A meccs, amelyen úgy aprították egymást a csapatok, hogy a MU aranylabdás sztárja is átment bokszolóba

Tömegverekedés miatt félbeszakadt 1963. május 8-án a Skócia–Ausztria találkozó. A mérkőzés – a besorolása alapján – barátságos volt. Az osztrák frusztrációt pedig meg lehetett érteni.

Három évvel korábban, egy Ausztria–Skócia meccsen világra szóló szériába kezdtek a házigazdák:

tíz találkozóból kilencet megnyertek,

csak egyet vesztettek el, 1960 őszén a magyarok ellen (0-2).

Azt is hogyan!

Az utolsó negyedóra kezdetéig 0-0 állt a Népstadion eredményjelző tábláin, amikor Erich Hof bombája a felső lécről Horst Nemec elé pattant. A center két méterről a hálóba tuszkolta volna a labdát, de az előző lövésre vetődő Grosics Gyula felpattant a földről, és a csatár elé dobta magát, majd a kipattanóval gyors magyar kontra indult, amelynek végén Göröcs János a bal sarokba helyezett (0-1 helyett 1-0). Aztán az utolsó percben a hátul kisegítő Tichy Lajos tértölelő labdájával a kivételesen a bal oldalon elviharzó Sándor „Csikar” átadását Machos Ferenc fölényes technikával bekülsőzte (2-0).

A tíz osztrák meccs átlagnézőszáma 69 845 volt, a spanyolok 3-0-s és az angolok 3-1-es legyőzése alkalmával egyaránt 90 726 néző tolongott a bécsi Práter stadionban, ez máig abszolút rekord a szomszédos országban. Ausztria válogatottja a tizedik – Magyarországé a hetedik – volt 1961-ben a nem hivatalos világranglistán, ám az osztrák szövetség nem nevezte legjobbjait a vb-selejtezőkre, mondván: az utazás az 1962-es chilei világbajnokságra hárommillió schillingbe kerülne, ennyi pénze pedig nincs a szervezetnek.

Karl Decker szövetségi kapitány, aki 1958 óta volt hivatalban, így reagált a megrázó (vissza)lépésre:

Miféle kicsinyes szélhámosok!

Decker játékosként előbb szerepelt a náci Németország válogatottjában, mint az Anschlusszal 1938-ban tartománnyá lefokozott Ausztriáéban: 1942-ben debütált a Harmadik Birodalom csapatában. A horogkeresztes együttessel Budapesten is járt, tagja volt annak a tizenegynek, amely 1942 májusában 3-1-es magyar vezetésről a szünet után 5-3-ra fordított az Üllői úton (40 000 néző).

Ekkor mondta Sepp Herberger, a konkrétan náci párttag német szövetségi kapitány: „Adják ide nekem ezt a magyar csapatot csak három hétre! Olyan együttest faragok belőle, amelyet éveken át nem győz le a világ egyetlen válogatottja sem.”

Jobbösszekötője, Decker 1945. augusztus 19-én, szintén Budapesten, a második világháború befejezését követő első hazai válogatott mérkőzésen debütált Ausztria legjobbjai között; akkor a magyar csapat 2-0-ra győzött (ismét Üllői út, megint 40 000).

Kapitányként 1958 novemberében Nyugat-Berlinben, az NSZK elleni találkozón (2-2) mutatkozott be. A németek szakvezetőjét még mindig Herbergernek hívták. Az őskövület 1936-tól huszonnyolc éven át, 167 találkozón dirigált, tehát még azon az 1962-es világbajnokságon is ő irányított, amelytől Ausztria távol maradt. (Az NSZK meg 1-0-ra kikapott Jugoszlávia együttesétől a santiagói negyeddöntőben.)

A vb-szereplés lehetőségétől megfosztott osztrák csapat nem vesztett népszerűségéből, mert 1963-as glasgow-i vendégjátéka alkalmával 94 596 néző töltötte meg a Hampden Parkot.

A mérkőzés – miként azt a The Herald című skót lap emelkedetten írta – „a nemzet lelkébe vésődött”.

A nagy balhé azzal kezdődött, hogy negyedóra múltán Dave Wilson nekilendült, ám a partjelző lest intett. Az osztrákok megtorpantak, csakhogy Jim Finney angol játékvezető figyelmen kívül hagyta taccsbírája jelzését, és a tizenegybe négy játékost delegáló Rangers csatára vezetést szerzett a skótoknak. Tíz perccel később ugyanő 2-0-ra alakította az állást, aztán 1964 aranylabdása, Denis Law is betalált (3-0), mire Nemec leköpte Finney-t.

A bíró azonnal kiállította az osztrák középcsatárt, majd egy skót belépő nyomán Friedrich Rafreidert hordágyon vitték le, és bár a szélső utóbb visszaállt – csere nem volt –, csak bicegett a pályán.

A gyakorlatilag kilenc játékosra fogyatkozó osztrákokban forrt az indulat. Noha 4-0-nál Anton Linhart a kettős létszámhátrány ellenére is szépített, nem sokkal később Hof leterítette Willie Hendersont, amiért Finney őt is zuhanyozni küldte. Bosszúból Linhart felrúgta a duplázó Law-t, aki megtorló ütéssel válaszolt, mire a játékvezető a 78. percben véget vetett a pankrációnak.

Finney azzal indokolta döntését:

Úgy éreztem, abba kell hagyni, mielőtt valaki nagyon súlyosan megsérül. Nem lehetett tudni, mi lesz a kimenetel.

Az először válogatott leicesteri Dave Gibsont dilemma gyötörte: „Nem értem az osztrákokat, miért veszítették el a fejüket.” A lesgólnál és Rafreider sérülésénél nyilván nem nézett oda…

Amúgy nem ez volt az első botrány a két csapat egymás elleni mérkőzéseinek történetében. Nyolc évvel korábban Bécsben, ahol a skótok ugyancsak 4-1-re nyertek, Bobby Collinst arcon rúgták, Erich Probst Tommy Dochertyre támadt, Gordon Smith megütötte Rudolf Röcklt. Néhány felzaklatott szurkoló a pályára rohant elégtételt venni a skót erőművészeken, és egyiküket Lawrie Reilly, a Hibernians csatára valósággal lelapította.

Giorgio Bernardi olasz játékvezető nem volt ideges ember: az erőszakos személyek közül csupán Leopold Barschandtot állította ki.

A skótokat pedig megedzette az 1963-as ütközet, mert három nappal később 2-1-re legyőzték Anglia csapatát a 98 606 nézővel zsúfolt Wembley-ben, majd a madridi Bernabeu-stadionban 6-2-re nyertek a spanyolok ellen.

Bár ne tették volna!

José Villalonga kapitány ugyanis a kínos hatos nyomán átalakította válogatottját – csak Feliciano Rivillát, Ignacio Zocót, Amaro Amanciót, Carlos Lapetrát hagyta benn a kezdő tizenegyben –, és az új csapat az Európa-bajnokság szintén madridi elődöntőjében (kétszer negyedórás hosszabbítás után) 2-1-es győzelmet aratott a favoritnak tartott magyar együttes fölött.

A skótok nem neveztek az Eb-re, Ausztria viszont bejelentkezett, de a legjobb tizenhat között kiesett Írország együttesével szemben. Bécsben 0-0-val zárult, Dublinban az utolsó percig 2-2-re állt a parti, akkor viszont Einar Poulsen dán játékvezető – kezezés miatt – tizenegyest ítélt a vendéglátók javára, és Noel Cantwell, a Manchester United légiósa nem szalasztotta el a nagy esélyt (3-2).

Nem csupán a végjáték miatt volt különös az a meccs is: a duplázó Cantwell első (fejes) gólja után

a mámoros nézők ellepték a pályát, majd a második félidőt nem lehetett elkezdeni, mert a drukkerek megszállták az alap- és az oldalvonalak menti területeket.

A hivatalos adatok szerint 39 963-an váltottak jegyet, ami akár igaz lehet, ellentétben azzal, hogy annyian is voltak a Dalymount Parkban.

Viszont legalább a játékosok közül nem kellett kiküldeni senkit.