A Real Madrid–Benfica párharc 5-2-re állt: a BEK első öt kiírását a spanyol, a következő kettőt a lisszaboni csapat nyerte. (Másodszorra éppen a Real Madriddal vívott 5-3-as döntőben, amelyben Puskás Ferenc hiába ért el mesterhármast már az első félidőben, a szünet után a portugál együttes 2-3-ról fordított.)
Hatvan évvel ezelőtt, 1963. május 22-én Benfica–Milan döntő következett a Wembley Stadionban.
Három nappal később, a Manchester United–Leicester City FA Kupa-döntőn 99 604 néző tolongott ugyanott. Nyert az MU 3-1-re, majd Matt Busby, a győztes team legendás menedzsere a sportszerűség jegyében tejet töltött a kupába.
A BEK-döntő látogatottságáról ezt írták a szigetországban: „Az angol makacsság örök szégyene, hogy erre a mérkőzésre nem telt meg a Wembley.”
A Benfica csúcsformában volt. A bajnoki címet 23 győzelemmel, két döntetlennel, egyetlen vereséggel (Porto 1-2), valamint 81:25-ös gólaránnyal hódította el, a BEK elődöntőjében pedig azt a Feyenoordot múlta felül (0-0, 3-1), amely korábban három mérkőzéses maratonin ejtette ki a Vasast.
Továbbjutásának legfőbb oka az volt, hogy az angyalföldi klubvezetés belement: az 1-1 és 2-2 után következő ráadás találkozót Antwerpenben rendezzék 1962. december 12-én. Rotterdamból 30 ezer Feyenoord-drukker utazott a szomszédos Belgiumba, ahol a holland együttes szinte hazai pályán játszhatott. Ennek meg is lett az eredménye: 55 ezres, még az oldalvonalak mentén is felsorakozó közönség előtt Rinus Bennaars gólja döntött (1-0).
Majd a Vasas másnap átutazott Párizsba, ahonnan több hetes latin-amerikai túrára repült, a tengerentúlról 1963 februárjában érkezett vissza.
és senki nem gondolta, hogy a dupla diadal után elbocsátott Guttmann Béla edző átka – „A klub száz évig ne nyerjen európai trófeát!” – megfogan. (A hatás máig tart: a lisszaboni együttes nyolc kontinentális kupadöntőt vívott azóta, és egyet sem nyert meg.)
Guttmann helyett az 1962-ben vb-bronzérmes chilei válogatott szakvezetője, Fernando Riera dirigálta a Benficát, míg a Milant 1961-től Nereo Rocco irányította. Az olasz csapat járt már a BEK-diadal közvetlen közelében, ám az 1958-as döntőt – százhúsz perces küzdelemben – 3-2-re elvesztette a Real Madriddal szemben. Akkor még a svéd Nils Liedholm, az uruguayi Juan Schiaffino, továbbá a két argentin, Ernesto Grillo és Ernesto Cucchiaroni határozta meg a vörös-feketék támadójátékát, hátul meg főként Cesare Maldini hárította a veszélyt.
Maldini és Luigi Radice az osztrák származású, eredetileg Rochnak hívott Roccónál is megmaradt, de az itáliai mester átformálta a keretet. Többszörös sikerrel tette: a Milan az 1961/62-es évadban úgy nyert bajnoki címet, hogy még a Benficánál is több gólt (83-at) szerzett. Ráadásul játékosaitól hemzsegett az az olasz válogatott, amely 1963. október 13. és 1965. június 27. között 18 mérkőzésen veretlen maradt. A squadra azzurrában is szerepet kapott Maldini, Mario Trebbi, Giovanni Trapattoni, Radice, Giovanni Lodetti, Gianni Rivera, Bruno Mora.
