Miért rúgták ki Nagelsmannt a Bayerntől?

Kezdjük a tényekkel: március 24-én, alig két szezon után a Bayern München vezetősége megköszönte Julian Nagelsmann munkáját. A hírt már előző este számos helyen ténykélt kezelték a közösségi médiában, ám hivatalossá csak múlt péntek délután vált a határozat. Ez is jól mutatja, milyen zavaros körülmények között született a közvéleményt hidegzuhanyként érő döntés. De mi van a háttérben?

A váratlan húzás mögött rengeteg múltbéli esemény, feltételezés, pletyka áll. Egyebek mellett érdekesnek találják Nagelsmann barátnője, Lena Wurzberger szerepét is, aki újságíróként dolgozott a döntést az elsők között kiszivárogtató Bildnél, majd az edző távozása után ő maga is felmondott a munkahelyén. Ez a párkapcsolat állítólag már korábban is bizalmatlanságot szült a Bayern öltözőjében:

a játékosok attól féltek, bármilyen kényes információ az újság címlapjára kerülhet.

Szintén sok szó esett Nagelsmann és Manuel Neuer konfliktusáról, aminek az előzménye az volt, hogy a tréner menesztette a stábból a Neuerrel hosszú ideje együtt dolgozó Toni Tapalovic kapusedzőt. Mások Nagelsmann öltözői stílusát kritizálták, mondván: túlságosan extravagáns, saját magát helyezi előtérbe – megesett például, hogy gördeszkával ment edzésre. Ezeknek a híreszteléseknek az igazságtartalmát nyilvánvalóan nehéz kibogozni, és nekünk sem célunk. Egyvalami azonban szinte biztosan tudható: a játékosokat legalább annyira váratlanul érte Nagelsmann kirúgása, mint magát az edzőt, aki a válogatottszünetben éppen Ausztriában síelt.

Végig pörgetve a közösségi média magyar és nemzetközi véleményformálóinak múlt csütörtök esti és péntek délelőtti posztjait, kijelenthető: mindenkit hidegzuhanyként ért a hír. Az időzítés érthetetlenségében gyakorlatilag mindenki egyetértett: a Bayern München a Borussia Dortmund elleni, a bajnoki címet döntően befolyásoló rangadó előtt áll, a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében pedig április 11-én és 19-én a Manchester Cityvel vív rendkívül érdekesnek ígérkező párharcot. Mindemelett a Német Kupában április 4-én a Freiburg lesz az ellenfél. Ám Hasan Salihamidzic sportigazgató nyilatkozatából leszűrhető: a vezetőség nem bízott már abban, hogy a szezon legfontosabb meccseit Nagelsmann stabilan tudja hozni, s inkább még a nyári szünet előtt lecsaptak a szabadon „igazolható” Tuchelre.

A kérdés szakmai megítélésében már sokkal inkább megoszlottak a vélemények.

Az egyik oldal számára a döntés érthetetlen volt,

mondván, a Bayern mindössze egy ponttal marad le a bajnokságot vezető Dortmund mögött, és messze pozitívabb az xG-különbsége (61,01–27,75), mint a Dortmundnak (47,64–32,57) képest, miközben a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjéből meglepően simán, 3-0-s összesítéssel verte ki a PSG-t. Vagyis szakmailag nem volt különösebb probléma a csapattal: Nagelsmann hozta a tőle korábban megszokott taktikai felkészültséget, a PSG elleni meccsterve különösen jól sült el, a Bundesligában tíz tavaszi mérkőzésen elhullajtott tizenkét pont pedig csak valamiféle átmeneti megingás volt, aminek a releváns statisztikák alapján hosszú távon nem kellene gondot okoznia.

A véleményformálóknak azonban volt egy másik táboruk is. Elárulom, magam is ebbe tartozom. A Bayern játékát elemző őszi írás konklúziójaként még nem lehetett kijelenteni, hogy a csapat átmeneti krízishelyzete végérvényesen véget ért. Az akkori formaingadozást leginkább futballfilozófiai okokkal magyaráztuk: Nagelsmann a játék egésze helyett talán túlságosan is a részletekre koncentrál. Bár a csapatainak vannak állandó stílusjegyei – ilyen például a pozíciókat szigorúan megtartó, a pálya közepére koncentráló támadójáték –, az alapjáték minősége Nagelsmann csapatainál gyakran hullámzó. Ennek oka, hogy a fiatal edző az ellenfél függvényében minden mérkőzésen aprólékosan megtervezi csapata játékát, és gyakran váltogatja az alkalmazott játékrendszert,

a játékosait szinte sakkbábuként mozgatva.

Bár a Hoffenheim é az RB Leipzig vezetőedzőjeként a részletes meccsterveknek köszönhetően többször is sikeresen tudott az ellenfélhez alkalmazkodva meglepetéseket okozni, ennek a filozófiának megvoltak a hátrányai is.

A folyamatos alkalmazkodás ugyanis előbb-utóbb hullámzó teljesítményt szül: hiába néz ki nagyon jól egy-egy meccsterv a mágnestáblán, a kérdés, hogy azt a játékosok mennyire képesek megvalósítani. Hiszen nem mindegy, hogy egy-egy szerkezetváltásnál a játékosok az új szerepkörükben is komfortosan fogják-e érezni magukat, és ugyanolyan minőségű játékkapcsolatot tudnak-e kialakítani a csapattársaikkal. Ennek a megközelítésnek tehát megvan az a veszélye, hogy a részletek a „nagy egész” rovására mennek. Mert ne feledjük: a különböző játékrendszereket, mint fogalmakat, csak az egyszerűség kedvéért használjuk. Egy csapat szerkezete játék közben folyamatos és végtelenül komplex mozgásban van, azt lehetetlen száz százalékig kívülről irányítani. Ezért fontos, hogy egy topcsapatnak erős alapjátéka legyen. Olyan, az aktuális felállástól független stílusjegyeket mutasson fel, amelyek messziről felismerhetők, a váratlan helyzetekre is megoldást jelentenek, s a keretben lévő játékosok is a sajátjukénak érzik.

A Hansi Flick vezetésével 2020-ben Európát letaroló Bayern München szinte alig alkalmazkodott az ellenfélhez: amellett, hogy rendre hasonló játékrendszerben, viszonylag állandó kezdőtizeneggyel állt fel a csapat, labdabirtoklásban és letámadásban is szinte mindig ugyanazokat a megoldásokat láthattuk az együttestől. Mégsem tudta legyőzni őket senki, hiszen ez volt a saját játékuk, melyet gördülékenyen, készségszinten adtak elő. A játékosok pedig mindannyian könnyedén el tudták játszani a szerepüket, hiszen nem kellett időről időre mást megtanulniuk. Ezzel pedig rövid úton a futballisták közötti összhang is kialakult, ami a kívülálló számára is jól felismerhető játékban testesült meg. Ezek azok a stílusjegyek, amelyek tradicionálisan a Bayern játékára jellemzőek: gyors, agresszív támadófutball lendületes széljátékkal. Labda nélkül pedig agresszív letámadás és visszatámadás, hogy az ellenfelet újra a labdával lehessen dominálni. Hasonló játékstílust láthattunk a Bayerntől már korábban, Jupp Heynckes idejében is, amely szintén a klub egyik legsikeresebb periódusa volt.

A keret legnagyobb része az elmúlt években ehhez a stílushoz szokott hozzá a Bayern mezében játszva, s a korábbi sikerekből kiindulva magáénak is érezte azt.

Ez némileg eltér Nagelsmann a pálya közepére koncentráló, kevesebb pozíciós szabadságot kínáló elképzelésétől.

Azt, hogy a játékosok számára ez diszkomfortos volt-e, nem tudhatjuk – egyes korábbi hírek szerint a labdarúgók nehezményezték, hogy Nagelsmann túlszervezi a játékot. Ugyanakkor Leon Goretzka legutóbb cáfolta, hogy az edző elveszítette volna a játékosok bizalmát.

Nem véletlen, hogy a Pep Guardiola vezette Manchester City is mindig azokon a mérkőzéseken nyújtotta a legjobb teljesítményt, amikor az alapértelmezett kezdőcsapattal, a megszokott rendszerben lépett pályára. Azokat a kieséses párharcokat, amikor nem ez történt, a folklór a mai napig úgy emlegeti: Guardiola túlgondolta a dolgokat…

Nagelsmannal is többször történt hasonló. Az alapjáték dilemmáján túl a három védőre történő átállás tavaly és az idén is ritkán sült el jól. Ennek állatorvosi lova volt a 35 éves szakember utolsó mérkőzése, amelyen a Xabi Alonso irányította Leverkusen 3-4-3-as felállására akart reagálni. A játékosok azonban labdabirtoklásban sem érezték jól magukat az új szerepkörökben, a védekezés pedig a Bayern hagyományaihoz képest méltatlanul reaktívvá vált. Ne felejtsük el, hogy már a PSG elleni visszavágót is egy bevallottan reaktív, kockázatkerülő filozófiával abszolválta a csapat. Ám ami érthető egy sztárjátékosokkal teletűzdelt együttes ellen, nem feltétlenül ildomos a Bundesliga kilencedik helyezettjével szemben. Salihamidzic is hasonlóan fogalmazott: „A Bayern München nem erről szól. Hiányzott a megfelelő mentalitás, az első félidőben mindenben alulmaradtunk.”

Nagelsmann kirúgása tehát szakmailag nem volt megindokolhatatlan.

Az időzítést lehet, sőt talán kell is kritizálni: a Manchester City elleni párharc a 35 éves szakember számára, ökölvívó nyelven szólva carreer-defining-fight lehetett volna. Vezetőedzőként még sosem vívott egyenes kieséses BL-párharcot olyan topcsapattal szemben, amely szintén szeret a labdával dominálni. Nagyon érdekes kérdés lehetett volna, hogyan áll Nagelsmann ehhez a mérkőzéshez. Mivel a vezetőség, hosszú távra tervezett vele (a lipcsei szerződéséből rengeteg pénzért vásárolta ki), talán célszerű is lett volna kivárni, mi történik a BL-ben. Salihamidzicék edzőválasztása nem először megkérdőjelezhető: Guardiola 2016-os kinevezése óta mintha nem lenne hosszútávú koncepció. Sokat mondó, hogy Tuchel szerződtetése 2018-ban már terítéken volt, mégis inkább a topligás tapasztalattal nem rendelkező Niko Kovacot választották. De Carlo Ancelotti kispadra ültetése sem sült el jól, és akkor még ott van Hansi Flick távozása – igaz, abba nagy mértékben belejátszott a sportigazgatóval megromló kapcsolata.

Tuchel kinevezésével a vezetőség nagy kockázatot vállalt, hiszen nagyon kevés felkészülési idő jut az új edzőnek. De ha valaki, akkor a 49 éves szakember képes lehet megbirkózni a kihívással: a Dortmund és a Chelsea csapatánál is rövid idő alatt volt képes sikeresen átadni elképzeléseit, és eredményesen szabta azt a rendelkezésre álló játékoskeretre. A Bayernnél pedig taktikailag is fegyelmezett kerettel dolgozhat, vagyis feltehetőleg nem kell tartania a Párizsban felbukkanó fegyelmezési problémáktól sem.

Tuchel szombat este fél hétkor, a Borussia Dortmund elleni rangadón debütál a Bayern München vezetőedzőjeként.