Most éppen mínusz tíz: szóljon, aki érti, hogy miért pontlevonással sújtották a Juventust!

Bár először nevetségesnek tűnt a 2006-os Calciopoli-botránnyal való összehasonlítás, a Juventus tőkenyereségi (avagy plusvalenza) ügye mostanra igen sok hasonlóságot mutat a tizenhét évvel ezelőtti, a bíróküldés manipulálásáért kirótt kizárással végződő tragikomédiával. Akkor a Serie B-be száműzték a klubot, most ilyesmiről – egyelőre – szó sincs, de a büntetés mértékét leszámítva ugyanazok a kérdések feszíthetik a Juve-tábort, mint 2006-ban.

Ha egy szabálytalan, de a Serie A-ban mindennapos gyakorlatnak mondható kihágásért csak egy valakit ítélnek el, az mindig hátsó szándékot sejtet. Ha úgy hoznak súlyos büntetéssel járó ítéletet, hogy nem is sikerül bizonyítani a vádlott bűnösségét, az nem csak az összeesküvés-elméletek hívőinek lesz gyanús. Ha pedig gazdasági és könyvelési kihágásokért sportjogi szankció (azaz pontlevonás) a büntetés, az világosan megmutatja, hogy nem az igazságszolgáltatás, hanem maga a szankció a cél.

Senki nem érti – de igazából mindenki érti

A Juventusszal kimondottan rossz viszonyt ápoló potentátok egymás után emelkedtek szólásra a hétfőn (alig néhány órával az Empoli–Juventus meccs előtt) kihirdetett szankciók miatt. José Mourinho viccnek nevezte a büntetést, és közölte, minden hitelességét elveszítette az idei bajnoki szezon, a Lazio elnöke, Claudio Lotito pedig azt emlegette fel, hogy míg a La Liga és a Premier League mindent megtesz, hogy a kihágásokat elkövető klubjait (Barca, ManCity) kimentse a bajból, az olasz szövetség csípőből lefekszik az UEFA bosszúhadjáratának, mit sem törődve azzal, hogy a Juventus éppen olyan fontos a számára, mint a két említett klub a saját bajnokságának. A tulajdonosai révén az Interhez kötődő, a Juventusszal általában igen barátságtalan La Gazzetta Dello Sport pedig szerkesztőségi jegyzetben követelt egyenlő bánásmódot a torinóiaknak.

Bár a Juve Olaszországban is rengeteget veszített érdekérvényesítő képességéből, annyit azért nem, hogy külső ráhatás nélkül simán legyőzzék az ellene dolgozó erők. Példának okáért

a torinói klubot nyíltan és felvállaltan gyűlölő, megveszekedett Napoli-szurkoló Giuseppe Chiné soha nem lehetett volna a Juventus gazdasági kihágásait vizsgáló szövetségi ügyész, ha nincs mögötte páratlanul erős támogatás, méghozzá nem is akárhonnan.

A Juventus bűne nem az, hogy valós értéküknél (erről később) magasabb áron könyvelt el játékosokat, és ezzel meghamisította a klub könyvelésének balanszát. A Juventus bűne a Szuperliga, és amit most elszenved a klub, az nem más, mint az UEFA nem is különösebben takargatott bosszúja.

A Juve ősszel lemondott elnöke, Andrea Agnelli a Szuperliga ötletgazdája, az európai klubokat tömörítő szervezet (ECA) elnökeként kezdte el bevonni a szervezkedésbe a topklubokat, amivel aztán páriává tette saját magát és a felmenői által bő egy évszázada irányított Juventust is. Az UEFA gyorsan visszalépésre kényszerítette a klubok nagy részét, ám a Real Madrid, a Barcelona és a Juventus ezt nem volt hajlandó megtenni. A két spanyol gigász közül a Real abszolút érinthetetlen, a Barcát pedig az utolsó töltényig védelmezi a La Liga (pedig a katalánokra mostanában rászakadt ügyek között ezerszer csúnyábbak is vannak, mint a torinóiak kreatív könyvelése), de emellett Aleksander Ceferinnek személyes elszámolni valója is van az őt a Szuperligával hátba szúró Agnellivel, így minden ágyút a piemonti megyeszékhely felé irányított.

Mi is a Juventus bűne valójában?

Hogy egy igencsak rosszhiszeműen összetákolt kirakatvizsgálat zajlik a Juventus ellen, azt számos ténnyel lehet alátámasztani. Ezek közül egy, hogy a most tízpontos büntetéssel sújtott Juventust valójában nem is lehetett volna vizsgálat alá vonni, hiszen 2022 tavaszán az eljáró bíró elhajtotta a bánatba az ügyészt a salátabeadványával együtt, így hatályba lépett a ne bis in idem, azaz a kétszeres eljárás tilalma.

Chiné egy évvel ezelőtt úgy akarta perre vinni a Juventust a tőkenyereségi ügyben, hogy a bizonyítékai (ez nem vicc, bár valóban nevetséges) a Transfermarkt nevű oldal által meghatározott játékosértékek voltak. A bíró ekkor természetesen nem volt hajlandó eljárás alá vonni a Juvét, sőt kimondta azt is: nincs olyan hiteles mérőszám, amely alapján egy labdarúgó értékét pontosan meg lehetne állapítani. Ezzel elvben le is zárult volna a sztori, de nem így történt.

A Juventus vezetőinek lehallgatása némileg bizonyította, hogy a klub több esetben is a tőkenyereség érdekében – ha úgy tetszik, rosszhiszeműen –

nagyobb értéken könyvelte el a játékosait egy-egy eladás alkalmával, mint amennyit értek.

Ehhez a manőverhez azonban mindig két fél kell, hiszen bele kell mennie a játékba a másik oldalnak is, ezzel azonban nem volt gond, hiszen – ahogyan említettem – az ilyen ügyeskedések mindennaposak a Serie A-ban. Elég csak például Victor Osimhen Nápolyba költözését megnézni, ahol teljesen értéktelen (azóta a harmad-, vagy negyedosztályban játszó) futballistákat számoltak be súlyos tízmilliókért a sztárcsatár árába.

Legyen kilenc! Tizenöt lett, maradhat?

A bohózat az ősszel váltott át drámába. Hivatalos sportjogi eljárást ugyan nem sikerült indítani, a szövetség saját hatáskörében azonban úgy döntött, megbünteti a Juventust, és bár Chiné kilencpontos levonást javasolt, a FIGC tizenöt pontot vont le a klub eredményéből. Sem az egyik, sem a másik pontlevonás mértékére nem létezik ésszerű magyarázat, sőt valójában maga a büntetés ténye is nevetséges.

Nem azért, mert mindenki más ugyanígy csal a játékosai értékével. Erre még lehetne azt mondani, hogy nem tisztességesnek kell lenni, hanem nem szabad lebukni, és hát a Juve „lebukott”. Hanem azért, mert Chiné számításai szerint (!) a vizsgált időszakban a Juventus bevételeinek mindössze 3,6 százalékát adták a felturbózott értéken eladott játékosokból befolyt összegek. Tehát maga a vádló mondja ki, hogy a Juventusnak nemhogy nem szignifikáns, de tulajdonképpen szinte elhanyagolható gazdasági előnye származott a plusvalenza-ügyből. Számszerűen: az 1,67 milliárd eurós bevételből 60 millió eredeztethető a tisztességtelen eladásokból.

Nem volt kérdés, hogy a Juventus fellebbezését el fogja fogadni a sportügyek legfelső döntéshozó szerve, az Olasz Olimpiai Bizottság, és a CONI valóban vissza is küldte a szövetségnek a vizsgálati anyagot, a Juve büntetését pedig felfüggesztette. Mivel menet közben sem új bizonyíték nem került elő, sem a hatályos szabályok nem változtak, a szurkolók csak néztek, mint a ponty a szatyorban, ám mivel a vádlók is ugyanazok maradtak, biztos volt, hogy jelentős változások nem állnak be. Nem is álltak.

Az első körben a Chiné által kért kilenc helyett tizenöt pontot vontak le, az ötödik körben már tizenegy pontos levonást javasolt – ebből lett tíz. Hogy miért ennyi? Hát ezt senki nem tudja, és az ítélet indoklása sem ad sok támpontot.

Nem létezik precedens, amire hivatkozni lehetne, nem is lehet, hiszen szabály sincs rá, amit megszegett a Juventus, de a leginkább megmagyarázhatatlan az egészben az, hogy egy „könyvelési csalásért” miért jár pontlevonás.

Hogyan lehet pontokban számszerűsíteni, mennyi előnyt jelentett a pályán a Juventus számára a 3,6 százalékos gazdasági manipuláció? Miért 9-10-11-15 pont, miért nem mindjárt 30 vagy 50? Miért nem azonnali kizárás? Utóbbira 2006 óta tudjuk a választ: a Juventus nélküli Serie A tévés jogdíjai durván bezuhantak, és ez még azok számára sem lényegtelen, akik szenvtelen haszonélvezői voltak például Cristiano Ronaldo torinói szerződtetésekor a meredek emelkedésnek induló bevételeknek. A Juve tőkéje, a Juve kockázata – rá is faragott kegyetlenül –, de a hasznát mindenki élvezte.

És itt érünk vissza a calciopolihoz. Ahogyan 2006-ban, úgy 2023-ban is pénzbüntetés, átigazolási időszakból való kizárás, illetve az ügyben vétkes vezetők eltiltása lett volna a maximális büntetési tétel, amit a „bebizonyosodott kihágások” miatt kiróhattak volna a Juventusra.