Ötezer dollárt ígért a BEK-elődöntő játékvezetőjének a magyar machinátor

Annak idején nagy feltűnést keltett a Sunday Times cikke, amely A csalások aranykora címmel látott napvilágot. Ebben Brian Glanville azt írta: „Solti Dezső 1973 márciusában a lisszaboni Ritz Szállóban magához kérte Francisco Marques Lobót. Artemio Franchira, az UEFA olasz elnökére hivatkozva elmondta neki, hogy őt jelölték ki játékvezetőnek a Derby County–Juventus BEK-elődöntő visszavágójára.”

A lap szerint Solti 5000 amerikai dollárt ígért Lobónak, ha a Juventusnak vezeti a meccset.

Egy gépkocsi indítókulcsát is megcsörgette a szerényen élő lisszaboni telefonszerelő előtt,

és azzal kecsegtette a portugál sporttársat: meghívhatja Itáliába, bemutathatja a Juventus vezérkarának, ami bírói pályafutása és a kocsi szempontjából sem mindegy. (Gianni Agnelli a klub meg a Fiat elnöke volt egyben.)

Arról, hogy ő fúj napra pontosan ötven éve, 1973. április 25-én a Derby–Juvén, Lobo Soltitól értesült. Mielőtt elment a találkozóra, a bíró jelezte a megkeresést a Portugál Játékvezető Szövetség elnökének, majd – vele egyeztetve – feljelentést tett, és rögzítette következő telefonbeszélgetését a magyar hívóval.

De ki volt Solti Dezső? Egy 1911-ben Steinbergerként született balmazújvárosi ember, akiről a helyi futballcsapat támogatása kapcsán azt írta hajdanán a hajdú-bihari újság: „A Hangya vendéglőben kolbász, szalonna és kenyér is került az asztalra Steinberger Dezső jóvoltából. Édesapjának a szomszédban jól menő malma volt, a fiú este elcsente a páncélszekrény kulcsát, és pénzt vett ki a trezorból, így fedezte a mérkőzések utáni kiadásokat.”

Solti aztán megjárta és túlélte Auschwitzot, majd artistaként – hat táncosnővel együtt – hivatalos engedéllyel szerződött Olaszországba 1949-ben. Öt évvel később Guttmann Béla, aki akkor a Milan edzője volt, Solti luxusautóját – jogosítvány nélkül – vezetve elütött egy tizenhét éves lányt. Solti magára vállalta, hogy ő ült a volánnál, ezzel együtt Guttmann 1955 februárjában távozott Milánóból, helyére a honosított uruguayi Hector Puricelli került.

A hatvanas években Solti az Internazionale bundaügyi megbízottja lett, persze nem hivatalosan. Hatvannyolctól nem engedték beutazni Magyarországra, mert – a bürokratikus megfogalmazás szerint – „korrumpálni” akart magyar játékvezetőket, és „törvénybe ütköző módon” vitt ki az országból bélyegeket, festményeket. Igaz, a tiltást már a következő évben megszüntették. Ellenben a zavaros életű honfitársat az 1974. május 22-én Edinburgh-ben rendezett UEFA-kongresszuson „nemkívánatos személynek” nyilvánította az európai szövetség.

A Sunday Times a Derby County–Juventus mérkőzéssel kapcsolatban megállapította:

Nem lehet a véletlennek tulajdonítani, hogy Solti hosszú ideig annyira közel volt az Internazionale elnökéhez, Angelo Morattihoz, továbbá Helenio Herrera edzőhöz és a kék-feketék korábbi titkárához, Italo Allodihoz. Az ember nem mehet el a mellett sem megjegyzés nélkül, hogy Soltit akkor kapták vesztegetésen – a Juventus találkozóinak egyikén –, amikor Allodi az Intertől átszerződött a fekete-fehérekhez.

A hatvanas évek Grande Interének sorozatosak voltak a balhéi. Az 1965-ös BEK-elődöntőben – amelynek másik ágán a Benfica és a Győri ETO találkozott, miheztartás végett – a Liverpool az Anfield Roadon 3-1-re nyert a milánói csapat ellen, a San Siro stadionban viszont a kék-feketék győztek 3-0-ra úgy, hogy Ortiz di Mendibil spanyol játékvezető közvetett szabadrúgást ítélt, majd – miután Mario Corso direkt a hálóba lőtte a labdát – szemrebbenés nélkül megadta a szabálytalan gólt.

Egy évvel később Real Madrid–Internazionale elődöntőt rendeztek. A spanyol fővárosban 1-0 volt a Real javára, aztán a visszavágó előtt Vadas György játékvezető aranyórát talált szállodai szobája éjjeli szekrényén. Eltette, majd rendesen levezette a meccset, amely 1-1-gyel és az Inter kiesésével zárult.

Solti őrjöngött. Utóbb azt nyilatkozta a Magyarországon is forgalmazott Ceskoslovensky Sportnak: „Mi (mármint az Inter – a szerk.) eljártunk a FIFA-nál, hogy ilyen emberek, mint Vadas, többé ne bíráskodjanak.”

Jellemző a morálisan mindig alultáplált Nemzetközi Labdarúgó Szövetségre (is), hogy a bosszúszomjas machinátor nem beszélt a levegőbe: a magyar bíró soha többé nem dirigált nemzetközi mérkőzésen.

A Juventus jobban járt az Internél: a Zoff – Spinosi, Salvadore, Morini, Cuccureddu (Haller) – Causio, Furino, Capello, Marchetti – Anastasi, Altafini összetételű együttes a torinói 3-1 után Angliában 0-0-t ért el, és bejutott a döntőbe. Ám az első BEK-diadalára 1985-ig kellett várni, és a Juve azzal sem büszkélkedhetett, mert futballilag teljességgel érdektelen találkozón, a Heysel-tragédia estéjén érte el a győzelmet. (A meccset a még nagyobb szerencsétlenség elkerülése miatt rendezték meg Brüsszelben, ahol – a liverpooli szurkolók barbár attakja nyomán – harminckilenc ember halt meg, hatszáz megsebesült.)

A legtöbbszörös olasz bajnoknak az európai ínség miatt volt oly fontos 1973-ban, hogy végre finalista legyen, és trófeát nyerjen az első számú európai klubtornán. Nem sikerült: az előző évi rotterdami döntőben az Intert felülmúló Ajax a belgrádi csúcstalálkozón 1-0-ra győzött ellene.

A Juventus persze semmiféle felelősséget nem vállalt a Derby-botrányban. Vezetői azt hangoztatták: a torinói klubnak nincs kapcsolata Soltival. Giampiero Boniperti Juve-ikon és -elnök még azt is tudta mondani:

Vannak ilyen kótyagosok, akik a saját pénzükből felajánlanak ötezer dollárt.

Lobo kiváló minősítést kapott a BEK-elődöntő után, ám a FIFA nem jelölte őt az 1974-es világbajnokságra, noha az angliai affér előtt jó eséllyel pályázott a vb-részvételre. Soltinak pedig pechje volt, hogy Franchit 1974-ben az UEFA elnökévé választották, addig ugyanis jó barátja, az 1962-től végrehajtó bizottsági tag Barcs Sándor irányította – megbízott vezetőként – az európai szövetséget. Az újonc olasz nem merte őt kimenteni a szankció alól.

Ettől még a harcsaszájú Citroenjével gyakorta hazalátogató Solti jól elvolt,

olyannyira, hogy nyolcvanadik születésnapja alkalmából barátságos mérkőzést rendeztek a tiszteletére a szülőhelyén. Az 1991. október 2-án megtartott Balmazújváros–Debreceni VSC találkozót (2-0) emelkedett hangulat jellemezte. A Hajdú-Bihari Napló így számolt be a nagy eseményről: „Solti Dezső (később a cikkben: „Dezső bácsi” – a szerk.), a Milan, az Inter, a Real Madrid nagynevű menedzsere a minap hazalátogatott szülőfalujába, Balmazújvárosba. Nyolcvanéves. A helyi sport ügyeinek intézőinél, a sporttér irodájában telepedünk le, áhítattal hallgatják.”

Attól tartok, Solti – akinek a Real Madriddal semmiféle kapcsolata nem volt – nem csupán az időhiány miatt nem mesélt el minden egyes részletet.