A manchesteri túra megmutatta, nem sült el jól a hirtelen edzőváltás Münchenben

Manchester City– Bayern München 3-0

A negyeddöntő rangadóját egyértelműen a City és a Bayern összecsapása jelentette. Az előjelek némileg ellentétesek voltak, hiszen a bajorok vezetősége a válogatottszünetben menesztette Julian Nagelsmannt, és a Chelsea-vel BL-győztes Thomas Tuchelt szerződtette a helyére vezetőedzőnek.

A mérkőzés legnagyobb kérdése tehát az volt, képes lesz-e a Bayern megakadályozni, hogy a manchesteriek hazai pályán az alapstílusuknak megfelelően többet birtokolják a labdát. Ebből nem sok valósult meg; bár az első félidőt a legtöbben kiegyenlítettnek tartották, fontos megjegyezni: Tuchelék letámadása nagyon ritkán tudta megállítani Guardiola csapatának nagyszerűen megkomponált labdakihozatalait. Mivel a müncheniek többnyire jól lezárták a pálya közepét a 4-2-3-1-es vagy a 4-4-2-es alakzatban, a hazaiak leginkább a pálya széleit túltöltve igyekeztek átjutni a túlsó térfélre, és nem riadtak meg a direktebb játéktól sem. Ennek érdekében a City labdával három védőre állt át, a két oldalsó védő, Manuel Akanji és Nathan Aké az oldalvonal mellé húzódva próbálta széthúzni a Bayern alakzatát. Stones pedig érdekes módon a legtöbbször a középpályára lépett fel Rodri mellé (ezt az utóbbi időben Guardiola sokszor alkalmazta). A szélekre koncentráló támadójátékot tovább erősítette, hogy szükség esetén a vonalak között játszó Gündogan és De Bruyne is kimozgott a széleken szereplő Bernardo Silva és Grealish játékát kisegíteni.

Az ellenfél térfelére átérve a City nem próbálta szükségszerűen lelassítani a játékot, a legelöl játszó Haaland sebességét kihasználva többször tudott lendületből is megérkezni a kapu elé. Különösen a jobb oldal volt elemében: Bernardo Silva egy az egy elleni játéka mellett De Bruyne félterületből érkező labdái is állandó veszélyforrást jelentettek. Rodri fantasztikus lövése azonban mégsem gyors támadásból, hanem egy olyan szituációból született, amelyben a Bayern védelme már mélyen visszaállt a kapuja elé. A City támadójátéka azonban ilyenkor az alapvonal helyett a második vonalból érkezőket célozta meg, sikerrel.

A Bayern támadójátéka megközelítőleg sem volt ennyire sikeres.

Egyrészt a City 4-4-2-es letámadása gyakran megállította őket: a kirúgások esetében és a saját térfelükről kimozdulva is hatékonyan lehetetlenítették el a bajor labdakihozatalokat. Az első sorba ilyenkor Haalandhoz De Bruyne csatlakozott, és egyikük a szélekre történő fordítást lezárva, általában kívülről támadta meg a labdás középhátvédet. Upamecano és De Ligt középen ritkán tudta előre juttatni a labdát a vonalak közé. De a problémák itt sem értek véget: a Bayern az ellenfél térfelén sem volt képes hatékonyan futballozni.

Amikor Tuchel csapatának sikerült a letámadást átjátszva berendezkedni az ellenfél térfelén, akkor sem működött sokkal jobban a bajorok játéka. Bár a Dortmund elleni rangadón még elég sokszor láthattuk a Bayernre tradicionálisan jellemző lendületes támadójátékot erős széljátékkal, azóta ezt a münchenieknek nem sokszor sikerült megismételniük. Guardiola csapata pedig nem bízta a véletlenre a dolgot: a saját térfélen is kompakt 4-4-2-es falat húzott fel, a védekező munkából mind a tíz mezőnyjátékos kivette a részét. Tuchel együttese pedig leginkább csak a két oldalvonal mellett tudott támadásokat vezetni, ahonnan nem sikerült labdával megtalálni a belül érkezőket. Hiába játszott mindkét szélső, Coman és Sané is az erősebb lábával ellentétes oldalon, tükörszélsőként, sem Pavard, sem pedig Alphonso Davies nem futhatott fel egészen az ellenfél alapvonaláig, hogy mögékerüléssel segítse őket. Középen pedig Chupo-Moting hiányában a szabadabban játszó Gnabrynak kellett Musialával együtt játszania. Bár a négy támadó rugalmas, sokmozgásos futballt játszott, mégsem sikerült a labdát veszélyes helyekre juttatni.

A második félidőben hiába cserélt helyet a két szélső, és érkezett középcsatárnak Mané, a problémák gyökerét nem sikerült kiirtani. A hazaiak pedig egy sikeres letámadásból és egy szögletből tovább növelték előnyüket, ezzel szinte a visszavágó előtt eldöntve a párharc sorsát. A két csapat veszélyességét jól mutatja, hogy a City 1,89-es xG-mutatójával szemben a Bayern mindössze 0,88-ot tudott összehozni.

A hirtelen edzőváltás tehát nem sült el jól, a müncheniek gyakorlatilag a Bundesligáért maradtak csak versenyben…

Benfica–Inter 0-2

A Roger Schmidt vezette Benfica eddig az idény egyik kellemes meglepetése volt Európában. Hogy mást ne mondjunk, az előző körben a Club Brugge együttesét meglepően sima, 7-1-es összesítéssel verték ki a pirosmezesek. Schmidt formailag megmaradt a csapataitól Salzburgban és Leverkusenben látott kompakt, a labda oldalát erősen túltöltő támadójáték mellett. Tartalmilag azonban a gyors, mélységi kombinációk és a visszatámadásra épülő játék helyett Portugáliában már sokkal többet épít a labda birtoklására, ami időnként igen látványos támadójátékot eredményez a 4-2-2-2-es, vagy a 4-2-3-1-es felállásban.

A Benfica jóval többet, 58 százalékban birtokolta a labdát ezen a negyeddöntőn, és a kicsivel magasabb xG-mutatóval (1,79 vs. 1,71) zárt. Bár a lisszaboniak a labda oldalát túltöltve gyakran tudtak háromszögeket és rombuszokat kialakítani az Inter csak időszakosan letámadó 5-3-2-es védekezésével szemben, mégsem voltak képesek konstans veszélyt jelenteni a vendégek védekezésére. Ha sikerült a labdát a vonalak közé juttatni a szűken játszó Aursnes, Joao Mario, Rafa Silva, Goncalo Ramos négyeshez, akkor vagy a három belső védő egyike lépett ki a falból, vagy az Inter középpályássora zárt vissza fegyelmezetten a labda mögé. A széleken pedig hiába adott mindig szélességet a labda oldali szélsővédő, Gilberto Junior és Grimaldo sokszor nehezen volt megjátszható a labda oldalára tolódó védők közelsége miatt. így gyakran a két csatárnak kellett kimozognia, hogy szélességet adjon. Schmidt csapatainál alapelv, hogy a könnyebb visszatámadás érdekében olyannyira túltöltik a labda oldalát, hogy a túlsón nem is marad szélesség. Ennek hátránya, hogy elveszi a csapattól a forgatások lehetőségét, így kisebb területen kell kombinatívan futballoznia.

Roger Schmidt védjegye korábban az agresszív, fizikálisan hihetetlenül intenzív letámadás volt, amivel Németországban a magabiztosan építkező ellenfeleket is meg tudta zavarni. A Benficánál már ez az elem is valamivel kevésbé hangsúlyos, de helyenként azért még felfedezhető a csapat játékában. A keskeny, a pálya közepére koncentráló védekező alakzat azonban nem mindig helyezett elegendő nyomást a milánói középhátvédekre. Bastoni, Acerbi és Darmian így forgatásokkal gyakran ki tudta játszani a letámadást a két szárnyvédő, Dumfries és Dimarco felé. Az ellenfél térfelén az Inter – ahogyan azt Simone Inzaghi alatt megszokhattuk – viszonylag lassú, biztonságos, a pálya széleire összpontosító labdabirtoklást mutatott be. Ennek érdekében a két belső középpályás, Barella és Mkhitaryan is a pálya szélei felé mozgott. Ám ez sokszor kiürítette a Benfica védővonalai közötti területet, és Edin Dzeko, valamint Lautaro Martinez viszonylag elszigetelve várta a labdákat az ellenfél tizenhatosán belül. Az első gól végül a játékba belépő Bastoni beíveléséből született, amit az érkező Barella fejelt a kapuba.

A másodikat a csereként beállt Romelu Lukaku büntetőjéből szerezték az olaszok.

Inzaghi cseréiről sokat elmond, hogy szinte az összes posztra történt

(szárnyvédőbe Gosens és D’Ambrosio érkezett, Lukaku mellé pedig Joaquin Correa), a pályára lépő játékosok a korábbiakhoz hasonló profilúak voltak, így a csapat játékelképzelése lényegében nem változott. Az Inter az előző fordulóhoz hasonló biztonsági játékkal viszonylag magabiztos előnyt szerzett az első mérkőzésen.

Real Madrid–Chelsea 2-0

A Chelsea a beugró beugrójának szerződtetett Frank Lampard vezetésével próbálta meg felvenni a versenyt a címvédővel szemben. A recept nem volt túl bonyolult: az angolok 5-3-2-es védekezésből Joao Félix és Raheem Sterling sebességét kihasználva szerettek volna ellencsapásokat vezetni. Annak érdekében, hogy a két elülső emberük magasabbról indulhasson az üres területekbe, a kollektív visszahúzódás helyett a Fernandez, Kanté, Kovacic középpálya többször is egy az egyben kellett, hogy kilépjen a labdabiztos Kroos, Modric, Valverde hármasra, ami nem volt éppen veszélytelen vállalkozás.

Lampard terve a körülményekhez képest jól működött, de az első félidő nagy része természetesen a Real Madrid labdabirtoklása jegyében telt.

A spanyolok a szokásos magas szabadságfokú, labdabiztos játékukat hozták, a szélső háromszögek kialakításával, miközben a három belső középpályásuk a csapat motorjaként diktálta a játék tempóját. Némi változást hozott, hogy Carvajal és az ezúttal hátul játszó Camavinga most valamivel kevesebbet futhatott fel az oldalvonal mellett, s a félterületbe befelé mozogva inkább centrálisan helyezkedett. Ancelotti tehát készült a Chelsea kontráira, de ezeket csak részben sikerült megakadályoznia. Támadásban pedig, ahogyan azt a madridiaktól megszokhattuk, a labdával való stabil dominancia egy idő után a klasszisoknak köszönhetően góllá érett: Benzema talált be sakk-matt helyzetben egy beindulás után.

Az első félidő első felében a Chelsea-nek alig volt felállt fal elleni játéka, az együttes a 30. perc után valamivel többet birtokolta a labdát. A kezdőcsapat azonban látványosan kontrajátékra lett kitalálva, és a pályán lévő játékosprofilok nem is igazán találták a helyüket labdabirtoklás közben. Sem a pálya centrumában a labdát a vonalak közé bepasszolva, sem szélső kombinációkkal nem igazán tudták megjátszani az elöl lévő Félixet és Sterlinget. Ez nem meglepő, lévén a három belső középpályásukból inkább csak Kovacic a kreatív, vonalak között is használható játékos, így gyakran Félixnek kellett a játéktéren visszább mozognia.

Hatvan percnyi játék után Ben Chilwell kiállításával a londoni kékek hátrányba is kerültek, a kegyelemdöfést pedig Asensio gólja adta meg. A kaotikus viszonyok között az évadban a harmadik edzőjét elfogyasztó Chelsea tehát nagyon nehéz helyzetben van a visszavágót illetően, és egyre valószínűbb, hogy jövőre nem látjuk a londoniakat Európában.

Milan–Napoli 1-0

A kitűnő szezont futó, több mint három évtized után szinte biztos bajnok Napolit a Stefano Pioli vezette, otthon némileg hektikusan teljesítő Milan fogadta. A meccs pikantériája volt, hogy másfél héttel korábban a két csapat olasz bajnokin találkozott, amelyen a Milan meglepetésre idegenben 4-0-ra lépte le a bajnokaspiráns délieket.

Ezen a mérkőzésen

a Napoli nem tudta érvényesíteni a proaktív, sok labdabirtoklásra épülő játékát.

Spalletti csapatának megvan az a hátránya, hogy a jól strukturált támadásépítést követően hajlamos lelassulni az ellenfél támadóharmadába érkezve. Ezt a Milan szervezett 4-2-3-1-es védekezése jól semlegesítette. Ráadásul sokszor már az ellenfél térfelére sem sikerült átpasszolni a labdát, hiszen a milánói játékosok szükség esetén emberfogással is bátran követték közvetlen ellenfelüket. Kvaratskhelia befelé cselező játékát hatékonyan sikerült semlegesíteni, ráadásul hiányzott a csapatból az a Victor Osimhen, akinek fizikális stílusa a mélyen védekező ellenfeleket is át tudja törni. A helyén játszó Ejif Elmas azonban nem klasszikus kilences.

A Milan játéka sokkal inkább hasonlított a klasszikus olasz iskolához: a piros-feketék hosszú labdabirtoklási periódusokat engedélyeztek az ellenfélnek, labdával pedig viszonylag kevés kockázatot vállaltak. Ahogyan azt korábban tőlük megszokhattuk, leginkább a két szélsőt, Rafael Leaót és Brahim Diazt próbálták direkt labdákkal játékba hozni, így átjátszva a nápolyiak 4-4-2-es letámadását. A gól végül kontratámadásból született, az árnyékékként játszó Ismael Bennacer talált a kapuba.

Az egész szezonban rendkívül gólerős nápolyiak tehát a szezon egyik legfontosabb tétmeccsén maradtak gólképtelenek. Ráadásul a visszavágón két további kulcsjátékosukat, Kim Min Jae-t és Zambo Anguissát is nélkülözniük kell eltiltás miatt. A Milan pedig sorozatban a harmadik kieséses BL-meccsét hozta le kapott gól nélkül.