Törőcsiket tarkón vágta Passarella, de már az argentínai vb előtt kiütötték a magyar válogatottat 1978-ban

„Üdvözlünk mindenkit a béke, a szabadság és az igazságosság földjén” – mondta hányingert keltő cinizmussal Alfredo Francisco Cantilo, az Argentin Labdarúgó Szövetség elnöke az 1978-as világbajnokság megnyitóján. A Mundialnak – a FIFA örök, de korántsem egyetlen szégyenére – otthont adó országban akkor már több mint két éve tombolt az erőszak, miután Jorge Videla tábornok 1976. március 24-én puccsal hatalomra jutott Argentínában.

A véres jobboldali rezsim kormányra kerülésének napján az argentin válogatott Chorzówban a lengyelek vendége volt, és 2-1-re győzött az 1974-ben vb-bronzérmes Szymanowskit, Gorgont, Zmudát, Cmikiewiczet, Deynát, Latót, Szarmachot, Kmieciket, továbbá Bonieket felvonultató házigazdákkal szemben.

Három nappal később Budapesten játszottak az argentinok, és mérsékelt érdeklődés – 25 000 néző – mellett sima 2-0-s vereséget szenvedtek hazánk legjobbjaitól (gól: Nyilasi, Fazekas). A végeredmény már a 35. percben kialakult, pedig a dél-amerikaiak hét olyan labdarúgót – Olguin, Tarantini, Ardiles, Gallego, Luque, Kempes, Houseman – vonultattak fel, aki az 1978-as vb döntőjében is szerepelt, és győzött.

Azt senki sem gondolta a szellős Népstadionban, hogy két esztendővel később az argentinok ellen mutatkozik be a világbajnokságon a magyar válogatott. A premier szörnyű körülmények között zajlott.

A junta kínzóközpontja a Buenos Aires-i Monumental stadion egy kilométeres körzetében volt,

annak létezéséről és helyéről persze a rendszer tömeggyilkosain és az ott halálra gyötörteken kívül senki nem tudott, de Luis Galvan, az argentin védő a csapatra nehezedő nyomástól is erősen szorongott. „A magyarok elleni mérkőzésünk előtt éjjelente három-négy órát aludtam, és tízszer ébredtem fel” – mesélte.

A magyaroknak végképp fogalmuk sem volt a Mundial alatt is „zavartalanul” folyó vérfürdőről, honfitársaink csak annyit érzékeltek a rendkívüli állapotokból, hogy még séta közben is rendőrök kísérték őket. A társaság hangulata rossz volt, mert az együttest egy ingerszegény diákszállóban helyezték el az argentin fővárosban, és nem javított a légkörön az sem, hogy a vb-t megelőző utolsó válogatott találkozó, az angol–magyar (4-1) előtt Fazekas László felesége, valamint Törőcsik András barátnője fizetés nélkül vett magához fehérneműket egy londoni áruházban.

Az ügyet itthon eltussolták, de a kereten belül mindenki tudott róla,

sőt Fazekast olyan mélyen érintették a történtek, hogy Baróti Lajos szövetségi kapitánynak ki kellett őt hagynia a csapatból az argentinok elleni nyitányon. A szakvezető nem számíthatott Várady Bélára sem, mivel az angyalföldi bombázó combizomsérülést szenvedett a torna előtti magyar–tunéziai próbamérkőzésen, amelyet műfüvön rendeztek egy német sportszergyártó cég központjában. (Azért ott, mert Kutas István MLSZ-elnök jó kapcsolatot ápolt a világhírű márka tulajdonosával.)

A Fazekas, Várady tandem kidőlése annyit tett, hogy a válogatott kettőt elveszített három, leginkább gólerős játékosa közül. (A harmadik Nyilasi Tibor volt.) Ráadásul Baróti a Pusztai László, Fülöp Ferenc, Nagy László csatárhármast jelölte támadó tartaléknak, s e labdarúgók közül Pusztai hét, Nagy öt gólt szerzett a válogatottban, Fülöp pedig soha nem öltötte magára az A csapat címeres mezét. Ízelítő az itthon maradt csatárokból: Fekete László, Kovács István, Kozma Mihály, Szokolai László.

Jellemző, hogy negyvenöt éve, 1978. június 2-án végül a középpályás Csapó Károly játszott taktikai „jobbszélsőt”. A kényszer szülte húzás jobban bejött, mint azt bárki hitte volna: a tizedik percben Zombori Sándor remekül eltalált labdáját Ubaldo Fillol kapus kiütötte, Csapó pedig a hálóba küldte a kipattanót, 71 615 argentin néző teljes döbbenetére.

Cesar Luis Menotti argentin szövetségi kapitány azt mondta:

A magyarok úgy kezdtek, hogy képletesen állon vágtak bennünket.

Hirtelen reálisabbaknak tetszettek a súlyos előzményekkel nem foglalkozó megnyilvánulások. Íme, néhány meccs előtti nyilatkozat: „Sok múlik ott, hátul rajtunk. Ha jól védekezünk, az megnyugtatólag hat mindenkire, s nem lesz baj” (Gujdár Sándor); „Szeretnénk jó játékkal meglepni a világot” (Kereki Zoltán); „Minden rajtunk múlik, nem kapunk ki” (Nyilasi); „Nincs ennél fontosabb mérkőzés, úgy is kell játszani” (Pintér Sándor); „Nehezen tudnám elviselni a csalódást” (Zombori); s végül: „Megkíséreljük a lehetségest” (Csapó).

Tényleg minden megtörténhetett volna „a futball és a horror között”, ahogyan a Clarin című argentin lap jellemezte utóbb a világbajnokságot, de a Gujdár – Török (Martos), Kocsis István, Kereki, Tóth József – Csapó, Nyilasi, Pintér, Zombori, Nagy – Törőcsik összetételű válogatott lélektani előnye hamar odalett, mert néhány perccel a vezetés megszerzése után Gujdár potyagólt kapott. A kispesti kapust itthon is sokszor feszélyezte a zsúfolt ház, és Buenos Airesben sem tudta függetleníteni magát a tömegtől: Mario Kempes középre tartó, veszélytelennek tűnő szabadrúgását kiejtette, Leopoldo Luque pedig közvetlen közelről a hálóba tuszkolta a labdát.

A River Plate csatára négy nappal később győztes gólt lőtt a franciáknak (2-1), de június 6. tragikus dátum maradt a számára, mivel aznap közlekedési balesetben meghalt a bátyja. (Leopoldo Luque sincs köztünk már: két esztendeje, hetvenegy éves korában hunyt el.)

A Monumental dermedt közönségébe, amely az állóhelyi jegyekért akár 65 dollárt, az akkori Argentínában kinccsel felérő összeget is fizetett feketén, az egyenlítéstől visszatért az élet, a vendéglátók futballistái meg kihasználták a Fazekas, Várady tandem hiányát: a szólóban maradt

Törőcsiket szünet nélkül provokálták és inzultálták.

Daniel Passarella folytonosan húzogatta a középcsatár haját, sőt egy alkalommal – argentin támadás közben – konkrétan tarkón vágta az újpesti talizmánt.

Antonio Garrido portugál játékvezető nem látott semmit. Brian Glanville, a neves angol szakíró így emlékezett meg a bíráskodásról: „Garrido megerősítette azt, amitől sokan régóta tartottak, hogy az argentin meccseket irányító játékvezetők képtelenek lesznek korrekten dirigálni.”

Még így is volt esély. Noha a második félidőben erősen szorongattak az argentinok, a hetvenedik percben Nagy gólt szerezhetett volna egy kontra végén, de príma helyzetben a bal kapufa mellé fejelt. Majd az utolsó tíz perc kezdetén Gujdár kimozdult, Kereki becsúszva megelőzte őt, és oldalra kanalazta a labdát, amelyet Daniel Bertoni az üres kapuba passzolt (2-1).

A hajrában Törőcsik és Nyilasi elvesztette a fejét, mindkettő megadta a lehetőséget a nem mindig érzékeny Garridónak, hogy felmutathassa a piros lapot.

Ezzel végképp darabokra törtek a vb-szerepléshez fűzött magyar álmok, hiszen a következő találkozón a kiállított páros nem játszhatott, ahogyan Török Péter sem: az angyalföldi védőre az első félidőben karateütést mértek az eszközökben nem válogató argentinok, a bekket le is kellett cserélni.

Nyilasi és Törőcsik külön pályán, kettesben edzett a nem éppen happy end után, Baróti mester pedig „az egész küldöttség nevében” bocsánatot kért Argentínától. A kínzókamrák házigazdájától… Nyílt és Törőt a vb-t követő első szövetségi ülésen egy évre eltiltották a válogatottságtól, de a büntetést 1979 februárjában eltörölték.

A két játékos magatartását általában elítélte a hazai sajtó, de Németh Péter azt írta a Magyar Hírlapban: „A televízió összefoglalójában a riporter már arról beszélt, hogy azon sem lepődött volna meg, ha hazaküldik a két játékost. S vajon miért? Mert kiállították őket. Előfordult ez már mással is. Botrányt nem okoztak, viselkedésük nem érdemli meg a »minősíthetetlen« jelzőt. Szabálytalankodtak, és ez a megfelelő következményekkel járt. De a fejüket követelni, hazaküldeni őket – mégis csak túlzás.”

Feleki László a Képes Sportban hasonló hangnemben cikkezett a kiállított kettősről:

A vereségért csak őket hibáztatni ugyanolyan igazságtalanság lenne, mintha Gujdárt tennénk meg bűnbaknak.

Nem vetette el a sulykot Sirokmány Lajos sem az Esti Hírlapban. Leszögezte: „Garrido a mérkőzés nagy részében az argentinoknak vezette a találkozót, és elnézte, hogy középcsatárunkat kékre, zöldre rugdossák, de az önbíráskodás mindenképpen megengedhetetlen.”

A csapat átköltözött a Mar del Platától húsz kilométernyire lévő Chapadmalalba, ahol egy tengerparti üdülőben várta az olaszokkal következő második mérkőzést. A helyszín nyáron szép lett volna, ám Argentínában tél volt plusz öt-tíz fokkal, a vidék kihalt, a környezet ridegen ásított az ürességtől.

A hangulat az időjárásnál is hűvösebbé vált.

A kicsontozott csapat pedig egyaránt 3-1-re kikapott az itáliai, majd a francia együttestől, és a futball történetében először és utoljára távozott pont nélkül a világbajnokságról. (Még a legrosszabb szereplések során is legalább két pontot szerzett, ahogyan 1986-ban Mexikóban, a mindmáig utolsó részvétel alkalmával is.)

Ehhez képest Ferihegyen több százan fogadták a hazaérkező csapatot, és a szurkolók a Nyilasi, Törőcsik tandemet ünnepelték.

A két játékos a pályán legközelebb augusztus 19-én, az FTC–Újpest MNK-elődöntőn találkozott – 25 000 néző előtt a Népstadionban –, s bár az újpesti labdaművész gólt lőtt és gólpasszt adott, Nyilasi volt boldogabb (3-2 a Ferencváros javára).

A döntőben a középpályás már egyáltalán nem tűnt mámorosnak, noha az FTC–Pécs mérkőzés a fővárosiak 4-2-es győzelmével zárult (kétszer negyedórás hosszabbítás után). A 0-2-ről fordító zöld-fehérek tíz labdarúgóval vívták ki a diadalt, mivel Pádár játékvezető 1-2-nél kiállította az idősebb Dárdai Pállal szemben szabálytalankodó Nyilasit.

A Népstadion hasonlított a Monumentalra: ott is 1-2-nél kellett lejönni a pázsitról.