Akadémiákat kellene elnevezni az első magyar vb-döntő méltatlanul elfeledett hőseiről

Fogalmam sincs, a labdarúgó-akadémiák szám szerinti Mekkájában miért nincs Szabó Antalról, Korányi Lajosról, Bíró Sándorról, Szalay Antalról, Turay Józsefről, Lázár Gyuláról, Sas Ferencről, Zsengellér Gyuláról, Sárosi Györgyről, Toldi Gézáról, Kohut Vilmosról vagy Titkos Pálról elnevezett akadémia, noha az imént felsorolt kiválóságok úgy jutottak 1938-ban a világbajnokság döntőjébe, hogy az elődöntőben 5-1-re elporolták az első percben még vezető svédeket.

Még azt is el tudnám képzelni, hogy a vb-keretből kihagyott, legendás labdaművész, Cseh II László is akadémiai névadó legyen.

De mintha ezek a nagyságok nem is léteztek volna.

Ha találomra megkérdeznék száz magyart, hogyan állt fel a válogatott a harmincnyolcas világbajnokság csúcstalálkozóján, 99 elzárkózna vagy elzavarna.

A döntőnek már annak idején sem adták meg a módját. A Pesti Hírlap címoldalán a nagy meccs hajnalán – s három héttel „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló zsidótörvény érvénybe léptetése után – az állt: „A nemzet meleg szeretettel ünnepelte a kormányzót hetvenedik születésnapján.” Az első oldalt Horthy Miklós emelkedett méltatása, valamint Az Anglia és az európai helyzet című cikk tette ki.

A vb-döntő beharangozója a 20. oldal alsó felében következett. Ez megfelelt annak, hogy a válogatottat harmadosztályú, fapados vasúti kocsikon utaztatták a vb-re. A nagy találkozó felvezetője fölött a rádió- és színházműsort, valamint egy halaszthatatlan filmkritikát lehetett olvasni. A lenti fertályon közölt – nagyjából másfél gépelt oldalnyi – szövegben ez szerepelt: „A magyar csatársortól várjuk a közel másfél évtizedes olasz futballfelsőbbség megtörését.”

A döntőt ugyan elveszítette a csapat, de a mérkőzésről már az 5. oldalon, teljes kolumnán számolt be az újság.

A vb végeredményére kiváltképp Kohut lehetett büszke, ő ugyanis azt jósolta a torna előtt: „A döntőbe Magyarország, Brazília és Olaszország válogatottja közül közül jut be két csapat.” Azaz eltalálta az első hármat, ha nem is sorrendben.

A mellét azonban senki nem döngette. Hazánkban

a legtöbb kávéházban és vendéglőben hangszórókon közvetítették a rádió egyenes adását,

és mindenki bízott abban, hogy megtörik az olasz átok, a squadra azzurra elleni tizenhárom éves nyeretlenség. (Arra még további tizenöt esztendőt kellett várni.)

A döntőig a magyar válogatott szerezte a legtöbb gólt (13-at) és kapta a legkevesebbet (egyetlen egyet). Ez nem keltett meglepetést, mert legjobbjaink 1937-ben 8-3-ra verték Csehszlovákia 1934-ben vb-ezüstérmes válogatottját (Sárosi dr. hét góllal szomorította el Frantisek Planickát, a legendás kapust), majd a vb-selejtezőn 11-1-re intézték el a görögöket (Zsengellér ötöt rámolt be az állandóan be- és kiszedő Szpirosz Szklavunosznak).

Igaz, az olasz együttes 1935. november 4-étől veretlen volt, húsz meccsen 14-szer győzött, és 6-szor döntetlent ért el. A sorozat – a döntővel együtt – újabb tíz találkozóig tartott összesen 23 diadallal és 7 „iksszel”, a szériát 1939. november 12-én Zürichben a 3-1-re győztes svájci csapat törte meg. (Idetartozik, hogy 1937 márciusában az osztrákok 2-0-ra vezettek az olaszok ellen, amikor a bécsi mérkőzést tömegverekedés miatt félbeszakította Carl Olsson svéd játékvezető. Ausztria szövetsége így is számon tartja a meccset, Itáliáé nem.)

A világbajnokságot megelőzően a francia vendéglátók négycsapatnyi játékost emeltek ki a torna leghíresebb résztvevőiként. Közülük egyaránt nyolc volt olasz és magyar, igaz, Lázár, Dudás János, Sas, Zsengellér, Sárosi, Toldi és Kohut mellett a nagyváradi Barátky Gyulát említették, aki 82 bajnoki mérkőzésen szerepelt az MTK-Hungáriában és 9-szer a magyar válogatottban, de a vébén Románia csapatában játszott.

Dr. Dietz Károly, a rendőrfőkapitányból lett szövetségi kapitány

már a döntő előtt felzaklatta honfitársait.

A Sporthírlapnak, amely a franciaországi tudósításaihoz rendre azt csatolta, hogy „felhasználás és átvétel kivonatosan is tilos!”, pénteken azt nyilatkozta: „vasárnapra alaposan felfrissítem a csapatot.” Polgár Gyula, Balogh István és Vincze Jenő játékát helyezte előtérbe, Szűcs Györgyét még nem, és leszögezte: „Arra gondolni sem akarok, hogy Turayt nélkülözzem!”

Ehhez képest Korányi és Toldi mellett Turayt mellőzte a döntőn. E három játékos mindegyike a legjobb osztályzatot, az 1-est kapta a svédek fölényes legyőzése után! Az érdemjegyek így festettek: Szabó 2 – Korányi 1, Bíró 2 – Szalay 1, Turay 1, Lázár 3 – Sas 2, Zsengellér 1, Sárosi 1, Toldi 1, Titkos 2.

Kész őrület, hogy az elődöntőben brillírozó csapatot felforgatta a szakvezető.

Van is olyan elmélet, amely szerint a döntő előtti estén bankettre hívták a magyar futballvezérkart az olasz szövetség elöljárói, és tengelyhatalmi alapon az összeállítás megváltoztatására kérték hazánk korifeusait. A fáma szerint mindenekelőtt Toldi kihagyását szerették volna elérni. Dr. Andreides Gábor történész, akinek kutatási területe a magyar és az olasz kapcsolatok históriája – nem a sportban –, még arra sem talált bizonyítékot, hogy a díszvacsora létrejött volna, az itáliai nyomást meg végképp dokumentálhatatlannak tartja.

A Zsengellér családban viszont megtelepedett a gyanúper, bár a nevezetes famíliában is csak feltevések sorakoztak évtizedeken át, a sejtéseket igazolni nem sikerült.

Az viszont biztos, hogy a Gino Colaussi és Silvio Piola duplájával viszonylag simán kivívott 4-2-es itáliai győzelem után a sajtó leszedte a keresztvizet a hármas cseréről. A Magyarország című lap azt írta:

A magyar csapatnak nem volt győzelmi esélye az azzurókkal szemben, mert rossz volt a csapatkonstrukció és alkalmatlan a haditerv.

Hozzátette: „Szűcs beállítása tévedés volt. Turay mint támadó középfedezet sokkal többet használt volna a csapatnak. Hiba volt a Korányi, Bíró bekkpárt megbolygatni, és Toldi kihagyása is nehezen indokolható.”

A 8 órai Újság így borongott: „Az olaszok produkálták azt a játékot, amit a magyaroktól várt a közönség: laposan, gyorsan és szellemesen futballoztak. A magyar játékosok minden akcióról lekéstek egy tempóval. Polgár kapkodott, nem találta helyét, ezzel Bírót is megzavarta. A fedezetsorból csak Szalay játéka emelkedett ki, az sem nagyon. A csatársor gyámoltalan, gyenge volt, Sárosi teljesen csődöt mondott, bukása tragikus volt, magával rántotta az egész magyar csapatot. A gyanútlan franciák állandóan azt kérdezték: »Beteg a Sárosi?! Mi történt Sárosival?« Vinczéről elég annyi: még rosszabb volt, mint Sárosi. A két szélső talán még tudott volna valamit, ha kapott volna labdát. Egyedül Titkos futotta ki azt a formát, amit vártunk tőle.”

A tények kedvéért szögezzük le: az első magyar gólt (0-1-nél) Titkos, a másodikat (1-3-nál) Sárosi érte el.

A Sporthírlap sem lelkendezett a magyar labdarúgás első vb-ezüstérméért. „A világbajnokság tanulsága – állapította meg –, hogy meg kell végre tanulnunk a modern futballt!” Dietz kapitány szintén csalódottan jegyezte meg: „Úgy ugráltak hátvédjeink, mint amikor mi, civilek beálltunk cicázni Reimsben.”

A magyar öltözőben a labdarúgók egyike felvetette: „A csütörtöki játékkal győzhettünk volna.” A válasz sem késett: „És a csütörtöki csapattal.” (Mármint az elődöntős tizeneggyel.)

A francia lapok közül a Le Jour úgy vélte:

A két együttes között ugyanaz volt a különbség, mint nemzeti himnuszaik között. A lassú, komoly, méltóságos magyar nemzeti dalt elnyomták az olasz pattogó ütemei.

A France Soir pedig ekképpen összegzett: „A magyar csapat játéka olyan volt, mint az 1910-es női divat. Sok csipke, sok sallang. Az olasz: női divat 1938-ban. Egyszerű, praktikus, modern.” (A férfi futballmódit pedig az egész világon a térdig érő nadrág jellemezte.)

Itthon tömegek várták a hazatérő csapatot a Keleti pályaudvaron és környékén. A vezető személyiségek úgy hitték, ünnepi lesz a hangulat, de – a korabeli beszámoló szerint – „olyan fülsiketítő zajongás kezdődött, hogy Zsarnóczay János, az első szónok nem jutott szóhoz”. Az MLSZ ügyvezető alelnökének elnémítása után Usetty Béla, a szövetség elnöke megpróbálta lecsillapítani a sokaságot, de kísérletét meghiúsította a népharag. Az egybegyűltek kórusban kiáltozták Dietz szakvezetőnek, akit végül egy mellékajtón menekítettek ki: „Mondjon le!”

A légkör nem tetszett a Nemzeti Sportnak. Két nappal a döntő után a sportújság így foglalt állást: „A magyar futball örök nagy élménye marad a franciaországi világbajnokság. A tanulságokat levontuk, most már adjuk át magunkat boldogan a második hely tiszta örömének! Csináljunk magunknak egyszer ünnepet a magyar labdarúgásban!”

A mából visszatekintve: van benne igazság. Mert – immár legalább negyvenévnyi vb-távolléttel –

el sem tudjuk képzelni, hogy sírnánk egy elveszített döntő után.

Hol az a 48-as mezőny?