A többi kapus csodálja, mégis eljött az ideje leváltani De Geát?

Kevés nehezebb labdarúgósors van, mint a változás „rossz oldalán” állni. Érezni, hogy kimész a divatból, a posztod – vagy inkább a szerepköröd – visszaszorulóban van. Irányító középpályásnak lenni akkor, amikor már nincsenek (vagy alig vannak) tízesek. Söprögetőnek, amikor mindenki átáll zónavédekezésre. Klasszikus centernek, amikor nyüzsögnek a hibrid, sokat mozgó csatárok. „Shot-stopper”, elsősorban kiváló reflexeire építő kapusnak, amikor egyre fontosabb lesz, hogy egy kapuvédő támadásokat tudjon építeni és tizenegyedik mezőnyjátékosként passzoljon.

Lehet, hogy ez David de Gea problémája.

Megeshet persze az is, hogy De Geának nincs akkora problémája, csak a közvélemény előszeretettel veri el rajta a port hibái után.

A világ legjobban fizetett kapusaként könnyen kritikai össztűzbe kerül, és bármennyi látványos védést mutat be, a gyengéi is megmutatkoznak.

Nagy kérdés, a Manchester United továbbra is rá épít-e, szerződést hosszabbít-e vele, vagy felkészül a kapusváltásra, hogy a szakvezető Erik ten Hag kapjon egy proaktívabb kapuvédőt.

Volt, aki De Geát analóg kapusnak nevezte a digitális korban. De igazságos megjegyzés-e ez? Tényleg ennyire elavult lenne a 45-szörös spanyol válogatott stílusa? Vagy egyszerűen csak nem illik bele abba a játékba, amelyet Ten Hag szeretne megvalósítani, tehát rossz helyen van rossz időben? Próbáljunk meg választ találni a kérdésekre!

Szeizmikus változások

Kezdjük két magyar szakkönyvvel, amelyet koruk meghatározó kapusai írtak! A Ferencváros vb-ezüstérmese, Háda József könyve (A kapus iskolája) 1943-ban jelent meg, a szintén vb-ezüstérmes utód, Grosics Gyula (Alberti Józseffel közösen jegyzett) Kapusiskola című kötete pedig 1965-ben. Mindkettőt jelentős változásoktól felforgatott időszak előzte meg. A lesszabály 1925-ös megváltoztatása óriási taktikai és játékfelfogásbeli változásokat hozott, Háda ezeket aktív kapusként megtapasztalta fiatalkorában.

Grosics az Aranycsapat, a világhódító brazil válogatott (és a 4–2–4), illetve a catenaccio okozta futballföldrengések tapasztalataival felvértezve írta szakkönyvét. Nem véletlen, hogy mindkettejüknél felbukkan egy hasonló gondolat: ami egy időben (sokáig) megfelelő és kívánatos volt, az a játék folyamatos változása miatt kimehet a divatból, és a kapusoknak is alkalmazkodniuk kell a változó követelményekhez.

Már Háda is ír arról, hogy a kapus működési területeiből az egyik a tizenhatoson kívüli zóna, s megállapítja: „A csapatban a kapusnak kell a legfelkészültebb játékosnak lennie, akinek nemcsak lábbal, hanem kézzel és esetleg fejjel is jól kell kezelnie a labdát (Lásd: Szabó Antalt). Egyébként a kapus játékára merev szabályokat felállítani nem lehet”.

„A játék felgyorsítása más követelményeket is támasztott a kapussal és a védőkkel szemben – írta bő két évtizeddel később Grosics. – A működési terület bővülése persze még manapság sem jelenti azt, hogy minden kapus mindent tudhat, sőt még azt sem, hogy minden megtanulható. Egy bizonyos: a tehetséges kapusok között ma is vannak ún. alapvonal és negyedik hátvéd-típusú kapuvédők. A legjobbak azonban vitathatatlanul azok, akik mindkét stílusban otthonosan mozognak.” A „Fekete Párduc” tulajdonképpen leírja a söprögető-kapusok prototípusát, ami nem véletlen, tekintve, hogy őt is az előfutárok között tartják számon. Grosics foglalkozik a kirúgások megváltozásával (egyre laposabb ívű, keményebben meglőtt, erősebb labdák szálltak előre), a korszerű kapus 15 pontjáról szóló részben pedig külön is megemlíti a passzolást saját játékostárshoz.

A kapusmesterség lassan-lassan mind nagyobb intelligenciát, értelmi képességeket kíván. Ösztönös felkészültséggel ugyanis a legnagyobb kapusígéret is csak félember marad

– vonja le a következtetést a poszt egyre komplexebbé válásáról.

A következő szeizmikus változást a kilencvenes évek eleje hozta, amikor a FIFA – megelégelve az időhúzást és a labda „jegelését” – a tiszta játékidő növelése érdekében megtiltotta a kapusoknak a hazaadások megfogását. A remekül sikerült szabályváltozás kárvallottjai azok a kapusok lettek, akik lábbal nem bántak elég magabiztosan a labdával. A korabeli felvételek igen vicces káosz mementói.

A szabályváltoztatás (bevezetése előtt) vegyes fogadtatást kapott, de hamarosan mindenki hozzászokott az új módihoz, amely alapvetően megváltoztatta a kapusjátékot. A magyar válogatott akkori kapusa, Petry Zsolt jól látta, mi következik.

„Azok a kapusok lépnek majd előtérbe, akik jól játszanak a mezőnyben is, le tudják kezelni a labdát, és tudnak a csatár fejével is gondolkodni” – mondta a Nemzeti Sportnak Petry. Csank János, a Vác edzője (maga is korábbi kapuvédő) úgy vélekedett, a technikás kapusok kerülnek előnybe a változás miatt. Ez így is történt.

Ez éles korszakhatár volt, a mostani átmenet nem az, de a trend kirajzolódik. A kapus feladatköre megint egyre komplexebbé válik, a hangsúlyok eltolódnak. Mezőnyben mind jobbnak kell lennie, és már nem elég, hogy „csak” véd, irányít és eltakarítja a labdákat – teljes magabiztossággal kell beszállnia a labdakihozatalba és -járatásba, egyre jobban segítenie kell a támadásépítést. Főleg, ha az edző hátulról építkező játékot képzel el – márpedig a legmagasabb szinten a domináns csapatok többsége erre tör.

Torwartkette és kapusdilemma

Ha valaki a kapus bevonásával kialakított passzláncolat – németül Torwartkette – egyszerre közérthető és szakmai magyarázatára kíváncsi, érdemes elolvasnia a DFB, azaz a német szövetség anyagát. A kapus aktív bevonásával egy csapat kicsalhatja, fáraszthatja ellenfelét, új passzsávok és opciók nyílhatnak meg, valamint kijátszható az egyre agresszívabb, szofisztikáltabb le- és visszatámadás. Természetesen ez kockázattal is jár. Aki így játszatja a csapatát, az tudatosan vállalja annak a rizikóját, hogy egy rossz passz vagy labdaátvétel azonnali ziccert eredményezhet, és könnyen kapott gól lehet a baki következménye. Ahogyan a DFB megállapítja: ehhez a játékhoz olyan kapus kell, aki mindkét lábbal magabiztos. A cikk a spanyol Albert Capellas Herms megállapításával végződik:

„Ez a futball jövője. Mindig is abban hittem, hogy a kapust jobban be kell vonni a játékba.”

Kérdés, érdemes-e ezt tenni, ha a kapust David de Geának hívják.

A spanyol hálóőr reflexei káprázatosak

és a kollégái által is irigyeltek, védései nem ritkán lélegzetelállítóak, voltak idények, amikor jobbára ő tartotta víz fölött a fuldokló MU fejét. Döntéshozatalait, kifutásait, proaktivitását és lábbal való játékát időről időre érték kritikák, de erényei sokáig fontosabbnak bizonyultak.

Ahogy változik a futball – és a Manchester United játéka is –, mind erősebb kontúrokkal rajzolódtak ki De Gea gyengeségei. A StatsPerform adatelemző cég tavaly nyáron foglalkozott De Gea passzproblémáival. Megfigyelésük szerint több negatívum is kimutatható: De Gea stílusa (amelyben nagy szerepet kapnak a védések és jóval kisebbet a labdajáratás) nem teljesen passzol ahhoz, amit Erik ten Hag látni szeretne; a kapus nem elég magabiztos lábbal, és ennek következményeképpen súlyos hibák csúszhatnak az építkezésbe. De Gea viszonylag pontatlan, legalábbis nem tud úgy segíteni az építkezésben, mint, mondjuk, a városi rivális Manchester City brazil kapusa, Ederson.

Néhány hete az Opta adatelemzői tették fel a kérdést:

Eljött az ideje leváltani De Geát?

A gondolatmenet hasonló: a Ten Hag által elképzelt játéképítéshez proaktívabb, jobban passzoló és jobban söprögető kapuvédő kell(ene) a spanyol helyett. Adatelemző rendszertől függően más és más számokat kapunk (a WyScout modellje például valamivel kedvezőbb De Geára nézve, mint az Optáé), de az mindegyikből kirajzolódik, hogy De Gea nem igazán proaktív, nem segíti kiemelkedő mértékben a csapat támadójátékát, szívesebben operál hosszú kirúgásokkal, és bele-belehibázik a labdajáratásba.

Ugyanakkor számai nem lógnak ki csúnyán lefelé, már ha felszínesen nézzük azokat: a WyScout rövid passzoknál 98 százalékos pontosságot mér (a „maradék” 2 százalék pedig nem feltétlenül ellenfélnek adott ajándék, az adatban ott vannak az oldalvonalon kívülre rúgott labdák is). Viszont ez az adat azt nem mutatja, amikor De Gea saját játékoshoz továbbítja a labdát, ám úgy, hogy védője szorult helyzetbe kerül. Ilyen szituációt oldott meg remekül, extra labdakihozatal segítségével Lisandro Martínez a Betis elleni találkozón, ilyet nem tudott megoldani Maguire a Sevilla elleni EL-meccsen, és ezektől a helyzetektől markolássza szívgödrét a United-szurkolók jó része.

Ha a „labdajárató kapusok” kiemelkedő képviselőjével, Edersonnal hasonlítjuk össze De Gea játékát, látszik, hogy a spanyol kapuvédő kevés igazán jó építő megoldással rukkol elő.

Ederson általános passzpontossága is jobb, de ha az előrepasszokat figyeljük, már 6 százaléknyi különbség alakul ki – nem De Gea javára. A brazil kapus meccsenként 20,71 alkalommal passzol, De Gea csak 15,68-cal (és teszi ezt rosszabb pontossággal). Az Opta adatai szerint Ederson a Premier League-meccseken április elejéig 45 támadószekvenciában volt érintett, De Gea csak 28-ban. A brazil kapus nyomástűrése, passzválasztásai is jobbnak tűnnek – tegyük hozzá, ő jobban összerakott, csiszoltabban működő „gépezet” része, ez pedig nagyon sokat számít. Ederson előrébb helyezkedik, proaktívabb, lábbal magabiztosabb, jobban épít, valamivel többet söpröget, márpedig ahhoz a domináns játékhoz, amelyet a nagycsapatok többsége meg akar valósítani, éppen ez kell.

Kopik-e a mágia?

Hogy Ederson jobb kapus-e, mint De Gea? Milyen csapatnak, kérdezhetnénk vissza? Elképzelhető, hogy De Gea nem az a kapus, akire a Manchester Unitednek középtávon szüksége lenne; ugyanakkor egy reaktívabb, sok lövéssel szembenéző, direktebb futballt játszó együttesnek nagy értéke lehet. Sőt: még a Manchester Unitednek is, de ha az MU megtartja, akkor vállalnia kell első számú kapusa ismert gyengeségeit is. De Gea 32 évesen már aligha fog megváltozni, és pályafutása utolsó nagy szerződésének aláírására készül.

Elgondolkodtató az, hogy mostanában De Gea legnagyobb erényét – a lövések hárítását – vizsgálva sem látunk kiemelkedő számokat. A megakadályozott gólok (prevented goals, PG) mutatója messze van a kiugrótól, De Gea (modelltől függően) vagy nagyon enyhén pozitívban, vagy nagyon enyhén negatívban van. Ederson minden modell szerint negatívban, ám a City kapusa sokkal, de sokkal kevesebb gólt kap (és messze az ő kapujára megy a legkevesebb lövés). Ha 90 percre vetítjük a PG-adatokat, De Gea éppen, hogy befér a top tízbe a Premier League-ben. Nettó védésszámban kilencedik a spanyol kapus, a WyScout kapusindexrangsorában csupán tizenegyedik.

Lehet, hogy inkább itt van a probléma. De Gea gyengeségeivel együtt lehet élni, gyenge pontja kompenzálható, és ő képviseli a rutint, az állandóságot az MU hátsó alakzatában.

Gyakran kikezdik, ám még mindig jó kapus, ha nem is a legmegfelelőbb egy hátulról építkezni kívánó csapatnak.

Jó úton halad afelé, hogy megnyerje a 2022/23-as évadban az Arany Kesztyű-díjat, amellyel az egy PL-idényben a legtöbb clean sheetet elkönyvelő (meccsen gólt nem kapó) kapus munkáját ismerik el. De ha a legnagyobb erényét nem tudja csillogtatni, akkor mekkora erősségnek számít? És ha elmaradnak a káprázatos, nagy hozzáadott értékű védések, akkor érdemes-e vele szerződést hosszabbítani? A döntés az MU vezetőségének és edzői stábjának kezében van.