Elköszön a 10-es, függöny: Özillel az egyik utolsó karmester lépett le a színről

Belo Horizonte, 2014. július 8., 58 141 néző. Húszezer brazil partizott már órákkal a meccs előtt a Mineirao stadion előtt, ötvenötezer zengte döbbenetes hangerővel a himnuszt. A 29. percben már nem zengett senki semmit, pláne nem volt parti, sírás volt és fogcsikorgatás, a világbajnoki remények temetése. Csak a maroknyi német szurkoló tombolt.

A sajtószektorból elkerekedett szemekkel figyeljük, mi történik a pályán. Senki sem hiszi el, amit lát. Brazília a 23. és 26. perc között három gólt kap a kegyelmi állapotban futballozó, „Flamengo-mezes” németektől. Sami Khedira, Toni Kroos és Thomas Müller ízekre szedi az összeomló, vezéreit (Neymar, Thiago Silva) vesztett házigazdát. Kispályás foci, profi csapat a megye hármas amatőrök ellen, nem egy, de öt osztálynyi különbség, legalábbis így néz ki föntről. És még nincs vége a hazai megpróbáltatásoknak.

29. perc. A németek megint három a háromban vezethetik a labdát a kanárimezesekre. Khedira finoman befelé tolja a labdát, Dante „eltéved”. Passz balra, ott érkezik Mesut Özil.

Özil megszaporázza, mintha lőne – tulajdonképpen nyugodtan lőhetne is, a meccs már eldőlt –, de nem lenne Özil, ha nem látna meg egy még tisztább megoldást.

A német karmester észleli, hogy sebbel-lobbal jön blokkolni Dante. Özil már addig is befelé nézegetett, és most megvalósítja azt, amit gondolt. Egy egyszerű, okos passz, ami egyszerre „vesz le” a pályáról három visszarohanó, kétségbeesett brazilt. Khedira teljes magányban kapja Özil passzát, már csak egy kávét kér. Higgadtan begurítja a labdát, aztán keresi társa tekintetét. Özil felszabadultan vigyorog, ez a passz ugyanannyit ér neki, mintha ő lőtte volna a gólt. 0-5. Egy félidővel később 1-7.

Ezüsttálcán szervírozott gólpassz, egy a számtalanból, amit Özil adott. Néhány nappal később a németek Rióban már a világbajnoki címet ünneplik.

„A valaha volt legjobb tízesünk.”

Amikor Mesut Özil a héten bejelentette visszavonulását, a német drukkerek gyakran a fenti mondattal reagáltak. Egy szurkolói generációnak Özil volt „a” tízes, a játékmester, a passzmester, a szálakat a háttérből mozgató, fineszes géniusz. Most pedig visszavonul, akkor, amikor a tízes, mint olyan, szintén „visszavonulóban van” a labdarúgás világától.

Pedig már Özil sem volt ortodox tízes, bár kétségtelen, világklasszis szinten tudta ezt a szerepkört játszani. A Spielverlagerung „hamis tízesnek” nevezi, olyasvalakinek, aki nem (csak) passzaival, a játékhelyzetek parádés átlátásával segíti csapata játékát, hanem kiemelkedő labda nélküli teljesítményével is. Kisodródik rendszeresen a szélre, elmozog a centrális pozícióból, miközben mindenre képes, amire egy klasszikus irányító: megvan benne a vízió és a technika, az ötlet és a mozgékonyság.

Márpedig a szurkolók világszerte nagyon szeretik ezt a típusú játékost.

Van a „tízességben” valami művészi kvalitás, és a publikum alighanem ezt ismeri el. A passzoknak van egyfajta bájos geometriájuk, de talán még lenyűgözőbb az ötlet, a meglátás. A szurkoló megérzi: a pályán levő huszonkét emberből tán egynek jutott csak eszébe az a valószínűtlen megoldás, az a kulcspassz, az a kiugratás, amiből tiszta ziccer alakul ki. Kipattan az irányító fejéből az ötlet, s már „csak” be kell fejezni a mestermunkát. A tízes gyakran nagy egyéniség (és nem ritkán önfejű, rebellis játékos), ugyanakkor csapatember is: a legjobb irányítóknak annyit ér a gólpassz, mint a gól, márpedig a futballban a reflektorfény általában a gólszerzőre irányul.

A legjobb karmestereket ugyanakkor még a társak is művészként tisztelik. Márpedig Özil ereje teljében világhódító művész volt. Nézzük, miként vélekedett róla egy másik csodálatos passzmester, Andrea Pirlo!

„Talán a legkreatívabb ember az európai futballban. Hihetetlen mennyiségű helyzetet teremt a társai előtt. Senki sem lát olyan jól a pályán, mint ő.”

José Mourinho (aki pedig összekapott többször is a német válogatott karmesterével) így vélekedett róla:

„Nincs kópiája a pályán, még rossz kópiája sem. A világ legjobb tízese. A döntéshozatalával és a víziójával rendkívüli mértékben megkönnyíti a társai dolgát.”

Vagy itt van Arsene Wenger, dicséretbe bújtatott kritikával:

„Néha megszállottjává válik a tökéletes passznak, még akkor is, amikor lőhetne.”

Özilt gyakorlatilag az összes edzője noszogatta, hogy ne csak káprázatos játékmesteri képességeire koncentráljon, hanem vállaljon többet közvetlenül a kapu előtt is. Abból a szempontból kétségtelenül igazuk volt, hogy a futball fejlődése ebbe az irányba mutat. Eltűnőben vannak a specialista szerepkörök, mindenki mindenhez kell, hogy értsen, minden a hibridizáció irányába megy. Már Özil is csak félig-meddig volt klasszikus irányító, de az biztos, hogy az utolsók egyike, aki művészi szinten „karmesterkedett”, és minden más feladata előtt erre összpontosított.

A nagyon magasan képzett hibrid középpályás mindent tud. Remekül passzol, egy box-to-box középpályás dinamizmusával vágtat a saját kapuja előterétől az ellenfél tizenhatosáig, odaér a befejezésekhez is, jó a rúgótechnikája, jól lát, kiszolgál és befejez, sőt, ha kell rombol és megakaszt, s közben mozog, mozog, mozog, felméri és kihasználja az üres területeket. Svájci bicska. A tízes kikopóban van, már csak azért is, mert a nagyon népszerű 4–3–3-as felállásban nincs helye. Ha nem is eltűnik, de jócskán visszaszorul a formációk felírásában használt –1–, a vonalak közötti, specialista szerepkörű játékosok jelölője. A tízes kiveszőben levő, veszélyeztetett „faj”, és sok szurkolót alighanem ezért is érintett meg Özil visszavonulása.

Ahogyan Özil idősödött, úgy esett vissza az eredményessége is, de ez nem feltétlenül arra utalt, hogy annyival rosszabb játékos lett belőle.

Sokkal inkább a futballkörnyezet változott meg számára hátrányos módon, közben ő is túljutott a zeniten, és a kettő hatása összeadódott. Más – tízes nélküli – formációk jöttek divatba, nagyot nőtt a támadó szellemű szélsőhátvédek szerepe, mindenki maximumra tekerte az agresszív letámadást és visszatámadást. Az elit csapatok többsége arra a következtetésre jutott: nem az a leghatékonyabb a mai futballban, ha karmesterrel játszik egy csapat.

Már a cikk elején említett, diadalmas világbajnoki menetelésnek sem Özil volt a főszereplője, hanem sokkal inkább a kapus Manuel Neuer, a Hummels, Boateng védőpáros, a szélsőhátvédként és hatosként is bevetett Philipp Lahm, a szellemi vezér Bastian Schweinsteiger, a középpályán remeklő Sami Khedira és Toni Kroos, valamint a védelmeket kétségbeesésbe kergető „Raumdeuter”, Thomas Müller. Mást és máshogy kellett már játszania, mint 2010-ben, amikor fő mozgatója volt a német gépezetnek – magyarázta Joachim Löw szövetségi kapitány másodedzője, Hansi Flick Brazíliában.

Ettől még Özil

egészen fantasztikus volt,

amikor központi szerepet kapott és elérte a csúcsformáját. A 2015/16-os évadban 9 gól, 20 gólpassz, 9 második assziszt, 28 nagy helyzetet kialakító átadás, 176 lövést előkészítő passz fűződött a nevéhez. A Premier League, a Bajnokok Ligája és a válogatott csúcsfutball darálójában 81 százalékos pontossággal passzolt előrefelé, a támadóharmadban átadásainak több mint 86 százaléka ment emberhez. Szinte emberfeletti teljesítményt nyújtott.

Utolsó teljes, alapemberként végigjátszott évadában (2021/22) a vonatkozó számok: 9 gól, 3 gólpassz, 1 második assziszt és jócskán – 10, 20 százalékkal – visszaesett passzmutatók. Ha csak a 90 percre vetített gól+gólpassz statisztikát nézzük, Özil még mindig jó számokat hozott, de már nem volt, nem lehetett központi figura. Az „AMF” felirat sem olyan gyakori a neve mellett: nem kedvenc helyén, szerepkörében futballozott már elsősorban. A Bruin Sports Analytics nem véletlenül választotta Özilt a tízes szerepkör visszaszorulásának, átalakulásának illusztrálására. Az ESPN-nek nyilatkozó Omar Chaudhuri, a futball-adatszolgáltató 21st Club vezetője rámutatott: a „valódi tízesek” száma 2013 és 2019 között megfeleződött az adatbázisukban. Özil szerepköre utolsó bölényeinek egyike: lenyűgöző látványt nyújtott, amikor ereje teljében játszott, de amikor bejelentette visszavonulását, sok futballrajongót elfogott a szomorúság, és ez nemcsak egy remek játékos, hanem egy sokak által nagyra becsült szerepkör búcsújának is szólt.

„A jövő játékmestere” – írta róla a német sportsajtó 2009-ben, amikor remekelt a Werder Bremen színeiben.

Mesut Özil volt generációja legjobb német játékosa

– állapította meg Jonas Kraus, a Der Spiegel munkatársa, amikor jegyzetben reagált a visszavonulására. A „jövő játékmesterének” ma már senkit sem neveznek meg. „Legenda” – köszönt el Öziltől Kevin De Bruyne, aki ugyan már nem valódi tízes (szerepkörét „nagy szabadságot kapó, sokat mozgó nyolcasként” definiálta), de a jelenlegi futball legnagyobb passzmestere, és ilyen tekintetben a német-török maestro utódja.

A kisfiúként Tsubasa kapitány-fanatikus Özilt a japán mangasorozat tette a játékmesteri szerepkör és a tízes mez rajongójává, olyannyira, hogy egy időben még a sípcsontvédőjén is a címszereplő volt. Éppoly nagy tízes lett, mint amiről kisgyerekként álmodozott.

„A profi pályafutása kezdetén, 17 évvel ezelőtt ezt ő sem gondolta volna talán. Pedig arról alighanem konszenzus van, hogy Mesut Özilt a képzelőerő hiányával soha, senki sem vádolhatta” – tisztelgett előtte a Kicker.

Nem „németül” focizott. Megosztó személyiség volt. Hajlamos volt eltűnni a pályán. Bírálták halvérűségét. Kritizálták, hogy túlzottan a kiszolgálásra koncentrál. De közben mindenki tisztában volt vele, pályán belül és kívül, hogy káprázatos tehetségű és kiemelkedő képességű karmestert lát. Olyat, aki szinte hatodik érzékkel veszi észre társai mozgását, hogy aztán egy szimplának tűnő átadással „eltüntesse” a védőket; teret és időt teremtsen társainak egy olyan futballközegben, amelyben egyre kevesebb a tér és idő.

Tényleg van ebben valami művészi.