Vörös és fekete regény: hatvan éve nyert először BEK-et olasz futballcsapat

A Real Madrid–Benfica párharc 5-2-re állt: a BEK első öt kiírását a spanyol, a következő kettőt a lisszaboni csapat nyerte. (Másodszorra éppen a Real Madriddal vívott 5-3-as döntőben, amelyben Puskás Ferenc hiába ért el mesterhármast már az első félidőben, a szünet után a portugál együttes 2-3-ról fordított.)

Hatvan évvel ezelőtt, 1963. május 22-én Benfica–Milan döntő következett a Wembley Stadionban.

Az angolokat nem nagyon mozgatta meg az esemény: mindössze 45 715 szurkoló váltott jegyet a londoni szentélybe.

Három nappal később, a Manchester United–Leicester City FA Kupa-döntőn 99 604 néző tolongott ugyanott. Nyert az MU 3-1-re, majd Matt Busby, a győztes team legendás menedzsere a sportszerűség jegyében tejet töltött a kupába.

A BEK-döntő látogatottságáról ezt írták a szigetországban: „Az angol makacsság örök szégyene, hogy erre a mérkőzésre nem telt meg a Wembley.”

A Benfica csúcsformában volt. A bajnoki címet 23 győzelemmel, két döntetlennel, egyetlen vereséggel (Porto 1-2), valamint 81:25-ös gólaránnyal hódította el, a BEK elődöntőjében pedig azt a Feyenoordot múlta felül (0-0, 3-1), amely korábban három mérkőzéses maratonin ejtette ki a Vasast.

Továbbjutásának legfőbb oka az volt, hogy az angyalföldi klubvezetés belement: az 1-1 és 2-2 után következő ráadás találkozót Antwerpenben rendezzék 1962. december 12-én. Rotterdamból 30 ezer Feyenoord-drukker utazott a szomszédos Belgiumba, ahol a holland együttes  szinte hazai pályán játszhatott. Ennek meg is lett az eredménye: 55 ezres, még az oldalvonalak mentén is felsorakozó közönség előtt Rinus Bennaars gólja döntött (1-0).

Majd a Vasas másnap átutazott Párizsba, ahonnan több hetes latin-amerikai túrára repült, a tengerentúlról 1963 februárjában érkezett vissza.

A Benficát ezalatt a BEK-mesterhármas foglalkoztatta,

és senki nem gondolta, hogy a dupla diadal után elbocsátott Guttmann Béla edző átka – „A klub száz évig ne nyerjen európai trófeát!” – megfogan. (A hatás máig tart: a lisszaboni együttes nyolc kontinentális kupadöntőt vívott azóta, és egyet sem nyert meg.)

Guttmann helyett az 1962-ben vb-bronzérmes chilei válogatott szakvezetője, Fernando Riera dirigálta a Benficát, míg a Milant 1961-től Nereo Rocco irányította. Az olasz csapat járt már a BEK-diadal közvetlen közelében, ám az 1958-as döntőt – százhúsz perces küzdelemben – 3-2-re elvesztette a Real Madriddal szemben. Akkor még a svéd Nils Liedholm, az uruguayi Juan Schiaffino, továbbá a két argentin, Ernesto Grillo és Ernesto Cucchiaroni határozta meg a vörös-feketék támadójátékát, hátul meg főként Cesare Maldini hárította a veszélyt.

Maldini és Luigi Radice az osztrák származású, eredetileg Rochnak hívott Roccónál is megmaradt, de az itáliai mester átformálta a keretet. Többszörös sikerrel tette: a Milan az 1961/62-es évadban úgy nyert bajnoki címet, hogy még a Benficánál is több gólt (83-at) szerzett. Ráadásul játékosaitól hemzsegett az az olasz válogatott, amely 1963. október 13. és 1965. június 27. között 18 mérkőzésen veretlen maradt. A squadra azzurrában is szerepet kapott Maldini, Mario Trebbi, Giovanni Trapattoni, Radice, Giovanni Lodetti, Gianni Rivera, Bruno Mora.

Az az 1965-ös június pedig meseszép. Nekünk. Az történt, hogy a magyar–olasz találkozó előtt az abban az évben, majd a következőben is (másodszorra veretlenül) bajnok Vasas kikérte labdarúgóit a Közép-európai Kupa bécsi négyes döntőjére. Az MLSZ felmentést adott a piros-kékeknek, akik aztán a prágai Sparta 5-4-es, majd a Fiorentina 1-0-s legyőzésével el is nyerték a serleget. (A firenzeiektől csak Enrico Albertosi kapus szerepelt Budapesten a válogatottban.)

Hét közben az FTC a torinói VVK-döntőben 1-0-ra legyőzte a Juventust, majd a vidám víkenden a tartalékos válogatott 2-1-re nyert a Giacinto Facchettit, Lodettit, Morát, Sandro Mazzolát, Riverát, Luigi Rivát felvonultató, mégsem verhetetlen olaszok ellen.

Ám bármennyire nagy sztárokból állt is a Milan, Roccónak azt kellett mondania futballistáinak a BEK-döntő előtt:

Aki fél, maradjon a buszon!

A nagy edző nem volt nagy játékos, egyetlen egyszer, a görögök elleni 1934-es vb-selejtezőn (4-0) játszott 45 percet a válogatottban. Abban az esztendőben a Triestina labdarúgójaként győztes gólt lőtt a San Siróban a Milannak (1-0). A vendégeket Csapkay Károly, a milánóiakat Viola József edző irányította, honfitársaink akkor még ott virítottak minden kilométerkőnél.

Rocco trénerként megelőzte a korát. A kapus elé söprögetőt rendelt, aztán három hátvédet, két védekező és három támadó középpályást, valamint egy éket játszatott. Az albioni döntőben a felállás így festett: Giorgio Ghezzi (abban az évadban 7 BEK-mérkőzésen szerepelt) – Maldini (9) – Mario David (8), Victor Benitez (perui, 3), Trebbi (7) – Dino Sani (6), Trapattoni (8) – Gino Pivatelli (7), Rivera (7), Mora (7) – José Altafini (9).

Az együttesben két 1958-as brazil világbajnok volt: Dino Sani és a Brazíliában – meg a vb-n is – Mazzola néven játszó Altafini. A csatár aztán megnyerte a döntőt a Milannak, Eusebio vezető gólja után ugyanis a második félidőben duplázott, és megfordította a meccset (2-1).

Az egész BEK-szériában 14 gólt ért el, a sorozat kiemelkedő mesterlövésze volt.

A döntő után ő kapta a legjobb osztályzatot (7,5) a La Gazzetta dello Sporttól. Felcsút, Kisvárda, Mezőkövesd magasságából felfogni is nehéz, de az első számú európai kupa elnyerésért egyetlen játékos sem kapott legalább 8-ast! Altafini mögött Maldini, Rivera, Mora következett 7-essel…

Ettől még biztos, hogy Altafini megérte azt a 135 millió lírát, amelyet a Milan leszurkolt érte a Palmeirasnak. Annál is inkább, mert egy hónappal a döntő után a Milan vendégül látta a Santost, azaz Dino Sani és Altafini újból összejött Pelével, de a király csak bámult, mert az olasz csapat 4-0-ra győzött.

Hab a tortán: mind a négy gólt Altafini szerezte.

Ám a BEK-győzelemhez nem csak ő kellett. Abban az is szerepet játszott, hogy Pivatelli brutális „belépője” nyomán eltört a Benfica-játékmester Mario Coluna lába. A World Soccer fel is tette a kérdést: „Vajon akkor is a Milan nyer, ha Pivatelli nem iktatja ki Colunát?”

A középpályás dirigens Eusebióhoz hasonlóan mozambiki volt, és az 1990-es évek közepén – túl a hatvanon – hazája labdarúgó-szövetségi elnökévé, majd sportminiszterévé nevezték ki.

Altafini televíziós szakkommentátor lett visszavonulása után, és az új pályán hasonlóan sikeressé vált, mint a pázsiton. Játékosként a Milantól a Napolihoz, onnan a Juventushoz szerződött, a torinóiakkal még 1973-ban is BEK-döntőt vívott (Ajax 0-1). Összesen 459 mérkőzést játszott a Serie A-ban, csak az olasz válogatottal nem volt sikeres: több honosított dél-amerikai társával együtt nem tudta megakadályozni, hogy az azúrkékek a csoportmérkőzések után elbúcsúzzanak az 1962-es világbajnokságtól. Igaz, a chilei–olasz mérkőzés (2-0) minden idők legnagyobb botrányainak egyike volt.

Altafini amúgy nem akart olasz válogatott lenni, de hazája legjobbjai közé attól kezdve nem hívták, hogy Sao Paulóból átköltözött Milánóba. Szomorúan említette: „Nem én hagytam el Brazíliát. Brazília hagyott el engem.”

Altafini még él (84 éves), Nereo Rocco már négy és fél évtizede elhunyt. Halálos ágyán az órájára nézett, mintha a kispadon lenne, és azt kérdezte fiától:

Mennyi van még hátra?