„Minden idők legnagyobb német futballszégyenfoltja” – hiába turbózták fel Hitler kérésére a válogatottat

Az 1934-es és az 1938-as labdarúgó-világbajnokság sajátossága volt, hogy mindkettőt egyenes kieséses rendszerben rendezték. Azaz a mezőny egy része másfél órás részvételért utazott a vb színhelyére…

Nagy-Németország válogatottja az 1938-as tornán két mérkőzést játszott. A nácik azért nevezték Grossdeutschlandnak magukat, mert az év márciusában bekebelezték Ausztriát, és Adolf Hitler utasításba adta, hogy az együttesben osztrákok is szerepeljenek. Sepp Herberger szövetségi kapitány, aki maga is nemzetiszocialista párttag volt, tiltakozott volna ez ellen, de Felix Linneman, a Német Birodalom Testedzési Bizottságának osztályvezetője azt felelte:

Sepp, a Holdon élsz? A Führer 6:5-ös vagy 5:6-os létszámarányt akar!

Az 1938 májusában tartott Németország–Anglia találkozón (3-6), amelyen a brit válogatott tagjai – a londoni külügyminisztérium kérésére –

náci karlendítéssel üdvözölték a berlini közönséget,

még csak Hans Pesser képviselte Ausztriát. A világbajnokságra azonban már kilenc osztrákot hívtak a keretbe, sőt többet is hívtak volna, de Karl Sesta és Matthias Sindelar megtagadta, hogy a náci Németország csapatában játsszon, Josef Bican pedig csehszlovák állampolgárságot kért és kapott. (A legendás Sindelar 1939 januárjában rejtélyes szénmonoxid-mérgezés következtében elhunyt. Nem bizonyosodott be, de aligha kétséges: a nácik gyilkolták meg.)

Az ausztriai születésű Hitlernek azért is fontos volt az osztrákok bevetése, mert az 1936-os berlini olimpián rettenetes kudarc érte a német labdarúgókat. Noha rendszerint azt emlegetik, hogy a „néger” Jesse Owens négy aranyérme volt a leginkább tűrhetetlen a Führer számára, a vezért a futballtorna negyeddöntőjében a norvégoktól – a jelenlétében – elszenvedett 0-2 viselte meg a leginkább. A duplázó Magnar Isaksen a húszezres norvég kisváros, Kristiansund és az egész nemzet hőse lett, Otto Nerz német szakvezetőt pedig menesztették, a náci újságok szerint azért, mert „teljesen elgépesítette a német birodalmi válogatott játékmodorát”.

Két évvel később, a tizenhat csapatos vb első fordulójában a németek a svájciakkal találkoztak. Herberger hat németet és öt osztrákot jelölt a tizenegybe, és még a keretből is kihagyta a mannheimi Otto Sifflinget, aki 1937-ben, a dánok 8-0-s legyőzése alkalmával öt gólt szerzett.

A mérkőzésre kétezer német érkezett Párizsba, őket az utcákon sértegették, sőt leköpdösték a franciák.

A horogkeresztes zászlókat elszedték, és azt imitálták, mintha a feneküket törölnék ki velük. A stadionban füttykoncerttel fogadták a nácik képviselőit, tojást és paradicsomot dobáltak feléjük a pályára. A schweinfurti Albin Kitzinger a meccs után azt mondta: „A játékvezető néhány döntése és a közönség ellenszenve idegessé tett bennünket. A nézők hangos támogatása ugyanakkor sokat segített a svájciaknak.”

Az eredmény százhúsz perc után is 1-1 volt, a korabeli szabályok szerint a találkozót meg kellett ismételni. Karl Rappan svájci szakvezető nem változtatott az összeállításon: noha 1938-ban a Lugano volt a bajnok, csak egy játékost (Lauro Amadót) küldött pályára az aranyérmes csapatból, míg a Grasshoppersből hat, a Servette-ből négy labdarúgót szerepeltetett. Rappan amúgy osztrák volt, de évtizedeken át Svájcban edzősködött, klubcsapataival tíz bajnoki elsőséget szerzett, a válogatottat négy periódusban is irányította. Nevéhez fűződik a védekezés magasiskolája, a Riegel, azaz a retesz, amelyet a catenaccio elődjének tartanak.

Rappannal ellentétben Herbergerger hat helyen változtatott. A német együttes így állt fel a második mérkőzésre: Raftl (Rapid Wien) – Janes (Fortuna Düsseldorf), Streitle (Bayern München) – Kupfer (Schweinfurt), Goldbrunner (Bayern München), Skoumal (Rapid Wien) – Stroh (Austria – náci besorolás szerint „Ostmark” – Wien), Szepan (Schalke), Lehner (Augsburg), Hahnemann (Admira Wien), Neumer (Austria Wien). Kihagyta tehát azt a Willi Schmaust (Vienna), aki 1937 júniusában Lázár Gyulával, Sas Ferenccel és Sárosi Györggyel együtt szerepelt a Nyugat-Európa–Közép-Európa gálamérkőzésen Amszterdamban, ahol térségünk legjobbjai – nem utolsósorban a két remekbe szabott gólt szerző Sas szárnyalásával – 3-1-re győztek. (Kitzinger, Goldbrunner és Lehner a vesztes nyugatiaknál futballozott.)
A június 9-én, rekkenő hőségben rendezett párizsi „visszavágó” 20 025 nézője egyhamar azt rögzítette magában, hogy sima ügy lesz, mert Wilhelm Hahnemann góljával és Ernst Lötscher öngóljával huszonkét perc elteltével 2-0-ra vezetett a német csapat.

A bécsi Hahnemann egyaránt 23-szor játszott az osztrák és a német válogatottban, ezen túl arról is híres volt, hogy a prágai Slaviában kilenc gólt szerzett az Uhonice ellen (21-0), így eggyel túlszárnyalta a nyolcat bevágó Bicant.

Eugen Wallaschecket kevesebben ismerték, de azután, hogy az első félidő végén szépített, kezdte megtudni róla a világ: Moszkvában született, és közvetlenül a vb előtt kapott engedélyt a FIFA-tól, hogy honosított oroszként szerepelhessen a svájci együttesben. Gólja fordulatot hozott, noha az alpesiek feltámadására nem sok esély volt, mivel a Goldbrunnerrel összefejelő Georges Aebit hordágyon vitték le. Ám a 60. percben hatalmas kötéssel visszatért a pályára, miután dr. Paul Martin csapatorvos a Parc des Princes alkalmi „műtőjében” összevarrta a fejsebét.

Négy perccel később a finom technikájú Alfred Bickel egyenlített. A zürichi jobbszélső egyike annak a két futballistának, aki a második világháború előtti utolsó és az azt követő első vb-n is játszott (a másik a svéd Erik Nilsson). André Abbeglen ezt akkor sem tehette volna meg, ha fiatalabb, mert 1944 novemberében vérmérgezést kapott, és 35 évesen meghalt. Párizsban viszont tündökölt, a hajrában szerzett két góljával a 4-2-es diadal főhősévé vált.

Ernst Lehner azt mondta: „Nem tudtunk megbirkózni a kemény, gyors svájciakkal. Bebizonyosodott, hogy a bécsi rendszert nehéz összeegyeztetni a miénkkel.” (A világlapok azt írták a német vegyesről: „Fegyelmezett harcosok innen, hanyag zsenik onnan.”) Még a náci pártlap, a Völkischer Beobachter is így kommentált: „El kell ismernünk, hogy megérdemeltük a vereséget.” Az 1947-ben alapított Der Spiegel viszont

„minden idők legnagyobb német futballszégyenfoltjának” nevezte utóbb a mérkőzést.

A bázeli Arbeiter Zeitung nem csupán a labdarúgó-diadal miatt ujjongott a 4-2 után: „„Nagyon jó érzés volt a meccs estéjén végig nézni városunk utcáin. A Harmadik Birodalom teljes gyűlölete kifejezésre jutott.”

A svájciak a negyeddöntőben a magyarokkal találkoztak, és honfitársaink – Sárosi, valamint Zsengellér góljával – 2-0-ra győztek. Rappan kijelentette: „Nem tehetek szemrehányást a fiúknak, hiszen a lábukban volt a németek elleni két meccs.”

Az alpesieket ovációval fogadták odahaza, dr. Dietz Károlyt, az ezüstérmes magyar csapat szakvezetőjét viszont titkos ajtón kellett kimenekíteni a hazaérkezés után a Keleti pályaudvaron. A franciák a svájciakhoz hasonlóan örültek a náci blamázsnak, de Berlinből fagyosan azt üzenték Párizsba: „Várjunk azzal a jókedvvel egy kicsit!”