Arrivederci, Silvio: elment a modern futball szülőatyja

Olaszországban komoly története van a labdarúgásban elért győzelmek politikai sikerré konvertálásának, de a reputációjukat a futballban megalapozó nápolyi, római és torinói potentátok csak kalapot levéve jelenthetnek Silvio Berlusconinak. És nem pusztán azért, mert ő mindkét fronton többször is abszolút csúcsra ért, hanem azért is, mert az első pillanattól kezdve mindenkinél messzebbre látott.

A következő forradalmat közvetíti a tévé

Bár Berlusconi zászlóshajója, a Fininvest akkorára nőtt, hogy olaszként szinte lehetetlen volt nem az ügyfelének lenni, vállalkozásainak legfontosabb lába mindig is a tömegkommunikáció volt. Amikor a Milant megvette, már nála – azaz a Mediaset nevű kommunikációs konglomerátumánál – csilingeltek a Serie A közvetítésének jogai, és a székfoglalójában így nyilatkozott:

A Milan az én laboratóriumom, amiben a jövőt kísérletezem ki. Annak kell megtalálnunk a módját, hogy a stadionon kívül rekedt szurkolókat elérjük. Ez a mód pedig nem más, mint a világfalu színháza, a televízió.

Két évvel az után, hogy Berlusconi megvette a Milant, a Napoli nyerte meg az olasz bajnokságot, majd a BEK első fordulójában – amelyben olyan párharcokat rendeztek, mint Neuchatel–Kuuysi, Lilleström–Linfield vagy Shamrock–Omonia – a Real Madriddal találkozott. Berlusconi, bár nyilván nem Maradonáékat sajnálta, éktelen haragra gerjedt, és telekürtölte a világot azzal a véleményével, hogy „az európai klubtornák ósdi, elavult formátumú sorozatok, és a kontinensnek ősztől tavaszig tartó páneurópai klubbajnokságra van szüksége”.

Ez lett nem egészen három évvel később a Bajnokok Ligája, és Berlusconi sokkal többet tett annál, mint egyszerűen megjövendölte, hogy így lesz.

„Kimegy a stadionba egy csomó ember, de így is csak ötven-hatvanezer szurkolóról beszélünk. Aztán ott vannak azok, akik az országos csatornákon megnéznek egy-két meccset, amelyet éppen műsorra tűznek. De van a futballszurkolóknak egy harmadik, hatalmas csoportjuk, amit nem érünk el. A globális szurkolótábor, akiket a pay/view tévével kell megfogni. Kábel vagy szatelit, tök mindegy, de ott a kereslet, amit ki kell elégítenünk” – szögezte le a főnök.

A Sugar Daddy helikopteren érkezik

1986-ban is léteztek kis és nagy klubok, voltak gazdagok és szegények, befolyásosak és jelentéktelenek, de amikor Silvio Berlusconi három helikoptere megjelent a milánói Arena Civicában rendezett, nyári székfoglaló ünnepségen, megszületett az első szuperklub is.

Wagner klasszikusa, a Valkürök lovaglása bömbölt a hangszórókból, amikor szinte már giccsbe hajló pompával körítve bemutatkozott az új tulajdonos. Aki egyébként nem is volt annyira új, hiszen már 1986 februárjában megvette a klubot, de a csapat hervasztó játéka miatt inkább megvárta, míg vége lesz a bajnokságnak, mert a végül hetedik helyen célba somfordáló csapat csak rontott volna a bemutatkozás pompáján. Az új tulajdonos kommunikációs gépezete azonnal munkához látott:

a csapból is az AC Milan folyt,

a Mediaset újságjai, magazinjai és tv-csatornái is azt üvöltötték, hogy eljött az aranykor.

Berlusconi első szezonja előtt megnyitotta kapuit Olaszország első szurkolói boltja – hol máshol, mint a milánói dóm tőszomszédságában –, ahol döbbenetes mennyiségű merch várta a szurkolókat, és még az első lejátszott meccs előtt megjelent a Forza, Milan! magazin első száma is. Nem volt egyetlen felvezető műsor a tévében, esélylatolgatás az újságokban, vita a rádióban, ami ne a Milannal foglalkozott volna, és ennek köszönhetően gyorsan meglett a szezon első győztese is: úgy hívták, Silvio Berlusconi, merthogy a siker ígéretétől megrészegült Milan-szurkolók megrohanták a jegyirodákat, és gyakorlatilag az egész 1986/87-es évadra előre megtöltötték a San Sirót. A Milan néhány nap leforgása alatt hatvanezer bérletet adott el, de aki nem vett jegyet, az is Berlusconi ügyfele volt, hiszen a tévéközvetítések szintén az ő markában voltak. Show-t ígért, és szállította is azt.

Nagyon mélyről nagyon magasra

Egy okos vállalkozó mindig igyekszik olcsón vásárolni, és Berlusconi is akkor vette meg a Milant, amikor az gazdag története legmélyebb pontján leledzett. Az 1980-as bundabotrányban játszott szerepe miatt a Serie B-be száműzött csapat a visszajutása után önerőből is kiesett, és Giuseppe Farina tulajdonos már szinte menekülés közben adta el a súlyos adósságok alatt görnyedő klubot.

Berlusconi is tudta, hogy innen nem kerül az élre egycsapásra. A nyolcvanas évek közepén a Juventus 365 nap leforgása alatt megnyerte a KEK-et, az európai Szuperkupát és a BEK-et, az AS Roma bajnok lett és ugyancsak BEK-döntőt játszott, bitang erős volt a Fiorentina meg az Inter, a Napoli pedig éppen bemutatta a szurkolóinak új igazolását, Diego Armando Maradonát.

Bár a Berlusconi-éra első meccsén a Milan otthon kapott ki az Ascolitól, és a csapat végül csak a hetedik helyen ért célba, azért nem volt reménytelen már az első év sem. Az új tulajdonos kis önmagát, Adriano Gallianit küldte csatába a calcio sötét zónájában, és

a gátlástalansági versenyben a régi cimbora gyorsan feltalálta magát.

Berlusconi pedig ellátta munícióval, és a Milan gyorsan megmutatta hatalmas bicepszét: bár mindenki kész ténynek vette, hogy az Atalantában berobbanó ifjú középpályás, Roberto Donadoni a Juve játékosa lesz, Galliani kivágott az asztalra tizenegy milliárd lírát, és elcsaklizta a következő évtized legjobb középpályását a torinóiak elől.

A legfontosabb készség: a győztesek kiszúrása

Uralkodásának három évtizede alatt a Milan nyert nyolc bajnoki címet, öt BEK/BL-trófeát, meg egy sereg mindenféle szuperkupát és interkontinentális trófeát, ami nemcsak arról árult el sokat, hogy mennyi pénzt öntött a milánói projektbe. Hanem arról is, hogy mi volt Berlusconi legfontosabb készsége. Ez volt a győztesek kiszúrása.

Hatalomátvétele idején a calcio éppen kezdett kikászálódni a catenaccióból, de Gigi Radice, valamint Giovanni Trapattoni is alkalmazott söprögetőt a vegyes zónával (zona mista) elért sikereiben, és még messze voltunk attól, hogy a hátulról építkező játékot maguk mögött hagyják az olaszok. Berlusconi azonban tudta, hogy cinikus védekezőfocival nem lehet forradalmat csinálni, ezért – általános megdöbbenésre – kirúgta a zseniális futballgondolkodót, Nils Liedholmot, és a Parma edzőjét, Arrigo Sacchit nevezte ki csapata élére.

Sacchi, aki annyiban feltétlenül a fősodorhoz tartozott, hogy halálra szadizta a játékosait, mániákus módon préselt ki minden egyes gólt a Milanból,

és bár a bajnoki rendszerben nem működtek annyira a gondolatai, a kupasorozatokban hatalmas menetelésbe kezdett. Két BEK-et nyert, és megjöttek a Szuperkupák is, amik miatt aztán Silvio közölhette a világgal, hogy az ő csapata a világ legeredményesebb klubja. Sacchi után újra nem tudott mellé nyúlni, hiszen a másodedzőként már korábban is beugró Fabio Capello ugyancsak Berlusconi találmánya.

Meg is kapta a magáét mindkettőért. Gyakran érte az a vád, hogy azért ültet „senkiket” a kispadra, mert nagyobb beleszólást követel magának a csapat dolgait illetően. Ebben lehetett valami, hiszen mindig megpróbálta óriási szakértőnek eladni magát, de az igazság az, hogy zseniális szakembereket ültetett a kispadra, akiknek semmi szükségük nem volt az izgága tulaj okoskodására. A győztesek kiválasztásában is volt egy kis visszaesés Capello távozása után, ám néhány gyengébb szezon után az elnök újabb aranyrögre bukkant.

Carlo Ancelotti a 80-as évek legjobb olasz középpályása volt, mindenki biztosra vette, hogy edzőként is óriási karrier vár rá. A szépen induló karrier azonban gellert kapott Torinóban – ahol csípőből óriási gyűlölet fogadta az edzőt –, és csak az égiek tudhatják, mit látott meg Berlusconi Ancelottiban, aki két év alatt mélypontokról tragédiákig szökellt a Juventus kispadján. Azt végül senkinek nem kell bizonygatni, hogy jó döntés volt Ancelotti Milanhoz szerződtetése, mert a római legenda minden idők egyik legjobb és legsikeresebb vezetőedzőjévé vált.

Későn szállt ki

Berlusconi három évtizede közül az utolsó már meglehetősen csendesre sikeredett, noha Ancelotti még nyert egy BL-t a csapattal (egyúttal megbosszulta a Liverpoolon az isztambuli tragédiát is). Azt azonban még a leghálásabb milanisták is a szemére vetik, hogy nagyon későn szállt ki a csapatból.

A Fininvestre kiszabott brutális EU-s büntetés, illetve a politikai kudarcok miatt Berlusconi a 2010-es évekre sokat veszített érdekérvényesítő képességéből, és a szurkolók nyugtalankodni kezdtek. 2011-ben még Ibrahimoviccsal, Thiago Silvával bajnokságot tudott nyerni a csapat, de a következő télen az összes klasszis távozott, és egy teljes évtizeden át gyakorlatilag semmit nem nyert. Mire a tulaj is belátta, hogy ő már nem tud hozzátenni a Milanhoz, késő volt. Gyakorlatilag a nulláról kellett újrakezdeni az építkezést.

Silvio Berlusconira – ha csak a futballban letett névjegyét nézzük – mégsem lehet másként tekinteni, mint a calcio moderno szülőatyjára. Egy vizionárius volt,

olyan látnok, aki üzleti szemlélettel érkezett a labdarúgás világába,

sokszor mégis az érzelmei irányították, és az ösztöneire hallgatott. Hogy ő volt-e az elmúlt csaknem négy évtized legnagyobb hatású olasz sportvezetője, azon el lehet vitatkozni.

Azon viszont nem, hogy a modern futball az ő gyermeke-e.