A magyarok csúsztak el a görögök elleni meccs előtt fellocsolt Népstadionban

„Régen kísért akkora vita összeállítást, mint Mészöly Kálmán szövetségi kapitány váratlan döntését. Bár még nem született olyan dirigens, akinek elképzeléseit mindenki üdvözölte volna, a szurkolók (valamennyien persze csalhatatlan szakértők) valósággal hápogtak a nevek hallatán” – fogalmazott az olvasók és a sportolók körében egyaránt népszerű Szabó Ferenc 1983 tavaszán a Népszabadságban.

Azért írta ezt a magyar–görög mérkőzés kapcsán, mert a szakvezető kihagyta Fazekas Lászlót és Kiss Lászlót, majd – játékosai kérésére – fellocsoltatta a Népstadion kiszáradt gyepét, és a síkos talajon a kevéssé fordulékony Kocsis István és Kardos József, az először és utoljára válogatott, mérsékelt képességű Jancsika Károly, valamint a középpályán az ugyancsak nem sprinter – sokkal inkább irányító – típusú Póczik József, és a még nála is finomabb technikájú, de szintén csupán támadni szerető Ebedli Zoltán mellett szinte száguldoztak a vendégek.

Ráadásul Nyilasi Tibor hiába vette át bravúrosan, sarokkal Póczik passzát, és küldte ugyancsak elegáns mozdulattal a kapuba, az ötven perc múltán 3-1-re vezető görögök oly meggyőzően nyertek 3-2-re, hogy a mindössze 13 800 néző egy része

kórusban sértegette Szőke Szikla kapitányt.

A tíz évvel később, alig harmincöt esztendős korában elhunyt Zsiborás Gábor kapus magába roskadt: „Nem hiszem el, ami történt. Ami kapura ment, az gól volt.” Ebedli sem keresett mentséget: „A görögök jöttek, mint a veszedelem. Mi lassabbak vagyunk, sokkal lassabbak!”

Kétségtelen, az első gólt szerző Nikosz Anasztopulosz nemegyszer úgy suhant el honfitársaink mellett, mintha a labdát a Népstadion kezdőkörébe szállító sárkányrepülő lett volna a Rozmaring Repülő Klubból.

A Népsport ekképpen vont mérleget: „A magyar futball óriási nehézségekkel küzd, messze le van maradva a nemzetközi élvonaltól.” A Népszabadság pedig megjegyezte a két nappal a meccs előtt Carlos Santana budapesti koncertjén kikapcsolódó labdarúgókról: „A magyar játékosok közül többen – fizikai adottságaik miatt – legföljebb limbóversenyen vehetnének részt.”

A görögök először nyertek minálunk.

Aztán harminc éve másodszor. Alketasz Panaguliasz görög szövetségi kapitány szívbe hasítóan rögzítette 1993 tavaszán: „A tanítványok újból leckét adtak tanítóiknak.”

A Népszava azt dörögte a Sztratosz Aposztolakisz tizenegyesével elbukott vb-selejtező (0-1) után:

Uraim! Valljuk meg őszintén, mi kell még ahhoz, hogy távozzanak? Igenis, mondjon le az MLSZ vezérkara, dr. Laczkó Mihály elnök úrral az élen, Jenei Imre szövetségi kapitánnyal karöltve. Vegyék tudomásul: egyszer s mindenkorra megbuktak! Vége! Nincs tovább! Ha van lelkiismeretük, távoznak. Azért is, hogy higgyük, legalább ennyi tisztesség van önökben.

A baloldali lapban Ballai Attila hozzátette: „Eszembe jutott Fodor Imre és a Nemzeti Sport felmérése, mely szerint az FTC középpályása a Kispest elleni rangadón 4825 métert futott. Az olasz kollégák a közelmúltban a Milan játékosát, Demetrio Albertinit tesztelték. A végösszeg ott valamivel 12 000 méter fölé emelkedett. Játékosonként hétezer méter különbség, az a középpályán összesen 28-35 kilométer.”

Jenei ennél már jó ideje közelebb volt a lemondáshoz. Pedig amikor jött – a szomszédból, Nagyváradról –, azt mondta Lakat T. Károlynak és nekem 1992 elején, egy hármas beszélgetés alkalmával: „Olyan hely még nem volt, ahol Jenei Imre ne hagyta volna ott a keze nyomát.”

Néhány hónappal később, a viszonylag szoros svéd–magyar (2-1) után rezignáltan jegyezte meg Stockholmban: „Mintha itt sem lennék.”

Aztán majd egy évig maradt még, sőt az MLSZ elöljárói 1993-ban sem akarták elfogadni a lemondását. Ám hajthatatlan volt, ezért

a szövetség vezérkara négy mérkőzésre beiktatta Puskás Ferencet a válogatott szakvezetőjének.

A leghíresebb magyar sem lelkendezett: „Elvállaltam – mondta –, de hogy miért, azt nem tudom.”

A Népsportot már ismét Nemzeti Sportnak hívták, és a régi-új lap azt jelentette a 0-1-es magyar–görög találkozóról: „90. perc. Vége. Végünk.” További lakonikus megállapítása az volt: „Teljes csőd.”

Egy másik orgánum még annál is jobban blamálta magát, mint a vendéglátó válogatott, amelynek tagjait a „görög tragédia” után így értékelte (1-től 10-ig) a sportújság: Petry 5 – Csábi 5, Telek 4, Disztl László 4 (Nagy Tibor 4), Duró 4 – Pisont 4 (Balog Tibor 0), Urbán 4, Détári 5, Eszenyi 4 – Kiprich 5, Kovács Kálmán 4. A laptárs a mérkőzés beharangozójában ekképpen jelentette meg a görögök összeállítását: Jorgosz – Sztratosz, Szteliosz, Tanasszisz – Teodorosz, Panajotisz, Jorgosz, Tasszosz, Nikosz – Vaszilisz, Jorgosz.

Azaz – nem vicc – csupa keresztnevet tett közzé. Az ember eltűnődött, miért nem honfitársaink kezdő tizenegyét közölte ily bensőségesen: Zsolt – József, András, László, József – István, Flórián, Lajos, Dénes – József, Kálmán, ha már…

A vb-selejtezőkről úgy sem sikerült továbbjutni, hogy a FIFA akceptálta a délszláv háború miatti ENSZ-szankciókat, és kizárta Jugoszláviát a „magyar” csoportból.

Puskás négy meccse szintén nem alakult különösebben fényesen: itthon 0-2 Svédország, Moszkvában 0-3 Oroszország, Reykjavíkban 0-2 Izland ellen, az utóbbi előtt viszont – 0-2-es félidő után – felfoghatatlan fordítás Dublinban az írekkel szemben (4-2). A házigazdák szövetségi kapitánya 1966 angol világbajnoka, Jack Charlton volt, akit a bemutatásnál óriási ovációval köszöntött a Lansdowne Road közönsége, ám a tombolás mértéke meg sem közelítette a „Ferenc Puszkász” nevének felhangzásakor hallható hangrobbanásét. Az ír publikum legalább öt percig felállva tapsolta és éljenezte a beugró szakvezetőt.

A nemzet ikonját Izland után Verebes József váltotta, de a következő év júniusában ő is tovább állt, mivel 1994 ugyancsak keserű tavaszán két döntetlent és hat vereséget számlált a válogatott.

Szigethy András már a Steauát 1986-ban BEK-diadalra vezető Jenei magyar kapitánysága idején arról cikkezett a Népszabadságban:

Úgy látszik, nálunk nem jöhet olyan rendszer, amely a labdarúgásból élőket rá tudná kényszeríteni, hogy végre észrevegyék, teljesítményelvű társadalomban élünk. Vagy lehet, hogy ők az okosabbak, és jobban tudják bárki másnál, hol élünk?

Az NB I mezőnyének túlnyomó részén végig tekintve, ez ma is érvényesnek tetszik. Sőt.