A nagyhalakhoz akart csapódni a Leicester, csak közben felzabálta a nagyravágyása

Az az érzése támad az embernek, hogy a futballvilág egyre erősebben kasztosodik, és erre az érzésre csak ráerősít a tény, hogy a Leicester City dicstelenül (méregdrága kerettel) kizúgott a Premier League-ből a Leeds Uniteddel, meg a már korábban megpecsételődött sorsú Southamptonnal együtt. Az óriásklubok kis – és rendkívüli erejű – köre biztonságban van, az alattuk lévők viszont addig-addig táncolnak, míg egyszer végzetesen el nem vétik a lépést.

A Premier League-ben eleddig csak az arab tulajdonosok kifogyhatatlannak tűnő pénztárcájával lehetett az óriások közé kerülni (Manchester City – és valószínűleg a Newcastle United is errefelé tart), de egyébként bármily nagyravágyó – és ideiglenesen sikeres is – egy klub, nem tud csatlakozni a szűk elithez. Annál jobb esélye van arra, hogy nagyot akar, és a végén kiesik. Nézzük csak meg, hogy egy-egy klub mióta tagja – megszakítás nélkül – az angol első osztálynak!

Szurkolói perspektívára lefordítva: ha a csapatod új, pénzzel kitömött tulajdonosa nem egy arab állam frontembere, és azt ígéri, hogy 15 éven belül a legjobbak közé kerültök – akkor lódít. Ugyanis 15 éven belül sokkal valószínűbb, hogy a csapat kiesik.

Az első hét helyből hatot a nagy hatos (Arsenal, Chelsea, Liverpool, Manchester City, Manchester United, Tottenham Hotspur) tagjai foglalnak el. Mindannyian a világ legnagyobb bevételű tíz klubja közé tartoznak a Deloitte listája szerint. A kakukktojás az Everton, amely az angol futball egyik legnagyobb hagyományú egyesülete, a Premier League kialakításakor még a tradicionális nagyok között vették számításba, ám évek óta a kiesés ellen küzd, és ebben az idényben is hajszálon múlott a megkapaszkodása. A förtelmesen irányított liverpooli kékek a tűzzel játszanak, és meglepetés lenne, ha előbb-utóbb nem szállnának alá (lásd még: a kútra járó korsó esete).

Az összes többi csapatnak legfeljebb bő évtizedes folyamatos PL-tagsága van, és a jelek szerint ennyire is lehet tervezni, már ha nem tolja meg egy kifogyhatatlan vagyonú tulajdonosi kör a csapatot.

A probléma többrétű, és a Leicester remek példa a bemutatására.

Amióta a Leicester City visszatért a Premier League-be (2014/15), folyamatosan szerepel a Deloitte bevételi toplistáján a 14–25. helyek valamelyikén. A legjobban (14.) 2016/17-ben állt, a bajnoki címét követő BL-negyeddöntő eredményeképpen. De még ebben az idényben is nagyságrenddel (egészen pontosan 88,4 millió euróval) elmaradt a bevétele a legkisebb nagy, azaz a Spurs mögött.

A Rókák bajnoki elsősége valóban a futballcsoda kategóriájába tartozik: hátterük alapján egy igen tehetős középcsapatnak számítottak, az előző évadban alig úszták meg a kiesést, a lesajnált Claudio Ranierit ültették a kispadra, keretük – ami egyébként a játékosmegfigyelés mesterművének mondható – pedig csak a 11. legértékesebb volt. Az ismeretlenségből kihalászottak, a második (sokadik) esélyükkel élni tudók, a nem sokra tartott kiegészítő emberek bandája tündérmesét írt. Az extrém, egész évadon át tartó felülteljesítés (és az, hogy kiderült: Jamie Vardy, Rijad Mahrez vagy N’Golo Kanté valóban klasszis játékos) az aranyig repítette a leicesterieket, de ez a siker fenntarthatatlan volt.

A sikerből csak folyamatos kiemelkedő szereplés – minden idényben BL-t érő helyezés, hosszú európai menetelések – esetén lehetett volna sikersorozat. Erre esély sem volt, mert a Leicester City egyszerűen kis hal, és ez a bajnoki cím után megmutatkozott. Kantét elvitte a Chelsea, később ment utána a szintén kulcsjátékos Danny Drinkwater is, Mahrez 2018-ban a Manchester Cityhez távozott, a már a bajnoki cím után érkező és remekül teljesítő Harry Maguire pedig 2019-ben a Manchester Unitedhez szerződött. A Transfermarkt adatbázisa szerint csak ők négyen összesen 228,5 millió euróért váltottak klubot. A legjobbakat – kivéve a klubikonná váló Vardyt és a kapus Kasper Schmeichelt – pár éven belül lehalászták a topklubok, vagyis az igazi nagyragadozók. A Leicester busás pénzért értékesítette a legjobbjait, és mindig igyekezett új klasszisokat találni. Nem ment könnyen.

A leicesteriek bajnoki címvédő hadjárata sokáig a kiesés elleni harcról szólt, majd jött két középszerű idény és egy tragédia (a tulajdonos Vichai Srivaddhanaprabha helikopter-balesete); de ezt követően Brendan Rodgersszel két 5. és egy 8. hely, illetve egy-egy FA Kupa-győzelem és Európa Konferencia Liga-elődöntő következett. Csak éppen az ígéret földjére, a Bajnokok Ligájába nem sikerült visszajutni, mivel a City megremegett kétszer is a PL záró fordulójában.

A klub megpróbált a nagyokhoz csapódni, ám nem tudott.

Rengeteget költött játékosokra – 2016/17 és 2019/20 között minden évadban legalább 83 millió eurót –, egyre nőtt a bérköltség, és közben mindenki abban reménykedett, hogy sikerül (ismét) robbantani.

Ezt nem lehet a végtelenségig folytatni. A sztárok értékesítése és a helyükre reménybeli kulcsjátékosok igazolása kockázatos dolog. Lesznek játékospiaci mellényúlások, elkezdenek hanyatlani a meghatározó futballisták, nem teljesítenek megfelelően az új csillagnak szerződtetettek. Ha nincs kiugró eredmény, a húzóemberek elkezdenek új kihívásokra vágyni. A legjobb, a csapathoz kitűnően illő edző is meginog egyszer. Hiába gazdag a tulajdonos és nagyok az álmok, bármikor beüthet a ménkű.

A Leicester esetében ez a Covid volt, mivel a tulajdonos Srivaddhanaprabha család a turizmusban érdekelt; de további csapás, hogy a csapat a 2019/20-as évadban 4, a 2020/21-esben 1 ponttal lemaradt a BL-helyről, mindkétszer úgy, hogy a sorsa végig a saját kezében volt. Az új, seagrave-i edzőkomplexum százmillió fontos nagyságrendű befektetést igényelt, a megállíthatatlanul duzzadó bérköltség egyre nagyobb gondot okozott. Ez így együtt már sok volt. A legutóbbi pénzügyi beszámolóban már rekordnagyságú, 92,5 millió fontos adózás előtti veszteség szerepelt, az UEFA pénzügyi fair play-szabályzata miatt a ki- és túlköltekezett, bevételei 85 százalékát bérekre költő csapatnak vissza kellett fognia magát.

„A Leicester a létező legjobb infrastruktúrát akarta megteremteni, és ezért minden áldozatot bevállalt, de

a 22-es csapdájába került.

Ahhoz, hogy a klub folyamatosan az európai porondon szerepeljen – és ezzel megszerezze az onnan befolyó extra bevételt –, a kiadásokat kell növelni. De a garantált extra bevétel hiányában hogyan engedheti meg magának az extra kiadásokat? Hibázni pedig nem lehet, nincs mozgástér” – állapítja meg kommentárjában Rob Tanner, a The Athletic leicesteri tudósítója.

És amíg a Leicester fölfelé, a hegycsúcsra figyelt – gondolva, hogy biztonságban van, és a legrosszabb esetben is középcsapat lesz –, passzívan, vakon belesétált a szakadékba. A keretet nem sikerült megfelelően frissíteni, holott Brendan Rodgers érezte, hogy változtatásokra lenne szükség. A csapat vezérei közé tartozó Schmeichel nem kapott számára megfelelő szerződésajánlatot, és Franciaországba igazolt; a helyén bevetett Danny Ward és Daniel Iversen a Wyscout indexe szerint a bajnokság második és harmadik legrosszabbul teljesítő kapusa volt. A védelem átjáróháznak bizonyult. A legutóbbi hét idény mindegyikében legalább 13-szor betaláló Vardy 37 bajnokin játszott, de csak 3 gólt szerzett. Sohasem volt még ilyen rossz szezonja.

A csapat képtelen volt elkapni a fonalat. A rossz szereplés miatt az egyébként is kiábrándultnak tűnő Rodgerst elküldték, de későn, és nem is tudtak megfelelő edzőutódot szerezni. Az utolsó fordulóban már csak abban lehetett reménykedni, hogy az Everton nem nyer a Bournemouth ellen, Abdoulaye Doucouré bombagólja viszont benntartotta a liverpooliakat és kiejtette a Leicestert. Hogy a BBC által megszólaltatott sportgazdasági szakértőt, Kieran Maguire-t idézzük:

A Premier League-ből még sosem esett ki ennyire drága, ilyen magas bérköltségű csapat.

Ez pedig további problémákat vetít előre. Hét játékos szerződése lejár, a klub legnagyobb értékei közé tartozó Youri Tielemans ingyen fogja elhagyni a csapatot, csakúgy, mint Caglar Söyüncü. További nyolc játékosnak 2024 nyarán fut ki a kontraktusa. James Maddison, Wilfred Ndidi vagy Kelechi Iheanacho minden bizonnyal eladósorba kerül, és a vevőjelöltek tudják, hogy a Leicester radikális megszorításokra készül. A legjobbakat nyomott áron lehet megszerezni.

A City bérköltsége (182 millió font) a hetedik – a topklubok utáni legmagasabb – volt a Premier League-ben, most a Telegraph információi szerint 35–50 százalékos bércsökkentés is elképzelhető a kiesés miatt. Külön problémát jelenthetnek azok a játékosok, akiknek nincs kiesés esetén életbe léptethető fizetéscsökkentési záradék a szerződésükben. A kiesőknek juttatott extra pénzt (parachute money) elnyeli a Leicester által felvett kölcsön visszafizetése, a bevétel nagyjából a harmadára esik vissza.

„A kiesésünk 38 mérkőzés következménye, egyszerűen nem voltunk elég jók. A következő hetekben reflektálnunk kell a döntésekre, amelyek idáig juttattak bennünket, és okulnunk kell a történtekből. A Premier League és az FA Kupa megnyerése, illetve az európai szerepléseink éles kontrasztban vannak a kieséssel, de ezek a klub fejlődésének bizonyítékai, és bízom benne, hogy ismét építeni tudunk valamit” – reménykedett a tulajdonos Aiyawatt Srivaddhanaprabha.

Az ötcsillagos infrastruktúrára és a dicső közelmúltra nézve van mire építenie. Ugyanakkor biztosan tisztában van azzal is, hogy

egy kiesésből könnyen lehet szabadesés.

És ezt kellene a Leicester Citynek mindenáron elkerülnie.