeztek a Népstadionban, sérülés miatt kihagyta).

A közös csapat szövetségi kapitányának Liam Tuohyt kérték fel.

Ő futballtörténeti személyiség volt, hiszen az Eb-selejtezők első gólját szerezte 1959. április 5-én az Írország–Csehszlovákia mérkőzésen (2-0) Dublinban. Ám nem ekkor született az Európa-bajnokságok históriájának első gólja, mert a szovjet–magyar első fordulós találkozót (3-1) a kvalifikációs meccsnél is korábban, 1958 szeptemberében rendezték, és a moszkvai mérkőzésen Anatolij Iljin küldte először a hálóba a labdát.

Kilcoyne és Giles nemcsak azzal ért el komoly eredményt, hogy nyolc, legalább 50-szeres válogatott ír labdarúgót megmozgatott, hanem azzal is, hogy megszerezte a mérkőzésre a Lansdowne Road-i stadiont. Az Ír Köztársaság válogatottja addig a dublini Dalymount Parkban játszott, 1969 júniusában ott fogadta a magyar csapatot is a honfitársaink 2-1-es győzelmével zárult vb-selejtezőn, amelyen a vendéglátók gólját Givens, hazánk fiaiét Dunai Antal és Bene Ferenc érte el.

Ez volt az a meccs, amely után a Népsport – a győzelem ellenére – nekiment az aranylabdás Albert Flóriánnak: „Albert kivételes tudású befejező csatár – írta –, de mozgáskészségét, fizikai és pszichológiai adottságait figyelembe véve úgy tűnik, alkalmatlan erre a posztra. (Mármint a középpályás irányítóéra – a szerk.) Egyébként is az a különleges helyzet, amit ő a magyar labdarúgásban élvez, már-már veszélyes számára. Senki nem mondja meg neki, hogy amit hétről-hétre nyújt, az kevés. Mi, újságírók is, szinte belekapaszkodtunk a csehszlovákok ellen az utolsó percben fejelt góljába (2-0), mondván: ezzel elfeledtette kihagyásait. Pedig mindenki tudja, hogy nem veszi komolyan a válogatott edzőmérkőzéseit, fölényeskedik a kapu előtt, s ez megbosszulja magát akkor, amikor komolyra fordul a dolog.”

Amint 1973-ban, a brazilok indulása előtt kitudódott, mi van készülőben, mind az ír, mind az északír szövetség hevesen tiltakozott a közös szereplés ellen.

Ráadásul az ír elnök, Harry Cavan a FIFA alelnöke is volt, és minden befolyását felhasználta a meccs törlésére. Nem járt sikerrel, pedig olyan nagy esemény szervezésében is szerepet játszott, mint az angol szövetség centenáriuma alkalmából 1963. október 23-án rendezett Anglia–Világválogatott mérkőzés. Ezen – néhány hét híján tíz évvel a 6-3 után – Puskás Ferenc is játszott a londoni Wembleyben, több magyar meg azért nem, mert október 19-én NDK–Magyarország vb-selejtező volt Berlinben (2-1), majd 27-én Magyarország–Ausztria találkozó a Népstadionban (2-1).

Cavan azért annyit elért, hogy nem Írország, hanem „Shamrock Rovers 11” néven szerepelt a közös ír együttes, amelynek játékosai közül Hamilton így emlékezett a dél-amerikaiak vendégjátékára: „Brazília akkoriban olyan volt, mint a Harlem Globetrotters.”

A sárga mezesek tényleg nem szűkölködtek virtuózokban. Mario Zagallo szakvezető a következő tizenegyet küldte pályára 25 000 néző előtt Dublinban: Leao (Palmeiras) – Ze Maria (Corinthians), Luis Pereira (Palmeiras), Piazza (Cruzeiro), Marco Antonio (Fluminense) – Clodoaldo (Santos), Rivellino (Corinthians), Dirceu (Botafogo) – Valdomiro (Internacional Porto Alegre), Jairzinho (Botafogo), Paulo Cesar Lima (Flamengo).

Az akkor még csak háromszoros világbajnokok amúgy morózusak voltak, mert európai turnéjuk első mérkőzésén elvesztették 29 meccsen őrzött veretlenségüket.

Még a vb-aranyérem harmadszori elhódítása előtt, 1970. március 4-én kaptak ki 2-0-ra az argentinoktól, majd 1973. június 9-én szintén 2-0-ra az olaszoktól. Ám a római meccsen Robert Helies francia játékvezető gólt ítélt akkor, amikor Fabio Capello lövése a felső lécről legalább fél méterrel a kapuvonal elé vágódott… (Az más kérdés, hogy ez már 1-0-nál történt, mivel Leao kiejtett egy teljességgel ártalmatlan, derékmagasságban érkező, beívelésnek szánt labdát, és Luigi Riva egy méterről a hálóba passzolt.)

A túra során a brazilok alulmaradtak Stockholmban is (a svédek győztes – és a mérkőzés egyetlen – gólját Roland Sandberg szerezte), nyertek viszont egyaránt 1-0-ra az NSZK (Dirceu), a Szovjetunió (Jairzinho) és Skócia vendégeként (Derek Johnstone, öngól), míg Bécsben 1-1-et játszottak az osztrákokkal (Willy Kreuz, illetve Jairzinho).

Majd bemutatót tartottak Dublinban, ahol két világbajnok három góljával – Paulo Cesar 2, Jairzinho – a szünetben 3-1-re, a második félidő elején Valdomiro lövésével már 4-1-re vezettek. Az írek a végén felzárkóztak: előbb Dougan, aztán Givens szépített, Brazília legjobbjai öt év után kaptak újra három gólt egy meccsen (4-3).

De hát nem ez volt a fontos, bár a jótékony esemény az ír viszonyokban nem hozott változást. Dési András külpolitikai újságíró „fordított és békés gerillaakciónak” nevezi a dublini meccs megszervezését, mivel a találkozó létrejöttét sem az ír, sem az északír szövetség nem támogatta. Hozzáteszi:

Azt, hogy másfél óra átírja a történelmet, eleve nem lehetett remélni, több évszázados katolikus-protestáns ellentétet kilencven perc nem tehet semmissé. De a kezdeményezés jelentőségét így se becsüljük alá, főként azért ne, mert jó nevű ír futballistákon túl a világbajnok és mindenütt nagy elismerésnek örvendő brazilok is szerepet vállaltak benne. A tekintélyes labdarúgóknak az erőszak elleni és az egység melletti kiállása elgondolkodtató, egyúttal példamutató volt.

Azért még hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az IRA 2002-ben, a véres péntek harmincadik évfordulóján bocsánatot kért terrorcselekményeinek polgári áldozataitól, illetőleg azok családtagjaitól.