Meddőhányós Hollywood: nem a színészcsillagok, hanem a közösség a Wrexham-sztori igazi hőse

1934 a mez hátulján az évszám.

Nem az alapításé (az 1864), hanem egy katasztrófáé: 1934. szeptember 22-én felrobbant a lég a wrexhami Gresford bányában. A detonáció és az azt követő föld alatti tűzvész 266 ember halálát okozta, legtöbbjük holttestét sosem tudták felhozni.

Az éjsötét bányában fekszenek mind,
Kilenc shillinges napidíjért haltak meg

– énekli Ewan MacColl a gresfordi bányászkatasztrófáról szóló balladában, melyet a könnyed keringőritmus ellenére szinte szétvet a tehetetlen, acsargó düh. Egy másik, legtaglózó erejű bányászballadájában (az a springhilli katasztrófáról szól) hátborzongató képet fest a föld alatti élet veszélyeiről.

„Bone and blood is the price of coal”, azaz (Hobo költői fordításában):

Csontért, vérért ordít a szén.

A gresfordi katasztrófában meghalt bányászok jó része azért dolgozott a végzetes szeptemberi napon, mert elcserélte a műszakját. Futballrajongók voltak ugyanis, és kedvenc csapatuk, a Wrexham a tradicionális riválisok közé tartozó Tranmere Roverst fogadta. A mérkőzés napján szó szerint síri hangulat uralkodott. A Népszava korabeli, helyi beszámolója szerint az elviselhetetlen csendet csak az egyre-másra megszólaló lélekharang törte meg a városban két napon keresztül.

„A katasztrófa helyszíne csupán három mérföldre van a pályánktól, és a városban a hangulat nyomasztó (…) Nincs értelme elhalasztani a mérkőzést. Együttérzünk az érintettekkel, és úgy hisszük, azzal, hogy pályára lépünk, talán el tudjuk egy rövid időre terelni a figyelmet a szörnyű tragédiáról” – magyarázta a Wrexham klubtitkára a The Guardiannek.

A gresfordi bányaszerencsétlenségre emlékeztető évszám 2021 óta van a Wrexham-mezek hátán. Ez csak egy apró gesztus, de egyben jelzi is, hogy a walesi klub színészcsillag tulajdonosai – Ryan Reynolds és Rob McElhenney, akik az RR McReynolds Companyn keresztül birtokolják a Wrexhamet – milyen tisztelettel közelítettek a városi közösséghez.

A tragédia ugyanis generációs traumát okozott, és része a wrexhami kollektív emlékezetnek: 200 asszony maradt özvegyen, 800 gyermek apa nélkül, és 1600 bányász vesztette el a munkáját, valamint megélhetését; megsegítésükre országos gyűjtés indult.

A bánya tulajdonosai – akik nem törődtek a katasztrófával fenyegető, életveszélyes körülményekkel – megdöbbentő cinizmussal ki sem fizették a robbanás napján dolgozók bérét; mondván, a bányászok nem fejezték be a műszakot. A mezekbe hímzett évszám tiszteletadás a város múltjának és emlék az elhunytaknak.

„Wrexham a szénbányászat miatt lett jól prosperáló város, de emberi szenvedés volt ennek az ára” – írja a helyi krónika. A bányászatnak és a prosperálásnak aztán az 1980-as években vége lett, és Wrexham, mint annyi walesi város, ezt nehezen tudta kiheverni.

Szóval, ez nem Hollywood. Nem épp hollywoodi az a hatalmas, fehér „WREXHAM” felirat sem, amelyet a Los Angeles-i mintájára készítettek egy hatalmas, részben beerdősült meddőhányó (ez csak egy a térségbeli 216-ból) oldalába. A Wrexham AFC sztorija már sokkal inkább hollywoodi, de hát ezt jól tudják azok, akik nézték a Welcome to Wrexham (Üdv Wrexhamben!) – dokumentumfilm-sorozatot.

„Hol mondták, a kocsmában?!”

Ez a mondat volt a visszakérdezés arra a hihetetlen pletykára, amely 2020 őszén kezdett terjedni a Wrexham szurkolói fórumán (The Red Passion). A városban keringő szóbeszéd arról szólt, hogy a legatyásodott és rosszul szereplő klubnak olyan kaliberű új tulajdonosai lesznek, akiknek a bemutatása világszerte hír lesz; a tárgyalásokon pedig felbukkant egy filmes stáb. Ez tényleg olyasvalaminek tűnt, amit csak öt sör és pár feles után lehet kitalálni.

A szkepticizmus jól mutatja a wrexhami drukkerek akkori hangulatát. Wales legrégebbi futballklubja – egyben a világ harmadik legrégebbi profi klubja – ugyanis 2008 ősze óta a „non-league-ben”, azaz a professzionális ligarendszer alatti purgatóriumban sínylődik. Volt tulajdonos, aki el akarta adni a stadiont a csapat feje fölül; volt, amikor a drukkerek közbelépése mentette meg a Wrexhamet (a legutóbbi váltásig egy szurkolói tröszt tulajdonában volt a csapat), a legtöbb idény sikerek helyett a fogak csikorgatását hozta. Az angol ligarendszerben szereplő északkelet-walesi klub sosem volt igazán divatos és sikeres: patinás múltja ellenére sosem jutott a másodosztálynál feljebb, és ezt aligha kompenzálja az, hogy közben a Walesi Kupa rekordere 23 győzelemmel, és így néhányszor (legutóbb 1995/96-ban) a KEK-ben az európai porondra is kiléphetett, ahol akadtak feltűnést keltő eredményei is.

A National League (az angol ötödosztály) a bajnoki piramis egyik legbrutálisabb divíziója.

Huszonnégy csapat küzd egymással a maratoni hosszúságú évadban, négy kiesik, csak kettő jut fel, de csupán egyetlen automatikus feljutó hely van: a 2–7. helyezettek többfordulós playoffban döntenek a másikról. A bajnokság tele van nagy múltú csapatokkal, olyanokkal is, amelyek már megjárták történetük során az élvonalat (ilyen a Wrexhammel óriásit csatázó Notts County vagy a Premier League alapító tag Oldham).

A költségek magasak – a liga félprofi, de többségben vannak a teljesen professzionális csapatok, és a Wrexham is az –, a bevételek viszonylag alacsonyak és nehezen növelhetők. Egy átlagos klub éves büdzséje kétmillió font fölé kúszott, a veszteségek jelentősek – a gazdag hollywoodi tulajdonosoktól új tőkeinjekciót kapott Wrexham 2,9 millió fontos deficitet szedett össze annak ellenére, hogy közben rekordbevételt jelentett. A klubok a tulajdonosok „lélegeztetőgépén” vannak, nagyon nehéz fenntarthatóan üzemeltetni egy ötödosztályú csapatot. A feljutáshoz sok pénz és jó játékoskeret kell, ezért a negyedosztályt megcélzók „fegyverkezési versenybe” kezdenek, s közben halmozzák a veszteséget. A koronavírus-világjárvány tovább nehezítette az addig sem könnyű helyzetet a bajnokság összes csapata számára. A két feljutó hely az angol futballpiramis legdurvább „útszűkületévé” teszi a bajnokságot.

Nehéz innen előrelépni, a pénzügyi veszteség garantált, gyakran meginognak vagy a csőd szélén tántorognak a csapatok. A szurkolók hozzászoktak a szélhámos és ügyeskedő, sokat ígérő és keveset adó tulajdonosokhoz, a reménykedést követő összeomlásokhoz, a csapatmentő akciókhoz. A wrexhamieknek pontosan ez a sors jutott osztályrészül, 2011-ben hét óra alatt adtak össze 100 ezer fontot a drukkerek, hogy visszarántsák a klubot a szakadék széléről. Nem csoda, hogy szkeptikusan fogadták a híreket, majd kitörő örömmel a megelevenedő hollywoodi futballmesét (és persze a pénzt).

Küszködő klubból világsikert arató termék

Az „R&R-éra” első idényébe nem megyünk bele mélyebben – az Üdv Wrexhamben! jól átadja a drámai végű történteket (a csapat a Grimsby Town elleni 4–5-ös, őrült osztályozón elbukott, így nem jutott fel, illetve a Wembley-ben elvesztette a Bromley elleni FA Trophy-döntőt is) –, ahogyan a másodikba is fölösleges. A tovább erősített, az ötödosztály legmagasabb fizetésű játékosaival felturbózott Wrexham az egész idény során rekordokat döntögetett, csakúgy, mint üldözője, a szintén szenzációsan szereplő Notts County. Kettejük csúcsrangadóját óriási mérkőzésen 3–2-re a walesiek nyerték meg, így áprilisban meccsről meccsre közelebb léptek a feljutáshoz.

Érdekesebb megvizsgálni a történetet abból a szemszögből, hogy miként lett egy tradicionális walesi klubból világsikert arató termék. A díjnyertes, kritikai és közönségsikert hozó Üdv Wrexhamben! sorozat globális szurkolóbázist szerzett a klubnak. Ez nem is csak virtuális bázis, nem véletlenül jelentek meg az – elsősorban – észak-amerikai látogatóknak célzott „így járj meccsre Wrexhamben” témájú cikkek. Szerte a világból jönnek a szurkolókon kívül az újságírók is, a csapat médiamegjelenései több nagyságrendnyit ugrottak.

A Racecourse Groundra jegyet szerezni művészet. A stadion lelátóján nemcsak Ryan Reynolds és Rob McElhenney, de ugyancsak híres barátaik is felbukkanhatnak; a mezen a TikTok és az Expedia hirdet, dől a bevétel (még ha a költségek még jobban ki is lőttek). A klub több mint 24 ezer mezt adott el ebben az idényben, a stadion kihasználtsága majdnem teljes. 9966 az átlagnézőszám, 10 771 a kapacitás, jön a bővítés, a munkagépek már dolgoznak.

Reynolds nemrégiben több, Wrexhammel kapcsolatos kifejezést is levédetett. Az ESPN – amely az FA Kupa közvetítéseinek amerikai jogtulajdonosa – döbbenetes érdeklődésnövekedésről számolt be a walesiek meccsei miatt. A televízió egyik munkatársának állítása szerint

a Wrexham Sheffield United elleni találkozója a legnézettebb labdarúgómeccs volt aznap az ESPN kínálatában, holott a nézők láthattak volna Liverpool-, Real Madrid-, PSG-mérkőzést vagy Leverkusen–Dortmund és Napoli–AS Roma rangadót is.

A Wrexham névre irányuló keresések trendjén jól látszik, mikor lett felkapott amerikai sikersztori a walesi csapatból.

A forgatócsoportok és a filmes szakemberek a Welcome to Wrexham második évadán dolgoznak, de közben egy különleges szemszögből is láthatjuk a feljutás történetét. A visszavonulását követően magát reaktiváló korábbi angol válogatott kapus, Ben Foster (no meg már a Premier League-ben elhíresült GoPrója) vlogban mutatja be a tavaszi eseményeket. A Wrexhamet ifjúkorában is megjárt veterán kapus videói alul- és hátulnézetből mutatják meg az eseményeket, illetve a ligában uralkodó, gyakran egészen lenyűgöző hangulatot. A csúcspont persze a Notts County elleni rangadó, amelynek ráadásában Foster tizenegyest védett, megőrizve csapata előnyét. Sokat elárul a Wrexham körüli felhajtásról a videó vége, amikor Foster Reynoldsszal beszélget a folyosón (és persze veszik a vlogjába a diskurzust), a háttérben meg ott tömörül egy teljes filmes stáb, mely a sorozat számára rögzíti ugyanezt a beszélgetést.

Forgatócsoportok, hírességek, törzsszurkolók és divatdrukkerek, teltházas mérkőzések: „csak” két hollywoodi sztár (no meg a vonzerejük), egy világsikert arató sorozat, valamint sok pénz kell, és már össze is álltak a jó szereplés alkotóelemei. Így könnyű – mondhatják a riválisok –, és bizonyos értelemben igazuk is van, mint ahogyan abban is:

amint feljut a Wrexham, az ötödik vonal iránti médiaérdeklődés megcsappan majd.

Ettől függetlenül nem könnyű egy nagy múltú, ám hányatott jelenű, az alsóbb ligákba süllyedt csapatot irányítani. Intő példa lehet például a baseballsztár Mike Piazzáé, aki feleségével Reggio Emiliában próbált történelmet írni. Bizonyos szempontból sikerült: az eladósodott Reggiana óriási küzdelemben lemaradt a feljutásról, és gyakorlatilag „beleállt a földbe”, csődeljárás alá vonták, Piazza pedig persona non grata lett az olasz városban. Ehhez képest Reynolds és McElhenney eddig jól navigál; a feljutás meglett, jöhet a következő lépcsőfok, amelyhez viszont még tömöttebb pénztárca és még több erősítés kell.

Sárga irigység

A riválisok szurkolói irigykedve nézik a Wrexhamet, és bosszankodva fogadják a klub körüli divatszurkolókat meg a médiafelhajtást; igaz, azt elismerik, hogy a walesi csapat miatt megnövekedett érdeklődés az egész bajnokságnak jót tesz. El-elhangzik a kritika, hogy ez azért nem egy igazi „kiscsapat nagy dobása” történet, hanem hollywoodiasított, profi számítással médiatermékké és internetes tartalommá tett sztori, hiszen a bőkezű támogatás és a hírnév adta meg a lökést az osztályváltáshoz. Az első hely ettől a kerettől papírforma, a feljutás elvárható, a Wrexham (tulajdonosai miatt) minden szempontból privilegizált csapat.

Sokan viszont azt mondják, a wrexhamiek megérdemlik jó sorsukat: ugyanannyit hányódtak az ötödosztály purgatóriumában, mint más csapatok, csak ők éppen megütötték a jackpotot. Lett két olyan tulajdonosuk, akik talán csak poénból szálltak be (és nem is tudták igazán, mibe csöppennek), de szeretettel, szenvedéllyel és a közösség iránti tisztelettel vezetik a klubot. Azaz:

olyan vezetőik vannak, amilyenekről a legtöbb sorstárs csapat szurkolói álmodnak. A sárga irigység azért mindenkit emészt egy kicsit.

A bajnoki címet, így a feljutást végül a Boreham Wood elleni, 3–1-re végződő találkozón sikerült bebiztosítani. Volt itt minden: sztárok a VIP-ben, jelen mindkét tulajdonos, közvetítés a BT Sporton, korai vendéggól, fordítás a liga legjobb csatára, Paul Mullin vezérletével, pályainvázió, tombolás, sírás-nevetés. A góloknál feltörő artikulálatlan üvöltésből azért leszűrhetjük a wrexhami szurkolók idegállapotát, de hát ezt teszi 15 évnyi ötödosztályú tartózkodás (és öt elbukott playoff) a drukkerekkel.

Jöhet a negyedosztály és egy sor érdekes rivális: ha nem jut fel a League One-ba,

• ellenfél lesz az egykori MU-sztárok finanszírozta Salford City,
• a főnixcsapatként feltámasztott AFC Wimbledon,
• a „zöldmániás, szigorúan fenntartható” projektcsapat Forest Green Rovers,
• és még lesz walesi csörte is a Newport Countyval,
• na meg hagyományosan túlfűtött derbi a Tranmere Roversszel.

Az Üdv Wrexhamben! stábjának lesz muníciója még néhány évadra, a klub pedig nemcsak a negyedosztályú szerepléshez, hanem a feljebb lépéshez is elég erősnek tűnik.

A Wrexham újjáéledése tényleg gyönyörű történet, másfelől persze úgy is nézhetünk rá, mint egy promóciós és tartalomkészítési gyakorlatra, amit gazdag sztárok finanszíroznak.

Az utóbbi állítás nem teszi semmissé az előbbit. Bármennyire is Reynolds és McElhenney körül forog sok minden, a valódi főszereplő a közösség – főleg az a mag, amely a legkritikusabb pillanatokban is kitartott az észak-walesi klub mellett, és hozzájárult a csapat életben maradásához. Ahogy McElhenney fogalmazott a Boreham Wood elleni meccs után:

Ez egy katarzis a városnak és a közösségnek.

A Wrexham-sztori katartikus voltát nem csökkenti az, hogy jött két sztártulajdonos, belelapátolt egy csomó pénzt a klubba, közben pedig teljesen belehabarodott a brit labdarúgás különleges közegébe és a helyiekbe. Szombat este régi és új szurkoló, walesi munkás és amerikai színész együtt bömbölte a helyi Declan Swans dalát (It’s Always Sunny in Wrexham), amely a verzékben egyáltalán nem szépíti az időnként lehangoló helyi mindennapokat (drog, pia és a városban császkáló „zombihordák”). Persze ha valahol, hát az ilyen környezetben válhat igazi reményhordozóvá a labdarúgás.

„A városközponttól alig egy mérföldre

Nagyhírű, vén stadion omladozik egyre,

Egy rohadt pennyt nem adott soha senki,

Jöjjön hát a Deadpool és Rob McElhenney!”