Felült Európa trónjára a City, de legnagyobb sikerét nem a legjobb meccsén érte el

Nem meglepő, hogy előzetesen az egész futballközvélemény egyértelműen a Manchester Cityt gondolta esélyesebbnek – a világbajnokság előtt még hullámvölgyben lévő csapat tavasszal az elmúlt évek dominanciáját is felül tudta múlni. Reménytelennek tűnő helyzetből indulva végül simán húzta be a Premier League-et, hogy aztán egy hete a Manchester United elleni sikerrel az FA Kupát is bezsebelje. Erling Haaland 36 bajnoki góljával egyéni rekordot döntött, miközben csapatszinten is úgy tűnt, az időről időre variáló Pep Guardiola minden tekintetben megtalálta a tökéletes tizenegyet.

A City ráadásul veretlenül jutott el a BL döntőjéig,

az egyenes kieséses szakaszban pedig olyan csapatokat döngölt simán a földbe, mint a címvédő Real Madrid vagy a németországi egyeduralkodó Bayern München.

Az üzletileg és ma már szakmailag is magasabbra becsült Premier League árnyékában ugyanakkor elhomályosodhatott, hogy a múlt évad előtt a Laziótól igazolt edző, Simone Inzaghi szintén (majdnem) történelmi szezont futott az Interrel. Ugyan a 2010-es José Mourinho-féle „hármasugrást” nem sikerült megismételni, az olasz bajnoki harmadik hely, a hazai kupagyőzelem és természetesen a Bajnokok Ligája döntőjébe jutás önmagában évtizedes eredménysor, még ha a nemzetközi porondon az Internek viszonylag kedvező sorsolás (Porto, Benfica, Milan) is jutott.

Az összeállításokat illetően a Manchester City kezdőtizenegyében várhattunk kevesebb meglepetést. Guardiola az elmúlt évek kieséses BL-meccsein gyakran okozott meglepetést (és vesztett azokon) egy-egy személyi, vagy taktikai húzásával. Mostanra azonban változtatott a hozzáállásán a katalán mester, és tavasszal szinte az összes fontosabb mérkőzésen ugyanazt gárdát küldte pályára. Ez a tizenegy pedig a döntőre sem változott: Ederson előtt most is Akanji, Ruben Dias, Nathan Aké és John Stones alkotta a védelmet. Utóbbi – a szezon nagy újításaként – labdabirtoklásban feljebb játszik a védekező középpályás Rodri mellett. Jobbról Bernardo Silva, balról pedig Jack Grealish adott szélességet a csapatnak, miközben középen Ilkay Gündogan, Kevin de Bruyne és Haaland félelmetes triója rohamozott. Guardiola tehát látszólag teljesen megmaradt a jól bevált receptnél, ám, mint látni fogjuk, a szombati döntőn ez mégsem volt teljesen így.

Simone Inzaghi legnagyobb hiányzója az elődöntőben sérülést összeszedő örmény fazonszabász, Henrikh Mkhitaryan volt.

André Onana kapus előtt ezúttal is Darmian, Bastoni és Acerbi alkotta a védelem belsejét, jobboldalt Dumfries, baloldalt Dimarco szaladgált fel-alá. A középpályán Brozovic és Barella társa Mkhitaryan hiányában Calhanoglu lett – ő lehetett volna az első török BL-győztes futballista. A legérdekesebb kérdés talán a csatárpáros összetétele volt: vajon a veterán bójacenter Edin Dzeko, vagy a területekbe is bátran befutó, nagydarab Romelu Lukaku lesz Lautaro Martínez párja? Végül előbbire esett a választás.

Bár Guardiola papíron az alapértelmezett kezdőt küldte ki az Atatürk Stadion gyepére, a katalán edző nem tudta önmagát meghazudtolni, és a megszokott játékosokat egy (majdnem) teljesen új támadó struktúrában állította csatasorba. A tavasz eddigi mérkőzésein általában a negyedik védő, Stones lépett fel Rodri mellé második védekező középpályásnak, a támadósort pedig a maradék öt játékos alkotta, ezt a nemzetközi közvélemény leginkább a 3-2-2-3-as WM-rendszerhez hasonlította, amely még az 1930-as évek Angliájában terjedt el. A mostani szerkezetben azonban a City nem öt, hanem hatfős első sorral játszott. A négy középpályás nem négyszög, hanem sokkal inkább rombusz alakzatot formált, és a négy hátulsó játékos is hasonlóan helyezkedett el. Ha ragaszkodunk a számokhoz, ezt a konstrukciót leginkább 3-4-3-as rombuszalakzatnak lehet nevezni.

Ám a szokatlan húzásra Inzaghi csapata letámadásban gyorsan reagált: a papíron második csatár Lautaro Martínez a bal oldali félterületbe zárt vissza, s az Inter négy játékossal gyakorlatilag letükrözte a manchesteriek hátsó rombuszát. De Bruyne és a szokottnál is feljebb kerülő Stones így kényszerűségből egyre többet mozgott az oldalvonal felé, ám az Inter ötfős védelmi vonala könnyedén elbánt velük, hiszen egy ember nyugodtan kiléphetett a labdásra. A szituáció igazi vesztese a két szélső, Bernardo Silva és Grealish lett: nekik esélyük sem volt megfelelő szögben labdát kapni, és egy az egyben megverni az emberüket. A félterületben beinduló társakat pedig a kapunak háttal szintén nem tudták megjátszani.

Az Inter letámadása és a City labdabirtoklási problémái. Guardiola csapata hátul rombuszban építkezik, Aké Ruben Diason keresztül Akanjihoz forgat. Az olaszok gyakorlatilag letükrözik őket: Dzeko a középen játszó Diasra figyel, miközben Barella Akéra, Lautaro pedig Akanjira lép ki. De Bruynére az oldalsó középhátvéd Darmian lép fel.

A jelenet folytatása. A jobboldali szélességet biztosító Bernardo Silva nem területbe, hanem lábra kapja a labdát, Dimarco fellép vele, így nem tud megfordulni. A védekező középpályásként játszó Stonesnak kell területbe indulni, de a háttal lévő Bernardo miatt amúgy sem tud hozzá eljutni a labda, ráadásul Bastoni is követi visszafelé.

Guardiola taktikájában az volt a legmegdöbbentőbb, hogy ezt egyszer már láthattuk tőle: a 2021-es, Chelsea elleni, vesztes Bajnokok Ligája-döntőn.   

Ráadásul az akkori mérkőzésen Thomas Tuchel csapata is nagyon hasonló, ötvédős rendszerben védekezett. A forgatókönyv pedig szinte kottára ugyanez volt: a két szélsőt (akkor Sterlinget és Mahrezt) nem sikerült megfelelő ütemben megjátszani, a középen lévőket pedig szintén emberfogással vette ki a játékból az ellenfél. Több játékos hasonlóan szokatlan szerepkörbe került, De Bruyne hamis kilencest, Zincsenko pedig nyolcast játszott.

Bár az Inter ellen az első félidőben a Manchester City 62 százalékban birtokolta a labdát, kevés veszélyes helyzetet sikerült kidolgozni. A legtöbb potenciál még mindig a középen vezetett támadásokban volt, ekkor leginkább a háromfős középpálya melletti forgatásokkal, illetve az egyik belső védőt kimozgatva sikerült eljuttatni a labdát Haalandhoz vagy a rombusz csúcsán játszó Gündoganhoz.

A City legnagyobb helyzete az első félidőben: Gündogan a visszalépéssel kihúzza Darmiant a védősorból, majd De Bruynén keresztül harmadik emberként megjátssza a résbe beinduló Haalandot.

Az első félidőben az olaszok matematikailag még a Citynél is kevesebb helyzetet dolgoztak ki, a legnagyobb lehetőség egy hátul eladott labdából alakult ki. Előzetesen is várható volt, hogy kevesebbet fogják a labdát birtokolni. Bár Inzaghi csapata a labdabirtoklás fázisában strukturálisan jól megszerkesztett, a passzjáték ritmusa és sebessége hagy kívánnivalót maga után. Az ellenfél térfelén a játékuk hajlamos lelassulni, ami talán a környezetből is adódik: a Serie A-ban az ellenfelek védekezése kevésbé agresszív, a játék tempója pedig lassabb, mint a Bajnokok Ligájában.

Az olaszok tehát leginkább második szándékból, a Dzeko, Martínez pároshoz való felíveléssel próbálták átjátszani a City letámadását. A másik érdekes elem az volt, hogy a középső védő, Acerbi Brozovic mellé, második védekező középpályásnak lépett fel. A hátsó sorban így kedvezőbb passzolási szögek nyíltak meg, hiszen a kapus, Onana maga is szívesen vesz részt a nyomás alatti építkezésben. Ennek ellenére az Inter nemigen tudott labdával az ellenfél térfelén megtelepedni, a szélső háromszögekre épülő labdabirtoklási koncepciót kevésszer láthattuk ezen a mérkőzésen.

Letámad a City a mérkőzés elején: Acerbi Darmianhoz passzol, majd a védekező középpályás helyére mozog passzopciót biztosítani. Barellát De Bruyne támadja meg, azt követően Dumfriest pedig a fellépő balhátvéd, Aké kényszeríti ívelésre. A jelenet végén Rodri gyűjti be a labdát.

Onana kilép a kapujából, ezzel plusz mezőnyjátékosként passzopciót biztosítva. A City első sora nem tudja, mit reagáljon: ha fellépnek rá, lehet, hogy a támadók közül marad üresen valaki. Onana végül a bemozgó Martinezre íveli a labdát, ám Akanji megnyeri a fejpárbajt.

A City számára itt még nem ért véget a párhuzam:

De Bruyne sérülés miatt élete második BL-döntőjén is idő előtt kényszerült elhagyni a pályát.

A helyére Phil Foden érkezett, ám a kép így is aggasztóan festett: az első félidőben nemcsak a taktikai elképzelések nem jöttek be a Citynek, hanem még „vezéráldozatra” is kényszerült a csapat.

A második félidő első felében ugyanakkor az Égszínkékek a maguk javára tudták fordítani a mérkőzést: az első félidő meddő labdabirtoklása után egyre többször voltak képesek labdát tartani az ellenfél térfelén is. A jó periódust annak a Rodrinak a gólja koronázta meg, aki időközben a világ egyik legjobb hatosává vált, és az idei sorozatban immár másodszor szerzett kulcsfontosságú gólt.

A győztes gól. Guardiola csapata berendezkedik az ellenfél térfelén, Akanji hozza fel a labdát. Bernardo Silva most nem az oldalvonal mellett helyezkedik, hanem a félterületbe mozog be, így Stones-nak kell szélességet biztosítania. Akanji kitűnően játssza meg a folyosóba beinduló Bernardót, az ő visszagurításából a második hullámban érkező Rodri talál a kapuba. Figyeljük meg, ahogyan a csereként beállt Foden visszahúzza magával Brozovicot, így területet nyitva Rodrinak.

A gól után az Inter még inkább támadni kényszerült: Dzeko helyére Lukaku érkezett, így a kék-feketék már nagyobb sebességgel tudták fenyegetni a magasra tolt manchesteri védővonalat. A fő labdakihozatali megoldás ezúttal is Onanának, mint plusz mezőnyjátékosnak a felívelése, és az azt követő második szándékú játék volt.

Onana ismét szabad emberként ívelheti fel a labdát, most is Lautaro Martínezt találja meg a labdával, akit a felfutó Bastoni támogat. Lautaro kihúzza a védőfalból Akanjit, majd a beinduló Lukakut játssza meg, aki a kapusba lő.

A mérkőzés vége elképesztő drámát, óriási kihagyott Inter-helyzeteket és elképesztő Ederson-védéseket hozott. Az egyre hátrébb és hátrébb védekező Cityvel szemben a milánóiak játéka a megszokott módon kissé statikus volt, de még a beívelésekre épülő játékban is maradt veszély.

A mérkőzés hajrájában az Internek felállt fal ellen kellett játszania. Brozovic középről ível a bal szárnyvédő Gosens irányába, aki visszafejeli középre a labdát. Az érkező Lukaku lövését bravúrral védi Ederson.

A mérkőzésen az Inter 1.68-as xG-mutatót hozott össze, ami jóval magasabb az Égszínkékek 0.99-es értékénél. Figyelemre méltó, hogy az első félidőben még a Citynek volt magasabb az értéke (0.47–0.25), az Inter tehát a helyzetek tekintetében a második félidőben nőtt az angolok fölé. Az Inter 14 lövéséből ráadásul 9 érkezett a 16-oson belülről, a City esetében ugyanez az arány 7-ből 5 volt.

A Manchester City tehát némi szerencsével nyerte meg a Bajnokok Ligája döntőjét:

az Inter messze nehezebb feladat elé állította Guardiola csapatát, mint bármelyik korábbi ellenfél. Bár veszélyesebb helyzetei az Internek voltak és Guardiola taktikai elképzelése sem jött be maradéktalanul, a csapatnak mégis most sikerült elhódítania a hőn áhított trófeát. Hiába voltak például egy évvel ezelőtt szinte mindenben jobbak a Real Madrid elleni elődöntő párharcában, a kulcsmomentumokat akkor mégis az ellenfél játékosai uralták. Sokszor volt már szó róla, hogy a BL egyenes kieséses szakaszában a véletlennek sokkal nagyobb szerepe van, mint a ligarendszerű nemzeti bajnokságban, amelyben sokkal inkább a hosszú távú teljesítmény alapján osztják a pontokat. A Guardiola-korszak és az azt övező hétéves, tudatos csapatépítés azonban immár Európában is meghozta a gyümölcsét: igaz, a Manchester City nem azon a mérkőzésen nyerte meg a Bajnokok Ligáját, amikor a legjobban futballozott.