A kétszeres világbajnok braziloknak nem volt egy nyugodt pillanatuk, majdnem megfagytak, és sorra nyelték a pofonokat Európában

Hatvan éve óriási izgalommal várta az öreg földrész a brazil labdarúgó-válogatott európai turnéját. A dél-amerikai együttes 1962-ben megismételte 1958-as világbajnoki diadalát, vitathatatlanul a földkerekség legragyogóbb csapata volt.

Garrinchát ugyan otthon hagyta Aymoré Moreira szövetségi kapitány, ám így is bomba erős kerettel indult útnak a selecao. Az 1962-ben és 1963-ban klub Világkupa-győztes Santosból kilencen (Gilmar, Mauro, Zito, Lima, Dorval, Mengalvio, Coutinho, Pelé, Pepe) utaztak, a Botafogót négyen (Rildo, Quarentinha, Amarildo, Zagallo), a Corinthianst hárman (Eduardo, Ney, Marcos), a Palmeirast ketten (Djalma Santos, Zequinha) képviselték, míg egy-egy játékos kapott meghívót az Atletico Mineiróból (Marcial), a Fluminenséből (Altair), az Internacionalból (Claudio Danni), a Flamengóból (Gerson) és a Sao Paulóból (Roberto Dias).

Közülük csak Marcial és Claudio Danni szerepelt a portyát megelőző Copa Americán, amelyen hét újoncot avatott Brazília, miután a vetélkedő előtti utolsó előkészületi találkozón tizennégy első bálozót vetett be. Ez magyarázza, Brazília miért áll csupán a harmadik helyen a Copa örök listáján, hiszen a világ legjobbjait rendszeresen távol tartotta a térségi tornáktól.

Az európai körút április 21-én, Lisszabonban, a kétarcú portugálok elleni találkozóval kezdődött.

A Benfica 1961-ben és 1962-ben megnyerte a BEK-et, de a portugál válogatott az 1962-es vb selejtezőin egyetlen győzelmet aratott, és mindössze három pontot szerzett.

A brazilokat viszont felülmúlta. Vicente a maga módján kiiktatta Pelét; a Király ugyanúgy megsérült, mint az 1966-os világbajnokság portugál–brazil meccsén, amelyen Joao Morais rugdalta kegyetlenül.

A győztes gólt a Benfica-szélső José Augusto szerezte (1-0), Gilmarnak pedig már a portya első mérkőzésén elment a kedve. „Tíz esztendővel ezelőtt kezdtem a válogatottban, 1954-ben már ott voltam a svájci vébén, de eltörtem a karomat, és Castilho védett – mondta. – Egy évtized annak megannyi terhével: sok.”

Vicente Feola, a korábbi szövetségi kapitány, az első vb-aranyérem letéteményese otthonról védte a játékosokat: „Nehéz hónapok vannak mögöttük. A klubok mérkőzésről mérkőzésre hajszolták őket.”

Brüsszel után már nem volt magyarázat.

A belgák a huszadik percben 4-0-ra vezettek a nyolc világbajnokkal felálló brazilok ellen, akiket végül 5-1-re győztek le. „Brazília Pelé nélkül középcsapat” – harsogta a belga sajtó, de hát az 1962-es vb-t a második mérkőzésen megsérült talizmán nélkül nyerte meg a sárga mezes együttes.

Ez nem érdekelte a Zorrónak becézett Jacky Stockmant, aki két lövést küldött a bal, egyet a jobb felsőbe.

A belgákat elnevezték a „barátságos mérkőzések világbajnokának”, a brazilok meg sírtak nagyon:

Amióta itt vagyunk Európában, nincs egy nyugodt pillanatunk. Újságok, rádiók, televíziók riporterei folyton kérdeznek, fényképeznek, még étkezni sem hagynak bennünket. Egy harapás, egy válasz… Valahol az erdőben kellett volna szállást keresni, s pihenni, pihenni, amennyit csak lehet.

Azért a franciákkal következő meccs előtt beiktattak egy felhozó mérkőzést a Racing Paris-val. Olyannyira barátságos találkozó volt, hogy Lima, Zequinha és Gerson a Racingban futballozott a 21-szeres francia válogatott Ujlaki József oldalán, aztán a második félidőben Lima játszott jobbhátvédet – a lecserélt Djalma Santos helyett – a brazil csapatban. Ezzel együtt sem mutatott jól, hogy a párizsi együttes 2-0-ra nyert…

Ám a hivatalos párizsi találkozón végre Brazília volt Brazília. Pelé felépült, és mindjárt mesterhármast ért el, főszereplésével győztek a dél-amerikaiak 3-2-re. Igaz, a 80. percig 1-1-re állt a mérkőzés, már azt lehetett hinni, újabb blamázs lesz, de a hajrában Pelé megmentette a brazilok presztízsét.

Nem sokáig lélegezhettek fel a meggyötört szupersztárok. Amszterdamban Peet Petersen a 89. percben meglepte őket (1-0), és a pályára tóduló mámoros szurkolók a vállukon vitték le a győztes gólt szerző Ajax-csatárt a gyepről. Zito arra hivatkozott: „Olyan hideg volt, hogy majdnem megfagytunk.” Djalma Santos viszont kijelentette: „Eddigi leggyengébb európai teljesítményünket nyújtottuk, a hollandok ellen még annál is rosszabbul játszottunk, mint Brüsszelben.”

Az újabb állomás Hamburg volt, ahol Pelé, Zito és Moreira kapitány szerencsés kimenetelű autóbalesetet szenvedett.

A brazilok olyannyira megúszták az ütközést, hogy a zsúfolt Volksparkstadionban 0-1 után Pelé gólpasszt adott Coutinhónak, majd eldöntötte az NSZK válogatottjával vívott mérkőzést (2-1).

Nézőszámban jól álltak a brazilok. Lisszabonban 70 ezer, Brüsszelben 46 909, Párizsban 50 ezer, Hamburgban 71 ezer szurkoló ült a tribünökön, mindenütt telt házzal ment a program.

Akárcsak Londonban, ahol 92 ezren töltötték meg a Wembley-t. A brazilok az első félidőben százszázalékosak voltak: egyszer lőttek kapura, és Pepe szabadrúgása bement. Majd hét perccel a találkozó befejezése előtt Bryan Douglas egyenlített (1-1).

Mivel azon a napon Albionra figyelt a világ, akkor tették közzé az FA centenáriumára szervezett Anglia–Világválogatott mérkőzésre meghívott nemzetközi gálagárda névsorát. A lista így festett: Djalma Santos, Zito, Garrincha, Pelé (mind brazil), Popluhar, Pluskal, Masopust (mind csehszlovák), Puskás, Di Stefano, Gento (hivatalosan mind spanyol), Mátrai, Albert (mindkettő magyar), Cesare Maldini, Altafini (hivatalosan mindkettő olasz, utóbbi 1958-as brazil világbajnok), Baxter, Law (mindkettő skót), Jasin (szovjet), Soskic (jugoszláv), Schnellinger (nyugatnémet), Eusebio (portugál).

Ám Mátrai Sándor és Albert Flórián nem léphetett fel 1963. október 23-án Londonban, mert október 19-én és 26-án a válogatottban szerepelt az NDK és az Ausztria ellen. Honfitársaink mindkét meccsen 2-1-re győztek, az osztrákoknak Albert rúgta az első gólt.

A brazilok az angol fővárosból Milánóba mentek, ahol nagyon sima 3-0-s vereséget szenvedtek az olaszoktól.

A 72 ezer néző előtt rendezett mérkőzésen a honosított brazil Angelo Sormani szerezte az első gólt, a prímet pedig az Inter-karmester Sandro Mazzola vitte, aki gólt lőtt és gólpasszt adottt Giacomo Bulgarellinek. Pelé csak 27 percet játszott, az újságok szerint „Giovanni Trapattoni megőrjítette” őt. A tudósításokban az állt: „Gilmar mentette meg a brazilokat a még súlyosabb vereségtől.”

Ezzel a túra érdemi része véget ért, a brazilok hiába utaztak el vigasztalódni Egyiptomba (1-0) és Izraelbe (5-0), nem tudták feledtetni az európai viszontagságokat. A portya május 22-én Nyugat-Berlinben zárult, a Herthára épített városi válogatottat 3-0-val intézték el a vendégek. Ám a turné mérlege így is szerfölött szerény volt: 11 mérkőzés, 5 győzelem, 1 döntetlen, 5 vereség.

Brazília legjobbjai 1963-ban nem is játszottak több mérkőzést, majd 1964-ben hozzáláttak a renomé helyreállításához.

A riói Maracanában sorra fogadták az európaiakat, és kitömték őket szépen: az angolokat 5-1-re, a portugálokat 4-1-re, a belgákat 5-0-ra, a nyugatnémeteket 2-0-ra verték. Pelé minden meccsen szerzett gólt, a belgák ellen hármat is.

A kétszeres világbajnokok közül Gilmar, Djalma Santos, Bellini, Orlando, Garrincha, Vavá, Pelé, Zagallo szilárdan őrizte posztját, nem úgy, mint Aymoré Moreira, akinek a helyére visszatették Feolát. Hogy aztán az 1966-os vb-t követően a régi-új szakvezető hetekig bujkáljon Európában, nehogy otthon meglincseljék…