Hogyan nyerte meg a sorozatot újra az Európa Ligára klubmodellt építő Sevilla?

José Mourinho, a rómaiak mestere rekordot készült dönteni a mérkőzést megelőzően: egy győzelemmel a hatodik európai kupáját nyerhette volna edzőként, megelőzve ezzel a legendás olasz Giovanni Trapattonit. A „Special One” második éve irányítja a Romát, és tavaly már nyert egy európai trófeát: akkor a Feyenoordot legyőzve a Konferencia Liga történetének első győztes edzője lett. Ahogyan az eddigi sikerei során, úgy most is arra számíthattunk, hogy rendkívül kockázatkerülő, a labdát szinte végig az ellenfélnek átadó játékfelfogással próbálja győzelemre vezetni a csapatát. Mint látni fogjuk, ez így is történt szerda este.

José Luis Mendilibar Sevillája egészen más, szinte filmbe illő módon jutott a sorozat döntőjébe. Március végén vette át a La Ligában akkortájt igencsak gyengélkedő, de az Európa Ligában még életben lévő Sevillát.

A bajnokságban a csapat Mendilibar első nyolc mérkőzéséből hatot megnyert, az EL-ben pedig nagy meglepetésre a Manchester Unitedet és a Juventust is búcsúztatta.

A spanyol futball fanatikusai számára Mendilibar neve ismerősen csenghet: a tréner 2015 és 2021 között az Eibar csapatát irányította, és a lehetőségekhez képest messze túlteljesített az együttessel: a 2017/18-as évadban kilencedikek lettek, még ha később, 2021-ben nem is tudták elkerülni a kiesést. Mendilibar már akkor is második szándékú, ám meglehetősen agresszív futballal nehezítette meg ellenfelei dolgát. A Sevilla játékát is ebbe az irányba állította át az elmúlt hónapokban, ami meglehetősen éles váltás volt Julen Lopetegui, majd Jorge Sampaoli labdabirtoklásra épülő filozófiájához képest.

A Sevilla kezdőcsapata a szokásos 4-2-3-1-es rendszerben állt fel. A marokkói vb-hős Bounou kapus előtt Jesús Navas, Badé, Gudelj és Alex Telles alkotta a védősort, a középpályán a veterán Rakitic, Fernando páros szűrt. Ocampos jobbról, Óliver Torres középről, a fiatal Bryan Gil pedig balról támogatta a marokkói csatár En-Nesyri játékát.

Mourinho érkezése óta ugyanazzal a három belső védős rendszerrel állt fel a Roma, amit megszokhattunk. Rui Patrício előtt a Mancini, Smalling, Ibanez trió alkotta a hátsó sort, a baloldalon Leonardo Spinazzola, a jobbon Zeki Celik szerepelt. A középpálya közepén a Cristante, Matic duó kapott helyet, elöl pedig Paulo Dybala, Lorenzo Pellegrini és Tammy Abraham hármasa.

Mivel a döntőben két reaktív felfogású csapat feszült egymásnak, a legérdekesebb kérdés az volt, melyik adja majd oda a labdát a másiknak, kibillentve ezzel az ellenfelet a komfortzónájából. Nos, Mourinho alakulata az elejétől fogva pozíciós játékra kényszerítette a spanyolokat.

A Sevilla nem kevesebb, mint 67 százalékban birtokolta a labdát a mérkőzésen,

pedig Mendilibar csapatainak nem igazán ez a játéka.

A mérkőzés legnagyobb részében tehát a Roma 5-3-2-es középső blokkban őrizte a saját térfelét, a pálya centrumát mind a tíz mezőnyjátékossal erőteljesen lezárva. A hátsó sorban játszó plusz ember pedig lehetővé tette, hogy szükség esetén egy játékos kilépjen a védősorból – az ötvédős védekezés szinte mindenhol így működik, Simone Inzaghitól Marco Rossiig. Különösképpen a két szélső játékos, Spinazzola és Celik kilépése vált a rómaiak hasznára, az ellenfél ugyanis leginkább a széleken próbált építkezni.

Mendilibar együttese viszonylag nehezen boldogult az ölébe hullott kezdeményezéssel. A négy támadó mellett gyakran a két szélső védő, Jesús Navas és Alex Telles is fellépett a támadásokkal, miközben Rakitic és Fernando felváltva lépett vissza a védővonalba, segítve ezzel a labdakihozatalokat. Ennek ellenére a sevillai támadójáték a leginkább kiszámítható, magas beadásokra korlátozódott. Különösképpen a spanyolok jobb oldala volt aktív, ám Jesús Navas és Lucas Ocampos kettőse sem tudta hatékonyan, kényszerítőkkel, vagy különböző alá-és mögéfutásokkal megbontani a római védekezés szélét. Igaz, a két játékos profilja kissé kioltotta egymást: Navas mozgásán és labdaérintésén (gyakran húzza meg, és tartja a lába előtt a labdát) látszik, hogy eredendően jobbszélső, és idősebb korára, mesterségesen kezdték el a hátsó sorban játszatni. Hiába próbálta tehát a Sevilla a nemzetközi futballban gyakran látható módon túltölteni játékosokkal a labda oldalát, a támadóharmadba a piros-fehéreknek egyáltalán nem sikerült hatékonyan megérkezniük.

Sevillai labdabirtoklás. Óliver Torres Jesús Navashoz passzol, majd kényszerítőre indul. Navas azonban befelé veszi át a labdát, így nem tudja visszaadni azt, kénytelen Badéhoz (nem látszik a képen) visszapasszolni. A Roma eközben fegyelmezett 5-3-as alakzatban védi a saját tizenhatosát.

A Sevilla mostani játékára jellemző, hogy a támadásépítés első harmadában sem feltétlenül erőlteti a lapos passzos építkezést. Ha a labda visszakerült a saját térfelére, akkor Mourinho csapata alkalmanként meg is próbálta a spanyolokat letámadni, amire ők azonnali hosszú labdával válaszoltak. Ilyenkor általában Dybala és Abraham indította meg a letámadást, míg a három római középpályás emberfogással igyekezett semlegesíteni a labdát kérő sevillaiakat. A spanyolok ezekben az esetekben gyakran folytatták a labdát a pálya jobb oldalán Jesús Navas irányába, ám Spinazzola ilyenkor kilépett rá, és gyakran kényszerítette ívelésre.

Pellegrini és Cristante Fernandót és Rakiticet veszi ki a játékból. Rakitic Jesús Navashoz forgat, akire Spinazzola lép fel a védősorból, ezzel kikényszerítve az ívelést. Látható, hogy a négy sevillai támadó mélységben elszakad a hat hátulsó játékostól.

Az AS Roma 33 százalékos labdabirtoklással még kevesebb időt töltött támadásban, és amint azt Mourinho gárdáitól megszokhattuk, általában a legegyszerűbb eszközöket választotta a labda előre juttatására. Hiszen „aki birtokolja a labdát, az fél”. Bár a kirúgások alkalmával Rui Patrício általában kipasszolta a labdát a hátvédeknek, azok általában rögtön az elöl helyezkedő támadókat, vagy keresztlabdával a két szárnyvédőt próbálták megjátszani. A rómaiak oldalán kevés labdakihozatali jelenet jegyezhettünk fel, és azok sem tartottak sokáig.

Ebben szerepe volt a spanyolok letámadásának is. Mendilibar már az Eibar edzőjeként is meglepően agresszív presszinget vezényelt, és ez a mostani, sevillai időkre sem változott sokat. A legelöl játszó En-Nesyri először hagyta, hogy a védők megkezdjék a labdázgatást, majd a megfelelő pillanatban oldalra próbálta szorítani a labdás középhátvédet, hosszában elfelezve a pályát. A mögötte lévő öt csapattárs pedig emberfogással, egy az egy elleni párharcokat kierőszakolva igyekezett labdát szerezni.

En-Nesyri oldalra szorítja Smallingot, aki Mancinihez passzol. Őt Bryan Gil támadja meg, miközben Rakitic embert fogva fellép Óliver Torres mellé. A jelenet folytatásán Celik a mezőnynek háttal kapja a labdát, így Alex Telles fellép rá. Római labdavesztés a jelenet vége.

Mivel mezőnyben a két csapat játéka tulajdonképpen kioltotta egymást, felértékelődtek az egyéb momentumok. Az első félidő vége felé Dybala vezető gólja a dinamikát tekintve gyakorlatilag rögzített helyzetből született: miközben a sevillai játékosok maguknak szabadrúgást követeltek, Anthony Taylor játékvezető továbbot intett. A védők leállását kihasználó Mancini pedig szemfülesen kiugratta Dybalát, aki megszerezte a vezetést. Az egyenlítő gólt pedig a második félidő elején maga Mancini lőtte a saját kapujába: a sokadik kiszámítható beadás mélyen kanyarodott be a kapu elé, és a védő szerencsétlenül találta el a nehéz szögből érkező labdát.

Egy ütközés után reklamálnak a spanyolok, Mancini azonban a védők késését kihasználva Dybalát indítja, aki a hálóba lő.

Rakitic Jesús Navashoz passzol, aki egy az egyben ezúttal megveri Spinazzolát, és középre ível a két beérkező támadónak. Az alapvonallal párhuzamosan érkező labdába mancini szerencsétlenül ér bele, és a saját kapujába lő.

Hasonlóan lényegesnek bizonyultak a rögzített helyzetek: mindkét csapat próbálta széttördelni a másik játékát, a hosszabbítás felé közeledve pedig a hangulat is egyre feszültebbé vált a pályán. Noha pontrúgásból az első félidő végén a Sevillának is volt nagy helyzete, azok leginkább a Roma esetében váltak jelentőssé. A mérkőzés alatt összehozott 1,95-nyi xG-jüknek a legnagyobb része, 1,51 rögzített helyzetekből jött össze, míg mezőnyjátékból csak 0,43. Bár a Sevilla összességében alacsonyabb mutatót (0,79) hozott össze, ennek legnagyobb része (0,65) mezőnyjátékból alakult ki. Összességében persze ez sem jelent kimondottan hatékony támadójátékot.

A második félidő második fele és a hosszabbítás értelemszerűen nem hozott nagy taktikai változtatást, a szünetben becserélt Erik Lamela vagy Suso sem tudott új veszélyt csempészni a sevillai akciókba. Rengeteget állt a játék, különösen a hosszabbításban, összesen majdnem három teljes félidőt töltöttek a pályán a csapatok. A dráma végül a büntetőpárbajban sem maradt el: a rómaiak kihagyták az utolsó két büntetőjüket, Rui Patrício pedig hiába fogta meg elsőre Gonzalo Montiel tizenegyesét, elmozdult a helyéről, így a VAR újrarúgatta azt. Montiel másodszorra már nem hibázott, így az argentin vb-győzelem után ismét büntetőpárbajt nyert aktuális csapatának.

Az EL-specialista Sevilla tehát újra felemelhette a trófeát: két UEFA Kupa-győzelmet követően 2014, 2015, 2016 és 2020 után ötödször. Az első félidőben Mourinho csapata ugyan komfortzónáján belül futballozva uralta a meccset, a spanyolok egy szerencsés góllal a vissza tudtak jönni a mérkőzésbe, és az idegek harcát végül ők bírták jobban. Mourinhónak tehát nem jött össze a hatodik európai trófea, és az is kérdéses, a portugál edző jövőre marad-e Rómában.

A Sevilla pedig megmutatta, hogy egy topligás középcsapatnak a második és harmadik számú európai kupát igenis érdemes komolyan vennie.

Sőt hosszú távon akár klubmodell is építhető rá.