A meccs előtt nevettek a Real-játékosok, mégis elkalapálta őket az alkalmatlan Alex Ferguson csapata

Az aberdeeni Pittodrie stadion közel van az Északi-tengerhez, emiatt állandóan fúj benne a szél. Ám 1978-tól új szelek is fújtak, a helyi klub ugyanis leszerződtette a harminchat éves edzőt, Alex Fergusont, akit a St. Mirren csapatától azzal bocsátottak el: „Tapasztalatlan és tehetségtelen,

a menedzseri pályára teljességgel alkalmatlan.

A nem éppen felemelő jellemzés ellenére az Aberdeen, amely addig csak egyszer, 1955-ben volt skót bajnok, 1980-ban elhódította az aranyérmet, 1982-ben – történetében harmadszor, az elődöntőben a Celtic, a döntőben a Rangers legyőzésével – elnyerte a skót kupát, és ennek nyomán játszhatott a KEK-ben.

Megragadta az alkalmat.

Elsőre alaposan kitömte a svájci Siont (7-0, 4-1), aztán egyetlen gólt sem kapott a Dinamo Tiranától (1-0, 0-0) és a Lech Poznantól (2-0, 1-0). Hálója érintetlenségét Münchenben, a Bayern ellen is sikerült megőriznie, majd a visszavágón 1-2-ről 3-2-re fordított, és azt az estét azóta is úgy emlegetik Aberdeenben, mint a Pittodrie Park legnagyobb éjszakáját.

Az elődöntőben a Martos Győzővel felálló belga Waterschei-jel 5-1-es hazai diadallal bánt el a skót együttes, és – általános meglepetésre – az európai torna döntőjébe jutott. Ám sok esélyt a kupagyőzelemre nem adtak neki, mivel az ellenfél a Real Madrid volt.

A csúcstalálkozót negyven éve, 1983. május 11-én rendezték Göteborgban. Ugyanúgy 12 ezer aberdeeni drukker utazott a svéd városba, mint 1980. május 3-án Edinburgh-ba, a Hibernian elleni bajnoki találkozóra, amelyen az Aberdeen visszavonhatatlanná tette második bajnoki címét (5-0). Az Ullevi stadion felé tartó szurkolók bőrig áztak, mert

Göteborgot heves esőzés árasztotta el,

még attól is tartani kellett, hogy Gianfranco Menegali olasz játékvezető nem tartja játékra alkalmasnak a vízben úszó pályát.

Az olasz azonban kedvelte a pólót, így engedélyt adott a mérkőzés megkezdésére. A Real Madrid labdarúgóit nem frusztrálták a körülmények. Alex McLeish, az Aberdeen védője azt mondta: „A játékoskijáróban a madridi futballisták gondtalanul nevetgéltek, miközben átnéztek rajtunk.”

A hetedik percben már zaklatottabbak voltak a spanyol csapat tagjai, mert Gordon Strachan szöglete után Eric Black vezetést szerzett az „esélytelen” Aberdeennek. Igaz, az első negyedóra végén Juanito tizenegyesből egyenlített, és ekkor a találkozót tévén közvetítő negyvenöt országból negyvennégyben azt gondolták, jön a madridi henger. (Sőt, lehet, hogy negyvenöt az a negyvennégy, mert Skóciában is alighanem csupán Aberdeenben hittek a csodában.)

A kiscsapat mindenesetre tartotta magát, olyannyira, hogy a másfél óra leteltével is 1-1 volt az állás. Majd a hosszabbítás huszonharmadik percében megrendítő ütést vitt be szuper nehézsúlyú vetélytársának az Aberdeen: John Hewitt fejesével újra megszerezte a vezetést. A Camachót, Gallegót, Stielikét, Santillanát felvonultató királyi gárda csak támolygott, és a 2-1-es vereség után Alfredo di Stefano klublegendának, aki akkor a Real Madrid edzője volt, szomorúan kellett megállapítania: „A skótoknak kedvező mély talajon játékosaink elfáradtak a hosszabbításra.”

Az aberdeeniek viszont olyan diadalt arattak, hogy

holnap a város legrangosabb kitüntetésével tüntetik ki Fergusont meg a győztes öregfiúkat, és a BBC ma egyórás dokumentumfilmmel emlékezik a negyven évvel korábbi „felejthetetlen nedves estére”.

A sikert – amely a Celtic 1967-es BEK- és a Rangers 1972-es KEK-győzelme után a skót klubfutball harmadik európai diadala volt – a következő játékosok vívták ki: Jim Leighton (mind a 11 meccsen szerepelt a KEK-ben) – Doug Rougvie (8), McLeish (10), Willie Miller (11), John McMaster (9) – Neale Cooper (9), Strachan (10), Neil Simpson (11) – Black (8, helyette Hewitt, 9), Mark McGhee (11), Peter Weir (11). Göteborgban nem játszott, ám a döntőbe jutásból tevékenyen kivette a részét Douglas Bell (8) és Stuart Kennedy (10) is.

Az eredmények legfőbb letéteményese azonban a „tehetségtelen” Alex Ferguson volt, aki így reagált arra, hogy a svéd rendezők jó utat kívántak neki hazafelé: „Azt hiszem, valóban jó úton vagyunk.” Bizonyítékul 1983-ban újabb skót kupa-, továbbá európai Szuper Kupa-győzelemre is vezette csapatát, hogy aztán együttese 1984-ben duplázzon: elhódítsa mind a bajnoki címet, mind a skót kupát. A The Times azt írta: „Ferguson olyan csapatot alakított ki, amelyet Skócia minden klubja irigyel.”

Azt azért nem lehet mondani, hogy a sikerek idilli körülmények között születtek. Willie Miller ekképpen emlékezett az öltöző hangulatára, Ferguson működésére:

Ha egy teáscsészének repülnie kellett, akkor az repült.

Miller arra nem tért ki, vajon a csészealjak is repültek-e, az viszont biztos, hogy Ferguson Aberdeenje a magyar kupagyőztessel is találkozott 1984 tavaszán. A KEK negyeddöntőjének első mérkőzésére a Megyeri útra látogatott a címvédő, és jellemző a magyar futball akkor már csökkenő, de még mindig figyelemre méltó erejére, hogy Temesvári Miklós, az Újpest edzője azt mondta: „A továbbjutáshoz itthon háromgólos előnyt kell szereznünk.”

Na most az Aberdeen egy gólnál nagyobb különbséggel 1981. november 25., a hamburgi UEFA Kupa-meccsen elszenvedett 1-3 óta nem kapott ki. De Pestről mégis teafű módjára, leforrázottan távozott, mert a Szendrei – Herédi, Kovács József, Kardos, Tóth József – Kovács Béla, Steidl, Kisznyér – Kiss Sándor, Törőcsik, Fekete összetételű Újpest az utóbb elegáns divatüzletet nyitó Kisznyér Sándor védhetetlen szabadrúgásával és a Törőcsik András finom passzával kiugró Herédi Attila 30 ezer nézőt talpra ugrasztó góljával 2-0-ra győzött. Igaz, a sikerhez szerencse is kellett – mihez nem kell? –, mert 1-0-nál Strachan túljutott már Szendrei József kapuson is, de a kapufát találta el.

Ferguson a visszavágó előtt úgy vélte: „A klub történetének legnehezebb feladatát kell megoldanunk.” Játékosai meg „vért ittak”. McLeish már Újpesten azzal fenyegette a száguldozó Fekete „Golyó” Lászlót, hogy a visszavágót nem játssza végig. Igaza lett:

a csatárt a Pittodrie Parkban úgy hátba vágták, hogy a szünetben le kellett cserélni.

A házigazdák harcmodorára jellemző: a Fekete helyére álló Bogdán István agyrázkódást szenvedett, a 69. percben bement helyette Szebegyinszky András.

Az Újpest így is makacsul ellenállt. Pedig utazását magyarosan szervezték meg: a csapat tizenkét órás bumlizás után érkezett meg Aberdeenbe. Ám a mérkőzés a 86. percig 1-0-ra állt, akkor azonban McGhee duplázott, és az összesítésben kiegyenlítette a lilák előnyét. A hosszabbításban a center elérte a mesterhármast, majd Szendrei összeérintette a homlokát vele, mire Alexis Ponnet belga játékvezető kiállította a magyar válogatott kapust. A háló elé Kiss Sándor állt, és nem kapott gólt, Szendrei pedig máig állítja: „McGhee eljátszotta a nagyhalált.”

Aberdeen a 3-0 után megint mámorosan ünnepelt, azt a mérkőzést napjainkig a klub tíz legjobb meccse között tartják számon. A listavezető a Real Madrid elleni 2-1.

Az Újpest legjobb tíz meccse között még a budapesti 2-0 sincs benne. Az aberdeeni találkozó pedig legföljebb a magyar mentőkrónikába kerülhetett be, mert a Népszabadság azt írta:

Akár vöröskeresztet is festhettek volna a Dózsát hazaszállító repülőgép oldalára.