Újabb olasz hérosz harap a fűbe, és nem biztos, hogy egyből újjáéled

Olaszország a derbik hazája, számtalan kisebb-nagyobb városi, kerületi vagy területi csörtézés tartja lázban a szurkolókat, de van négy település, amely kiemelkedik közülük. A milánói dóm tetején posztoló Mária-szoborról elnevezett Madonnina, a torinói látképet formáló Mole, a nevében mindent magába foglaló Capitale és a genovai kikötőben a hajókat évszázadok óta a mólóba irányító világítótorony, a Lanterna ihlette a legfontosabb városi csetepaték becenevét.

Annak, hogy a 2021/22-es évadban lejátszott Genoa–Sampdoria még csak a 107. genovai derbi volt, nem pusztán az az oka, hogy a mai formájában ismert Samp csak 1946-os alapítású. Sőt, nem is az, hogy a BL-elődöntőben a 236. meccsére készülő Milan–Inter páros többször csapott össze szuperkupákért, illetve a nemzetközi porondon, miközben ilyesmi a genovai csapatokkal sosem fordult elő.

Inkább az a magyarázat, hogy a Serie A-ban gyakran elkerülik egymást, mert egyikük éppen a másodosztály purgatóriumában vezekel az egy évvel korábbi bűneiért.

Ennek köszönhető az is, hogy az övék a derbirekord a Serie B-ben: nem kevesebb, mint 16 Lanternát rendeztek a másodosztályban.

Egy őskori és egy újkori hős

A Genoát és a Sampdoriát nem szokás a nagy olasz klubok között emlegetni. A Sampnál ezen csak kicsit sértődhetnek meg, hiszen hiába van a csapatnak európai kupagyőzelme (KEK, 1989) és BEK-döntője (1992), csupán egyszeres bajnoknak mondhatja magát. Ezzel szemben a Genoa kilencszeres bajnok, ezzel a negyedik legeredményesebb olasz klub a Serie A-ban; csak jelenthetnek a büszke Griffeknek a kérdés nélkül a nagyok közé sorolt római klubok, vagy a Napoli és a Fiorentina.

A gond leginkább az időzítéssel van.

A Sampnak egyetlen igazán jó időszaka volt,

Vujadin Boskov irányításával valóban a legnagyobbak közé emelkedett az egyik elődje, az Andrea Doria sportkör révén a legidősebb klubok közé tartozó együttes. A Genoánál még súlyosabb a helyzet, hiszen döbbenetes módon a Serie A-t egyetlen egyszer sem tudta megnyerni. Az összolasz, körmérkőzéses rendszerben rendezett versenysorozat 1929-es alapítása előtt a Genoa komposzttá aprította a mezőnyt, és bár azóta nem sokszor sütött a nap a nagyapóra, egészen 1951-ig – a Juventus 10. bajnoki címéig – a legeredményesebb olasz klub volt.

Ezekben a hosszabb-rövidebb periódusokban az északi elit tagjaival is birokra kelhettek a genovaiak, de a modernkori futballfogyasztó már elsősorban nem így ismeri a csapatokat. A Genoa létezése bő harmadát alacsonyabb osztályokban töltötte (bizony kétszer is egészen a Serie C-ig zuhant), és a Sampdoria is lehúzott tizenegy szezont a B-ben. Most készülhet a tizenkettedikre.

Egy újabb hérosz harap fűbe

Az utóbbi évek nem az olasz futball legerősebb szezonjai. A milánóiakat gazdasági gondok gyötrik, a Juventusnak az Allegri-csapat nézhetetlen játéka a legkisebb gondja, Rómában pedig nem nagyon tudnak élni a felkínált lehetőséggel. És nem csak a tabella elején vannak gondok. A Serie A eladhatóságát sem emeli, de még ennél is nagyobb gond, hogy a mezőnyt is hígítja a rengeteg kiscsapat, miközben nagyok egész sora pulzál az alsóbb osztályokban.

Két egykori bajnokcsapat (Genoa, Cagliari), illetve olyan korábbi hatalmasságok, mint az UEFA Kupa-győztes Parma, vagy az ötödik legnagyobb olasz város, Palermo gárdája alkotta az idei másodosztályú mezőnyt, az A-ban pedig a Monzát (először), a Salernitanát, a Speziát, a Cremonesét és a Sassuolót nézték a szurkolók. Ez a helyzet tulajdonképpen nem rossz alapállás egy lecsúszóban lévő egykori nagy csapatnak, hiszen csak három feljutó kis klubnál kell jobbnak lenni, hogy elkerülje a kiesést, de az utóbbi évek azt mutatják, ezt nem mindenki tudja megugrani. Ebbe a csapdába estek a fenti csapatok is, kivéve a Palermót, amely huszáros újjászületést abszolvál a Serie C-ből rajtolva.

A Sampdoria lett a következő a sorban, és

még csak azt sem lehet mondani, hogy a genovaiak marha nagy harcban estek volna ki.

Tulajdonképpen már a szezon felénél látszott, hogy óriási a baj, és nem is sikerült megoldást találni: a csontutolsó Samp mindössze tizenhét ponttal áll négy fordulóval a zárás előtt (ez nagyjából a fele annak a pontszámnak, amivel bent lehet maradni, és egész évben mindössze három győzelmet bírt összekínlódni.

Az a helyzet, hogy készültek erre

Amikor másfél évvel ezelőtt a klub elnök-tulajdonosát, Massimo Ferrerót letartóztatták, már lehetett sejteni, hogy nem az aranykönyv legszebb lapjai következnek a Sampdoriánál. Ferrero lassan tíz éve hadakozik az olasz igazságszolgáltatással, végül 2021-ben egy olyan bűnlajstrommal találták meg, amelyre egy vérbő maffiózó is elismerően csettintene. Bár az olasz futballban mozgó gyanús oligarchák közül többen is elbuktak, effektíve börtönbe kevesen kerültek közülük. Ferrero viszont igen, sőt, a mai napig házi őrizetben van.

Az elnöki teendőket az ötcsillagos helyi legenda, Marco Lanna vette át, de a kiapadó források eleve nehéz szezont ígértek a Sampdoriának. Hiába látták, hogy olyan apró klubok jutnak fel 2022 nyarán, mint a Monza, a Cremonese és a Lecce,

Genovában jogosan aggódtak nemcsak a csapat teljesítménye, hanem a klub léte miatt is.

Ezt tükrözte az átigazolási időszak is: az időközben az Empolihoz kikölcsönzött Francesco Caputóért életbe lépett a kötelező vásárlási opció, de a csatárért kifizetett 3,5 millió eurón kívül csak további kétmilliót költött a Samp.

Bevétel viszont akadt, a csapat versenyképesebb játékosai közül a télen a vb-n is szereplő Mikkel Damsgaard a Brentfordba, Morten Thorsby az Union Berlinbe, Omar Colley a Besiktasba igazolt, és a lejáró szerződésű kulcsjátékosok (Albin Ekdal, Ronaldo Vieira) szintén menekültek a Sampdoriából. Lanna hiába hozta vissza a klubbal korábban szép sikereket elérő, ám azóta gyatrábbnál gyatrább teljesítményeket nyújtó Marco Giampaolót, már októberben edzőt kellett váltani, és Dejan Stankovic sem jutott sokra a foghíjas genovai kerettel.

Bár a Samp 61 bekapott gólja is félelmetes szám – ezzel toronymagasan „vezeti” a mezőnyt –, a kiesés oka sokkal inkább a meglepően töketlen támadósorban keresendő, aminek szégyenletes emléket állít a mindössze húsz szerzett gól. Pedig éppen a támadósorban tűnt egész korrektnek a Sampdoria: az olasz válogatott Manolo Gabbiadini, a Sassuolóban remekül teljesítő Filip Djuricic, a korábban mindenhol megbízhatóan játszó Francesco Caputo, nem is beszélve a csodálatos Fabio Quagliarelláról, elég jó kis névsort ad ki.

Ehhez képest Gabbiadini hat góllal jelenleg a házi gólkirály (négyet lőtt akcióból), Djuricic háromszor talált be, tőle viszont a passzok nem jöttek, pedig ez a két csatár mögött az ő dolga lett volna. Nulla gólpassza van eddig, Quagliarella meg gól nélkül. Hát így nehéz.

Jaj, most mi lesz?

A genovaiak nem csinálják össze magukat egy kieséstől, a Samp városi vetélytársa is megrázta magát, és második helyével biztosította a helyét a Serie A-ban, mindezt úgy, hogy egész évben majdnem telt házzal futott a Luigi Ferraris stadion. A Sampdoriának kisebb a szurkolótábora a városban, de hogy A osztályúként is kevesebben járjanak a meccseire, az azért furcsa.

Nem is tűnik most olyan erősnek ez a Samp, hogy gyorsan újra erőre kapjon, és ugyanúgy csak átszállójegyet vegyen a B-be, mint a Genoa.

A hátralévő fordulóknak van még egy hasonlóan sarkalatos pontjuk Olaszországban: egy másik egykori bajnokcsapat, a Hellas Verona sorsa. Sokáig a venetóiak is menthetetlennek tűntek, de az utóbbi hetekben összekapta magát a Hellas, és az előző fordulóban elmozdult a kieső helyről. Biztonságban persze még távolról sincs, ráadásul a sorsolása is bitang (még utazik az Atalantához és a Milanhoz is), de Veronában talán még időben kapcsoltak.

A Sampdoriánál viszont tulajdonképpen tavaly nyár óta a Serie B-re készülnek. Láthatjuk, nem véletlenül.