Edström fejelt, Bicskei benézte – ötvenéves a magyar futball egyik legfájdalmasabb mérkőzése

Fél évszázada azt írta a szatirikus Ludas Matyi: „Meg kell szerezni a következő vb rendezési jogát. A rendezőnek ugyanis sosem kell selejtezőt játszania, automatikusan bekerül a tizenhatos döntőbe.”

A helyzet korántsem volt vicces. Magyarország válogatottja az 1970-es után az 1974-es világbajnokságról is lemaradt, miután 1973. június 13-án csak döntetlent ért el idehaza a svédekkel szemben.

Az a 3-3 a magyar futballtörténelem öt legfájdalmasabb epizódja közé tartozik

– időrendben – az 1924-es „egyiptomi csapással”, az 1954-es vb-döntő elvesztésével, az 1969-es marseille-i pótselejtezővel és az 1986-os, irapuatói 0-6-tal együtt, pedig a válogatott nem is kapott ki.

Sőt az egész selejtezősorozaton veretlen maradt.

Viszont csak a máltaiakat győzte le (kétszer), az osztrákok és a svédek ellen négy döntetlent számlált. Pedig már elsőre nyerni kellett volna Bécsben. A Práterban rendezett kvalifikációs találkozón honfitársaink ragyogó játékkal 2-0-ra vezettek – Kocsis Lajos briliáns szólógólját érdemes lenne ezerszer megnézni, de a hatvanas-hetvenes évek bajnoki és válogatott mérkőzéseit nem őrizte meg a televíziós archívum –, Juhász Pétert azonban felbosszantotta Rudi Glöckner játékvezető néhány ítélete, ezért az újpesti balhátvéd duruzsolni kezdett az 1970-es brazil–olasz vb-döntő (4-1) keletnémet bírájának.

Addig nyomta a szöveget, amíg a sporttárs tizenegyest adott az osztrákok javára a semmiért, s miután Franz Hasil értékesítette a bosszú büntetőjét, 67 392 bécsi „szomszéd” örömére Kurt Jara egyenlített (2-2).

Mielőtt a svédek ötven évvel ezelőtt Pestre érkeztek, az osztrákokkal a Népstadionban megismételtük a 2-2-t, azaz nyilvánvalóvá vált: a nyugat-németországi vb csakis a skandinávok legyőzésével érhető el.

Illovszky Rudolf szövetségi kapitány már hetekkel korábban kijelölte 22-es keretét, amelyben húsz fővárosi és két vidéki labdarúgó kapott helyet. A névsor így festett: Géczi, Páncsics, Bálint, Vépi, Juhász István, Szőke, Branikovits (mind FTC), Horváth, Tóth András, Bene, Dunai II, Zámbó (mind Újpest), Bicskei, Szűcs Lajos, Kocsis Lajos, Kozma (mind Honvéd), Török Péter, Fábián, Vidáts, Várady (mind Vasas), Rapp (Pécs), Kovács József (Videoton).

A baj ezzel a listával az volt, hogy két újonc kapus – Bicskei Bertalan és Rapp Imre – szerepelt benne. Az addigi selejtezők mindegyikén Géczi István védett, de ő az északiak vendégjátéka előtt megsérült. Ráadásul Juhász Péter az edzőtáborban, kártyázás közben durván visszaszólt Illovszkynak – fel sem nézett, nem tudta, hogy a szakvezetőhöz beszél –, aki kivitte még Karl-Marx-Stadtba, az NDK elleni barátságos mérkőzésre (1-2), majd be sem nevezte a „svéd” mérkőzésre.

Vépi Péterben, a tartalék balhátvédben viszont nem bízott eléggé, ezért a középső védőként és középpályásként a világválogatottságig jutó Szűcs Lajost tette meg balbekknek. Vele és Bicskei kapussal együtt hat védőjátékost küldött a pályára – a söprögető Kovácsot, valamint Török Pétert, Bálint Lászlót, Vidáts Csabát is bevetette –, de nem mondható, hogy a sok elhárító miatt maradt el a siker, mert a magyar válogatott három gólt szerzett, és 3-2-es vezetésnél Szőke István a felső lécre lőtte a szabadrúgást.

A Bicskei – Kovács – Török, Bálint, Vidáts, Szűcs – Juhász, Tóth (Kocsis), Zámbó – Bene, Kozma (Szőke) összetételű együttes a második félidőben ugyanolyan sziporkázóan futballozott, mint a bécsi találkozó első órájában, de a gyenge pontok végzetesekké váltak. Szűcs oldalán Benno Magnusson sorra vezette a kontrákat, míg

3-2-nél Bicskei benézte Ralf Edström harmatgyenge fejesét.

A hosszú hajú csatár volt a svédek talizmánja, olyasmi, mint a modern korban Zlatan Ibrahimovic.  Ám sérüléssel bajlódott, nem is játszott május 31-én a svéd kupadöntőn, amelyen klubcsapata, az 1971 és 1973 között szériában háromszor bajnok Atvidaberg megsemmisítő vereséget szenvedett a Malmőtől (7-0). Georg Ericsson svéd szövetségi kapitányt nem rendítette meg az eredmény, a 73 070 fizető nézővel zsúfolt Népstadionban is az Atvidaberg csatártrióját, a Magnusson, Edström, Roland Sandberg hármast vezényelte a pályára.

A center felépülésére a Hétfői Hírek így reagált: „Nem félünk az Edströmtől!” Pedig kellett volna…

A 40-szeres svéd válogatott csatárral, akit a bécsi Arbeiter Zeitung annak idején „aranyfejűnek” nevezett, volt szerencsém találkozni több mint két évtizeddel a 3-3 után. Az 1994-es vb brazil–svéd csoportmeccse (1-1) előtt pillantottam meg őt a káprázatos fedett pálya, a Pontiac Silverdome közelében, és amikor elé álltam, hogy magyar újságíró vagyok, felderült, majd egy órát beszélgetett velem. Részlet az interjúból:

– Emlékszik-e még…

– Mi az, hogy emlékszem? Pályafutásom legfontosabb gólját szereztem. Magamban már letettem a továbbjutásról, hiszen a magyarok 3-2-re vezettek, és nagy fölényben futballoztak, ám egyszer csak Grahn labdája ott volt előttem… A 3-3-mal ugyan még nem kerültünk ki a vb-re, mert az osztrákokkal pótselejtezőt kellett játszanunk semleges pályán, Gelsenkirchenben, de az én legkedvesebb sporttelepem immár huszonegy éve a Népstadion.

– Hányszor járt Budapesten?

– Egyszer, 1973-ban.

– Őszintén szólva, kihagyhatta volna azt az egyetlen látogatást…

– Majdnem ki is hagytam.

– Tudja-e még, ki volt az őrzője?

– Hogyne, Vidáts. Remekül játszott, gólt is rúgott. Ám ilyen a futball:

ha Grahn nem adja azt a labdát, akkor Vidáts a meccs hőse, így viszont…

Amikor az olasz Concetto Lo Bello lefújta a meccset, néma csend ült a Népstadionra. A közönség nem tudott mit kezdeni azzal, hogy egyfelől megint kiestünk, másfelől a válogatott – a védelmi megingások ellenére – kitűnően futballozott. A Sportélet című tekintélyes havilap le is szögezte: „A svédek ellen játékosaink zöme tudása legjavát adta, ilyen jól régen játszott a válogatott, és ez a teljesítmény is csak a döntetlenre volt elég.” Hozzátette: „Négy éve egy csúfos kudarc – Marseille – fosztotta meg csapatunkat a vb-től, a tavalyi és az idei selejtezőket viszont veretlenül küzdötte végig válogatottunk, és semmiképpen sem lehet olyan jellegű szemrehányásokat tenni játékosainknak, mint amilyeneket tettünk a csehszlovákok elleni kínos 1-4 után.”

A pengeélen táncolásra jellemző, amit Ove Grahn, a svédek középpályása mondott: „Harminc esztendős vagyok, másfél évtizede futballozom. Pályafutásom legnehezebb, legizgalmasabb mérkőzését vívtam most a magyarok ellen.”

Ericsson szakvezető tovább ment: „A magyaroknak sokkal nagyobb lehetőségeik voltak a győzelem megszerzésére. Lényegesen jobban is játszottak, mint mi. A selejtezőcsoport legjobb csapata Magyarországé. S azt hiszem, azért lesznek végül csak harmadikok, mert játékosaikból hiányzik az akarás. A nehéz helyzetekben nem tudnak újítani, képtelenek a lélektani előnyt győzelemre váltani.

Az az érzésem, a magyar labdarúgók nem ismerik a győzelem titkát.

Erre rímel az az elemzés, amely a már idézett Sportéletben látott napvilágot: „Olyan képességű futballista, mint Fazekas László vagy Kocsis Lajos, nem minden bokorban akad. Az NSZK-ban, Olaszországban, Angliában sem. Mégis: kettejük közül csak Kocsis fért be a svédek elleni válogatottba, ő is csupán csereként. Pedig Illovszkynak is az a véleménye, hogy tudásuk alapján biztos helyük lehetne a legjobbak között. De Fazekasnak nem megfelelő az erőnléte, akarása sem a régi, Kocsist pedig éveken keresztül sem lehetett rávenni vagy rákényszeríteni arra, hogy ne herdálja el a tehetségét. Sem életmódja, sem játékfelfogása nem alkalmas arra, hogy nemzetközi klasszissá fejlődjék. Pedig csak rajta múlt, hogy nem a világ legjobbjai között tartják számon. Ha éppen jó napja volt, magával ragadta a teljes Honvédot. De hányszor volt jó napja?”

A Népszabadság nem bizonyult megértőnek. Azt írta:

A magyar futball már évekkel ezelőtt hosszú, sötét alagútba jutott, és úgy látszik, még sokáig tart, amíg a végére ér.

Az Esti Hírlap így vont mérleget: „Vagy az ellenfél vagy a saját kapunk előtt okozta a remények kihunyását a pillanatnyi rövidzárlat.”

Bicskei, Juhász, Vidáts és Rapp sosem felejtette el azt a napot. Vidátsra „rávarrták” Edström gólját, amiért az angyalföldi védő nem volt a svéd veszedelem mellett, Rapp pedig még évtizedekkel később is fájdalmasan említette: „Úgy gondoltam, én védek. Aztán mégis Bicskeit állította be a kapitány.”

Spiró György ugyancsak örökké emlékszik a 3-3-ra. Apámmal a meccsen című novellája ekképpen kezdődik: „Június tizenhárom. Ma megyek apámmal utoljára meccsre. – Mi volt ma? – kérdezem. – Reggel voltam besugárzáson. – És? – Holnap megyek utoljára. A doktornő szerint szépen javul. Közel járunk a Szabolcs utcai kórházhoz, ott fog meghalni, már meg van beszélve.” A meccs végéről így ír: „Kész – mondja apám. A közönség csendben van, nem is fütyülnek. Apám kedvetlenül nézelődik. Szepesi siránkozik. Vége. A világbajnokságot már nem fogja nézni a tévén. Lelkiismeret-furdalásom van a döntetlen miatt. Csak ennyit tudtam nyújtani neki.”