Szóljon, aki érti, hogyan zajlik a brazil klubszezon!

Ami azt illeti, pont ilyen tájban érkezik el az állami bajnokságok hajrája. Az állami – az olyan föderációs struktúrákban, mint Brazília – nem jelent egyben országost is, az ország ugyanis államok szövetsége. Brazília 26 államból és a föderációs körzetből, azaz a főváros körüli területből áll, ezért játszhatnak január végétől április elejéig 27 állami bajnokságot, mielőtt megkezdődne az országos küzdelem.

A Palmeiras–Sao Bernardo találkozót például a Paulistao, azaz a Sao Pauló-i állami bajnokság legfelsőbb osztályának negyeddöntőjeként rendezték meg néhány napja. A meccset majdnem 40 ezren nézték a helyszínen, pedig az egyik fél, a Palmeiras az előző évek egyik legjobb dél-amerikai csapata, amelynek drukkerei az előző három évben kétszer is Libertadores-kupa-győzelmet, tavaly pedig országos bajnoki címet is ünnepelhettek. Vagyis nem állítható, hogy ki lennének éhezve egy országos szinten harmadosztályú rivális ellen vívott meccsre.

A nagy érdeklődés okai történelmiek és földrajziak. A futball brazíliai térhódításának első évtizedeiben nem is létezett másfajta bajnoki összevetés, mint az állami, esetleg a regionális, s ez az ország méreteiből adódott:

Brazília nagyjából 92-szer nagyobb, mint Magyarország, infrastrukturális és anyagi lehetőségei pedig jó darabig nem engedték a távolabbi területek csapatainak rendszeres találkozását.

Az állami bajnokság a tradíciók miatt is a szurkolók első számú szívügye, belőle nőttek ki az igazi rivalizálások, még sokkal hatalmasabbak, mint az Európában is ismerős városi derbik: itt ugyanis három-, négy-, ötszázas nagyságrendű tétmérkőzésre tekint vissza egy-egy rangadó története.

Az állami bajnokságok nem maradhatnak el, bármennyire is sok érv szólna is emellett, és bármennyire is az egyik legfőbb tényezőt jelentik, amely miatt a brazíliai csapatok európai mértékkel mérve elképzelhetetlen számú találkozóval terhelik a játékosok és edzők szervezetét meg idegeit. A legjobb együttesek folyamatosan 70 fölötti meccsszámmal hozzák le a szezonokat, a Flamengo például 2022-ben 79 találkozót játszott. A tradíció viszont tradíció, a drukker szereti, ha pulzusa már januárban eléri a versenyritmust, így a sorozatokat nemcsak megrendezik, hanem az észszerűségnek ellentmondva kötelezően komolyan is veszik, mert ha nem, akkor az ezerfejű egyetlen vagy annál kicsivel több fejet kezd el követelni. És célt is ér. A most futó állami pontvadászatok közül a rióiban a Botafogo edzőjének, a portugál Luís Castrónak, a Sao Pauló-iban a Sao Paulo FC trénerének, Rogerio Ceninek akad aggódni valója ezekben a napokban a korai kiesés vetette hullámok tajtékai miatt.

Az állami bajnokságok közül a két legfontosabb a Sao Pauló-i és a riói, azaz a paulista és a carioca. Előbbiben öt, utóbbiban négy jelenleg is az országos első osztályhoz tartozó klub vetélkedik alacsonyabb osztályú vagy az országos szintekbe be sem sorolt csapatok ellen.

A brazil állami bajnokságok a világ számára egyfajta laborként is működnek, ugyanis a legkülönbözőbb könnyen elképzelhető és

első olvasatra sci-fi kategóriába sorolandó lebonyolítási módokat élesben tesztelik.

Sao Paulo államban például 16 csapat szerepel az első divízióban, ezeket 4 négyes csoportba sorolják. Mostantól azonban nem árt kapaszkodni. Az együttesek 12 mérkőzésen lépnek pályára az alapszakaszban: furcsa módon mindenkivel játszanak, csak a saját kvartettjükbe tartozókkal nem, viszont a végelszámolásnál összegyűjtött pontjaik mennyisége velük összevetve számít. Minden csoport első két helyezettje kerül a legjobb 8 közé, ahol az azonos négyesekből továbbjutók egymás ellen lépnek pályára a már kieséses negyeddöntőben, a jobb alapszakaszt produkáló csapat otthonában. Magyarán a sorsoláskor tudja egy együttes, hogy ha továbbjut, melyik három együttes közül kap majd ellenfelet a kieséses szakasz első fordulójában. A már említett Palmeiras–Sao Bernardo mérkőzés résztvevői is egy négyesből érkeztek, de még különösebben hat, hogy a rendszer miatt hiába volt ez a két gárda a legeredményesebb az alapszakasz teljes mezőnyében, mégis egymással kellett megmérkőzniük a négy közé kerülésért.

A teljesség igényével a brazil szisztémákról nem lehet írni, mert az evolúció elképzelhetetlen mennyiségű mutációjával azonos számú változat született és halt el a hosszú évek során. A teljességre törekvésnek mégis jó példáját adhatja Maranhao állam bajnoksága. Itt a két négyes csoportba osztott nyolc csapat először saját kvartettje tagjaival játszik egy hárommeccses alapszakaszt, majd az első két-két helyezett kieséses rendszerben keresztbe játszva eldönti az első szakasz elsőségét, aztán ugyanaz a két négyes minden tagja a második szakasz elején a másik csoport minden tagjával találkozik. Azaz lejátszik négy fordulót, a két-két legjobb megint csak kieséses rendszerben kezdi meg az elődöntőt, amíg nem lesz győztese a második szakasznak is. A bajnokságot és a bajnokot a két szakasz győzteseinek összecsapása koronázza meg.

Igen, néha az az ember érzése, hogy a helyi szövetségek saját kreativitásuk mementójaként tekintenek a bajnoki rendszerekre, és egyáltalán nem érdekli őket – sőt olykor talán zavarja is – a közérthetőség.

Újságírók, kommentátorok, szakemberek is érvelnek, bizonygatják, hogy ez az első bő három hónap az állami küzdelmekkel pusztán előszezon, de az üzenet egyelőre nem üt át, a brazil futballban minden pillanat véresen komoly. Ezt persze sokszorosan indokolttá teszi, hogy a nagyok ellen pályára lépő kicsik számára nem csak kollektíven, hanem egyénenként – edzőnek, játékosnak – is ez a nagy kiugrási lehetőség. Megmutathatják magukat, és a szinte egyetlen nagy transzferablaknak tekinthető brazil futballszezonban növelhetik is értéküket. Gabriel Martinelli is az állami bajnokságban tűnt fel, és került villámgyorsan Angliába, a mostani évadban pedig a Sao Bernardo játékosa, Chrystian Barletta már biztosan a Corinthiansban kezdi meg a Serie A-t. A legfontosabb ok a „kicsik” elszántságára viszont mégiscsak az, hogy a látszólag külön működő „föderális” bajnoksághoz egy fontos ponton kapcsolódnak az állami sorozatok: az egyes állami szövetségek erejük arányában delegálhatnak csapatokat a legalacsonyabb országos szintű bajnokságba a Serie D-be, és ezt a legtöbb helyen a bajnoki küzdelem végeredménye dönti el. Ez azt jelenti, hogy ha egy, az első három országos osztályba be nem sorolt csapat államában a többi ilyenhez képest jól szerepel, akkor elnyeri a jogot a következő évi országos versenyzésre.

Az országos bajnokság április 16-án kezdődik, és december első hetéig megállás nélkül zajlik. Húsz éve kiszámítható lebonyolításban, hiszen a csapatok „európai módon” kétszer játszanak minden ellenlábassal, egyszer otthon, egyszer idegenben, egy győzelemért 3 pontot, a döntetlenért egyet kapnak. Így végtelenül egyszerűen hangzik, de mondani sem kell, ez sem így indult.

Egyszer talán érdemes lesz az országos bajnokság fejlődéstörténet végigjárni, de addig gyönyörködjünk az állami bajnokságok felépítmények sokszínűségében!

Persze, még mindig a legjobb kontextusfüggetlenül a cselekre és gólokra koncentrálni.