50 éve játszották minden idők egyik legjobb Magyar Kupa-döntőjét

A Vasas másodszor játszott MNK-döntőt, és ahogyan 1955-ben 3-2-re, úgy ötven éve, 1973. május elsején 4-3-ra legyőzte a Honvédot. A piros-kékek edzője mindkétszer Baróti Lajos volt. A százhúsz perces „újrajátszáson” a bombázó Várady Béla három gólt szerzett, a trófeát pedig az az Ihász Kálmán emelte fel, aki Baróti miatt vonult vissza.

Nem lehet mondani, hogy a Honvéd és a Vasas ráfeküdt volna a Magyar (Népköztársasági) Kupára. Az 1972/73-as kiírásig mindkét együttes egyszer – 1964-ben, illetve 1955-ben – nyert, és a régmúlt időkben (1926-ban) a Honvéd-előd Kispest is elnyerte a trófeát.

Az 1955-ös döntőben a Vasas épp a Honvédot győzte le 3-2-re, noha az ellenfél a Budai II, Kocsis, Machos, Puskás, Czibor atom csatársorral állt fel. Ezen a találkozón jegyezték fel minden idők rekordközönségét az M(N)K-ban: a mérkőzést 40 ezren látták a Népstadionban. Ez a szerény csúcs is jelzi, milyen presztízse volt minálunk még a legszebb futballkorokban is a kupának…

E sorozat negyeddöntőjében 70 ezren tolongtak a Vasas–Szombathely meccsen (7-1), de azt a Vörös Lobogó (MTK)–UDA Prága KK-döntő (6-0) előmérkőzéseként rendezték.

Az 1973-as csúcstalálkozón nem tülekedtek a nézők, mindössze 7888-an váltottak jegyet a mérkőzésre. És még kisebb lett volna a közönség, ha a Vasas–Honvéd előtt tartott Barcs–Hajdúböszörmény Szabad Föld Kupa-döntőre (8-3) nem érkeznek több százan vidékről.

Pedig a Vasas nagy formában volt: 1972. november 26. és 1973. május 6. között tizenhárom egymást követő bajnoki meccsen maradt veretlen, sőt ezek közül tízet megnyert. Igaz, a kupában fontolva haladt, csak a Diósgyőrt szórta meg a mesterhármast jegyző Tóth Bálint főszereplésével (5-2). Szegény Tóthnak éppen a DVTK volt a végzete: egy miskolci bajnoki mérkőzésen, amelyen a Vasas nyert 1-0-ra, Földesi Károly úgy agyonrúgta, hogy a technikás csatártehetségnek többszörösen eltört a lába, így le kellett mondania arról a karrierről, amely a brutális belépőig a legszebb reményekkel kecsegtetett.

A piros-kékek a további meccseiket „köhögve” nyerték: Békéscsabán Vidáts Csaba a 83. percben fejelte a győztes gólt a másodosztályú ellenfélnek (1-0), a Kőér utcában Várady Béla vitatott 11-ese döntött a szintén NB II-es Bp. Spartacusszal szemben (3-2), míg az elődöntőben a másodosztályból a legjobb négyig jutó Szolnoki MTE vendégeként a Vasas ritkán jutott át a félpályán, Komjáti András fejes góljával mégis 1-0-ra győzött.

Arcanum Digitális Tudománytár – Népsport, 1973. május 3.

Komjáti a döntőben sérülése miatt nem játszhatott, csakúgy, mint 1980-ban, amikor a negyeddöntő hajrájában fejelte a meccs egyetlen gólját az NB II-es Sabariának. Szombathely egyezett Szolnokkal: a vasi városban ugyanúgy 1-0 és 12 ezer néző volt, mint 1973-ban a Tisza-parti településen.

A Honvéd eleinte kímélő sorsolást kapott 1973-ban: a BLASZ I-es katonacsapat, a Ságvári SE (4-0) után az NB II-es BVSC-t kellett felülmúlnia (2-0). A Tatabányával már nehézségek támadtak (2-1), a Videotonnal még inkább, de Bicskei Bertalan a döntőbe vitte csapatát: az 1-1-et követő tizenegyes-párbajban az összes fehérvári pontrúgást – Karsai László, Csukovics László és Burka Imre lövését is – hárította, és a Honvéd első 11-esét simán elhelyezte Kovács László hálójában.

Az 1955-ös Vasas–Honvéd döntőn tizenöt olyan labdarúgó – nyolc angyalföldi és hét kispesti – lépett pályára, aki szerepelt a válogatottban, tizennyolc évvel később ez a szám tizenhétre nőtt (a Vasas maradt a nyolcnál, a Honvéd kilencre módosított). A két csapatból a következő gálaegyüttest lehetett volna kiállítani: Tamás – Török (mindkettő Vasas), Lukács (Honvéd) Vidáts, Ihász – Müller (mind Vasas), Kocsis Lajos, Pintér, Szűcs Lajos – Kozma (mind Honvéd), Várady (Vasas).

A szolid érdeklődés ellenére a felek klasszisukhoz méltó teljesítményt nyújtottak, a fél évszázada, 1973. május elsején lezajlott százhúsz percből egy sem volt unalmas. A húsz éves Várady beverte Lakinger Lajos átadását, ám a virtuóz Kocsis szögletéből Pál József gyorsan egyenlített, Várady azonban nem nyugodott, és a hálóba küldte a Szombathelyről igazolt, de mély nyomokat nem hagyó Szabó Sándor passzát is, csakhogy Szűcs Lajosét Kozma Mihály úgyszintén a helyére tette (2-2).

Pazar megmozdulás következett: Kovács Ferenc elfektette Szűcsöt, Kelemen Józsefet és Egervári Sándort is, mielőtt a finom szólót méltóképpen befejezte. Ez a Kovács tizenhét évesen debütált 1967-ben abban a Vasasban, amely 1966-ban veretlenül nyert bajnoki címet, így óriási jövőt jósoltak neki, de egy maradt az örök ígéretek közül. Nem úgy Kozma, aki Bódi Zoltán labdáját is a hálóba továbbította, ezzel 3-3-ra alakította az állást, így további fél óra játék marasztalta a kis számú, ám mind lelkesebb közönséget az éjszakában.

A hosszabbításban Várady feltette a koronát ragyogó produkciójára. A Vasas Kocsis Lajosa, a szintén nagymesteri színvonalon irányító Müller Sándor ívelt jobbról keresztbe, az angyalföldi bombázó az ötös túlsó sarkánál mellre vette az átadást, majd ballal elemi erővel a rövid felsőbe zúdította a labdát (4-3).

Bicskei elismerte a teljesítményt: „Aki három gólt tud rúgni a kupadöntőn – mondta –, az tízes osztályzatot érdemel.” A Népsport azt írta: „A mérkőzés hőse kétségkívül Várady Béla volt. Bizony sokaknak jutott eszébe: bár ott lett volna végig az osztrákok ellen!” (Két nappal korábban a 2-2-es meccs második félidejében küldte pályára Illovszky Rudolf szövetségi kapitány.)

A sportlap amúgy áradozott: „Ilyen izgalmas, heves csatákkal tarkított döntőre nem nagyon emlékszünk.” A Népszava is lelkendezett: „Öröm volt nézni azt az elszántságot, amely a két csapat körében uralkodott. A Vasas egy kitűnő Honvédot győzött le.”

Arcanum Digitális Tudománytár – Népszava, 1973. május 3.

A csapatkapitány-balhátvéd Ihász Kálmán büszkén említette: „Az idén két nagy esemény történt az életemben. Az FTC elleni 2-1 alkalmával játszottam 350. bajnoki mérkőzésemet, és én vehettem át a kupát.” A 27-szeres válogatott balhátvéd másfél évtizede szerepelt a Vasas első csapatában, amelyben 1958-ban, tizenhét évesen, csatárként debütált. A premier előtt Szilágyi I Gyula azt magyarázta neki: „Elfutsz a szélen, majd a tizenhatos környékén lepasszolod a zsugát, és azonnal rohansz vissza.” – Gyula bácsi, miért? „Mert azt a labdát tőlem már nem kapod vissza…”

Talán még Ihásznál is boldogabb volt Baróti mester (aki aztán véget vetett az állhatatos balbekk pályafutásának, az angyalföldi csapatban 364 NB I-es mérkőzésen szereplő, négyszeres bajnok futballista miatta vonult vissza):

Tizennyolc esztendeje, amikor a Vasas legutóbb elhódította ezt a kupát, szintén én voltam az edző. Akkor még Illovszky, Bundzsák Dezső, Sárosi László, Szilágyi Gyula játszott a csapatban. Boldog vagyok, megérdemelten nyertünk. Indulhatunk a KEK-ben. Ez először történik meg a Vasas életében.

Az is először esett meg, hogy másodosztályú vetélytárs ejtette ki a Vasast az európai kupából. A Sunderland a Népstadionban 2-0-ra nyert, az angliai visszavágón a piros-kékek csak 1-0-ra győztek. A második mérkőzés előtt Ihász megkérdezte Barótit, benne lesz-e a kezdő tizenegyben. Az edző hűvösen válaszolt: „Ezt nem tudom garantálni.” Ő már a Szolnokon felfedezett Kántor Mihályt favorizálta.

Ihász pedig leszállt a csapatbuszról, miután elköszönt mindenkitől és saját pályafutásától. Utolsó meccsét négy nappal a Vasas–Sunderland előtt, az Egyetértés ellen (1-1) játszotta.

A tréner és közte nem volt nagybetűs Egyetértés.